A kisnyugdíjasok most kapják az agyvérzést a cím láttán, pedig amit leírok, az szín igaz: felejtsétek el örökre, hogy jár nektek a viszonylag olcsó élelem és elviselhető színvonalú rezsi. Lássuk csak, miért.
A kapitalizmus (sőt, idehaza már a kádárizmus) senki által alá nem írt közmegegyezése ama elmeprogramon alapult, hogy bár mi tőkések (és most már velünk együtt az államok) kizsákmányoljuk és kifosztjuk a lakosságot, amellett, hogy mi mindezt igazságos elosztásnak és kereslet-kínálatnak állítjuk be, igyekezünk azért eszközölni, hogy a rabszolgák szolgaságának fenntartásához szükséges alapvető szükségleteket, mint élelem, fedél, ruházat, tisztálkodás, ideális esetben a közlekedést is olcsón tartjuk.
Ez az ideológiája az ilyen vármegyebérleteknek, a 3,60-as kenyérnek, a Kínából importált hagymának meg a Vietnámból behozott ruházati cikkeknek.
Ez a konszenzus azonban kezd hamvába holni. A transzformáció fő előidézője pedig nem egyéb, mint az egyre csak ébredező emberiség.
Az által, hogy az alapvető szükségletek előteremtésén fáradozó tömegek jövedelmét rendre arra a szintre lőtték be, hogy épp ne hajlanak éhen, miközben mobilitási lehetőségeiket a megtakarítások képezésének ellehetetlenítése végett felszámolta a kapitalizmus, a rendszer bizony nagyban maga alá vágta a fát.
Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint hogy a félfeudális függőségben tengődő dolgozó jobbágyokat a hatalom igyekezne immár mobilitásra kényszeríteni. Mindezt az önálló lakhatás ellehetetlenítése által teszi. Ha senki nem engedheti meg magának, hogy saját háza legyen, melyet saját elképzeléseinek megfelelően rendez be magának, az ember privátszférája felett játszi könnyedséggel veheti át a hatalom a kontrollt. Továbbá kényszerítheti a népességet arra, hogy a rendszer fogságából kivezető utak felkutatása helyett örök albérletre, adósságtörlesztésre, létfenntartásra legyen kényszerítve, s esélye sem mutatkozzon kiszabadulni a rabság kelepcéjéből, ahogy azt az ingyen milliárdnyi segélyekkel tömött burzsoázia alanyi jogon megteszi.
Ám roppant súlyos hátulütői vannak e hatalmi mesterkedésnek. Mivel hitelre venni házat sokkal többe kerül, mint készpénz-megtakarításokból kifizetni azt, s albérletet kivenni még ennél is drágább mulatság hosszú távon, a 2000-es évek ingatlanlufijának, majd annak 2008-as válságot követő újbóli erőszakos felfújatásának hála a legtöbbek jövedelme – akik élelmünket, szükségleti cikkeinket előállítják – kezd alá menni a létfenntartás egyre elviselhetetlenebb költségeinek.
A helyzet önmagát gerjesztő folyamattá válik. Az emberek egyre tekintélyesebb hányada kezd túl szegénnyé válni ahhoz, hogy dolgozni járjon, vagy olyan helyre költözzön, ahol van munka. A kapitalizmus elidegenítő és társadalmi kohéziót megsemmisítő áskálódásáról ne is beszéljünk, hogy vadidegen helyeken való dolgozásra kényszerítik az embert, ahol azok atomizáltan élnek, egymással semminemű viszonyt nem ápolván. Ezt az atomizációt ki lehet aknázni a munkaerő még hatékonyabb sakkban tartására, hiszen a magányos és elszigetelt egyén segítségért sem képes folyamodni, amennyiben a rabszolgaságot privilégiumént kezelő szisztéma elkezdené őt egzisztenciálisan fenyegetni.
Mivel kezd az emberek egyre tekintélyesebb része számára megfizethetetlen luxussá válni a munkavégzés, a neoliberális vadkapitalizmus a fatális eladósítás kikényszerítése által igyekezik szavatolni, hogy a csőbe húzott rabszolgahadban a menekülésnek még a puszta gondolata se fogalmazódhasson meg. Egészen az éhen halás vagy hajléktalanná válás napjáig legyenek kénytelenek magukra nézvést negatív hozam mentén húzni az igát.
Hogyan juthatott fatális válságba a szisztéma? Úgy, hogy körbeért ama gyűlöletlánc, melyet a kapitalisták és pártállamok szentségtelen szövetsége által útnak indítottak.
Azt ugatják a vadkapitalista barmok, hogy aki akar, az tud dolgozni és talál magának munkát. Nyilván így van, sőt, ugyanígy működött a koncentrációs táborok világa. Munka végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, akár halálig is tolhatod a munkát, s az még mindig nem fogy el.
Nem véletlen viszont, s a sorok között olvasni tudók könnyedén megérthetik, hogy a pártállami terroristák rendre munkát ígérnek és követelnek, megélhetést viszont nem. Ha megélhetést munka által lehet elérni, ám legyen, de napjainkban inkább ellenkező előjelű folyamatokat tapasztalhatunk. Nem véletlen a bölcs mondás, hogy aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni.
Minél több a munka, annál nagyobb a szegénység és nyomor. Minél szorgosabbak az emberek és minél hűségesebben szolgálják feljebbvalóikat, annál inkább múlik a remény a felébredésükre, a változási-fejlődési hajlandóságuk kibontakozására. A munka a mögé pakolt propaganda-mantráktól eltérően nemhogy nem nemesíti az embert, de egyenesen a totális testi, szellemi és mentális pusztulás garanciája.
Csak meg kell nézni egy szabvány dolgozó embert, aki öklét rázva követeli embertársaira a még több munkát, az elhajlók számára a még szigorúbb büntetést. Erőszakkal be kívánja osztani, hogy kinek juthasson megélhetés, s kinek nem. Mindezt teszi úgy, hogy ő maga egyre több testi fájdalom kínjában vergődik, gondolatvilága elsorvad, a lélek pedig elhal. Csak munka van, s ami eme szűk öngyilkos szektavilágon kívül esik, az nem létezik. Sőt mi több, ne is létezhessen!
A dolgozó ember nyomora és halálos leépülése egy olyan vallási szisztéma kiépülését szolgálja, amelyben az emberek a hatalom szavára egymást ragadják magukkal a pokolba, s szavatolják, hogy ebből az öngyilkos halálkultuszból élő ember ne vergődhessen ki.
Pusztán egy bibi akad: a csúnya, rossz, gonosz fiatal nemzedékek, kikkel a hatalom nem kötötte meg a maga kis háttéralkuját, ehelyett örök adósrabszolgaságra, nyugdíjtermelésre és boomer oligarchák hizlalására kényszeríti őket alanyi jogon, nem hisznek többé a munka szentségében.
Márpedig minden okkultista szekta csak addig marad életben, míg annak tagjai a megkövetelt kényszerű áldozatot napi szinten elvégzik. Elvétjük a lépést a rituális táncban, s többé nem kel fel a nap. Nem égetünk el több kisgyermeket a Moloch karjában, s nem lesz eső, ami öntözze földjeinket. Nem járunk hatvanéveken át ugyanabba a gyilkos munkába, s negatív növekedésbe fog a GDP.
Az emberiség mindennemű cselekedetét kizárólag a hit ereje mozgatja. Amint megrendül a hit, megszűnnek az annak fenntartását szavatoló rituálék is.
Globálisan zajlik ama ébredési folyamat, melyek a munkát, mint eleddig megkérdőjelezhetetlen, isteni rangra emelt intézményt elkezdik kikezdeni.
Kínában, a világ legszorgosabbnak tartott nemzetében a fiatalok keresztbe fekszenek a nyílt utcán. A jelszavuknak választott “Let it rot”, vagyis pusztuljon a rendszer mantrája nyomán okosan észrevették, hogy a munka bukása nem az egyéni lustaság és hazug felelősségvállalás hiánya végett, hanem szisztematikus okoknál fogva következik be.
A rendszer miatt alakult át a munka örök bér -és rabszolgasággá, amelyből való szabadulás önerőből lehetetlen. A munkával leláncolt emberiség egyrészt fizikailag és mentálisan egyaránt képtelenné válik a hatalommal szembeni lázadásra, másrészt pénzfüggőségük által nyílt erőszak bevetésének szüksége nélkül is kényszeríthetők a hatalom akaratának való engedelmességre, a milliárdos oligarchia hizlalására, saját maguk örök nyomorúságának és korlátlan kifosztatásának alanyi jogú elfogadására. Pisszenés nélkül.
A pénzért dolgozó emberek kizárólag fizikai halál által szabadulhatnak meg örök rabságukból, ami bekövetkezhet öregségből, betegségből, kábítószer-függőségből, mélydepresszióból vagy öngyilkosságból. E folyamat pedig per pillanat aktívan zajlik.
2019-ben a pszichológusok a betegek egy olyan, egyre tetemesebb tömeget formáló csoportját detektálták, akik a reménytelenségbe halnak bele. S nem tudnak vele mit kezdeni, mert a rendszer indukálta reménytelenséget nem képesek sem antidepresszánsokkal, sem pszichoterápiával visszaszorítani. Ha a rendszer mindannyiunkat meg akar gyilkolni, jómagam hiábavalóan vergődök át pszichoterápián és sajátítom el a csernusi sarlatánok követelte “egyéni felelősségvállalás” doktrínáját, a helyzetem mit sem fog változni. A rendszer nem engedi meg a változás első lépéseként felfogható önálló gondolatok formálását.
Az egyetemi kampuszokon egyre gyakrabban következik be a fiatalok totális mentális összeomlása. Nem a woke agitátorok, hanem a PHD-hallgatók körében, kiknek papírforma szerint tűrniük kell az elviselhetetlen és meddő információtenger végtelen magolását, hiszen alap -és mesterképzésen erre már be lettek idomítva. Mégsem képesek megfelelni a követelményeknek.
A munka hazug szentségét az apologéták rendre egy egysoros, kontextusából kiragadott, majd alantas módon átfogalmazott bibliai mantrából vezetik le, nevezetesen: “Aki nem dolgozik, ne is egyék”. A rendszer rajongói vérmes ostobaságukban eljutottak addig a pontig, hogy szerintük aki dolgozik, immár az se egyék.
De nem itt a baj. Ha már hivatkozgatunk mindenféle Bibliákra, annak értő olvasásával kiderül, hogy a munkát átokként és nem lehetőségként rótta ránk az Isten, ebből kifolyólag a kemény munkának kizárólag az erkölcstelen bűnözők sajátjának kéne lennie. S ez így is van. A dolgozó emberek bűnözők. Mi sem bizonyítja ennek igazságát meggyőzőbben, mint a szabvány dolgozó népség gyilkos indulatisága mindennel és mindenkivel szemben, ki léte kizárólagos értelmét nem a halál napjáig végzett kemény munkában látja.
Továbbá a Biblia szerint az emberre róható legsúlyosabb büntetés nem a fizikai halál. Hiszen az pusztán azt jelenti, hogy a halhatatlan lélek szabadulást nyer a test börtönéből. Isten legsúlyosabb büntetése a bűnözőkre és gyilkosokra ezért nem a halálos ítélet (lásd Káin és Ábel sztori), hanem az örökkön örökké való gyötrődés a gyehenna tüzén. Örök dolgozás, kemény munka, alázatos szolgaság, elöljárók és feljebbvalók előtt való hajbókolás, örök előfizetés, örök törlesztés, örök létbizonytalanság.