A belépő szintű munkahelyek felszámolódásának és az aberrált teljesítmény-fasizmusnak köszönhetően egyre számosabb tömeget képeznek a teljesíthetetlen elvárásoknak megfelelni képtelen személyek. Kiket korábban szép lassú szoktatással úgy-ahogy sikerült hozzáidomítani a munka világához, azokkal szemben most kötelező elvárás, hogy legelső napjuktól fogva legyenek rúdugró olimpiai bajnokok, különben fel is út, le is út – mehetnek hajléktalankodni.
Napjainkra ráadásul nem elég az absztrakt teljesítménykényszernek megfelelni, a munkaerő olyan egyéb képességeket (soft skill) is kénytelen magára erőszakolni, melyek korábban egyáltalán nem számítottak kötelező elvárásnak. Ilyen a kiváló kommunikációs készség (akár több nyelven is), a meggyőzőképesség s ezzel együtt a kifogástalan szereplés állásinterjún (színészi teljesítmény), a munkajogi szabályozások önkéntes figyelmen kívül hagyása, mikor a főnök szeretné a rendelkezésre álló 40+8 órán felül is ültetvényen tudni a jobbágyait. Mindezek mellé ajánlatos a főnökség személyes ízlésének megfelelő hobbi felvétele, focicsapat imádata, csillagjegy viselése, illetve a magunk családjának tartós mellőzése.
A józan fizikai és kognitív határokat semmibe vevő teljesítmény-elvárások elkezdték ama szintet ostromolni, amelyet az ember ha meggebed sem képes immár abszolválni.
Az alsóbb rétegekben ez a zűrös folyamat a munkaerő folyamatos erkölcsi és mentális leépüléséhez vezet el, de paradox módon olyan folyamatok is beindulnak, melyek az elithez közelebb eső pozíciókban idéznek elő nem mindennapi transzformációt.
Ahogy a kompetens, lelkiismerettel rendelkező, ámbár szorongó és megfelelési kényszeres egyedek kihullnak a piacról, átveszik helyeiket az önreflexióra képtelen, gátlástalan, gyakran szó szerint fogyatékos, mindennemű önbizamukat motivációs trénerektől nyerő alakok. Ezek a nárcisztikus pszichopaták egyetlen képességgel bírnak, melyet a szabad piac örömmel lát a maga hierarchiájának csúcsán, ez pedig a követelőzés. A parancsolgató gyengeelméjűek nem rendelkeznek sem beépített gátlásokkal, sem józan belátással a munkaerő kizsákmányolhatóságának határai tekintetében, a kieső józan észt pedig pótolja az őket alanyi jogon szolgáló betanított értelmiségi had.
A vállalati ranglétra fogyatékosokra szabott szisztémájában a kompetenseknek folyamatosan fedezniük szükséges az inkompetenseket, s magukra venni – természetesen ingyen – a részükre elvégezhetetlennek bizonyuló feladatokat. Ahogy egyre szorulnak lefelé az értelmesek a szamárlétrán, s nyomulnak helyükbe a gátlástalanok – vagy ahogy Márai Sándor megfogalmazta: a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek –, úgy válnak még leterheltebb és még alacsonyabb reáljövedelmekért rabigáztatott áldozatokká a rendszert fenntartani képes dolgozók.
Amit az utóbbi években láthattunk, az a munkaerő tömeges kiégése és ültetvényekről való távozása – alsó korhatár nélkül! Az átvert fiatalok ugyanúgy menekülnek a munkahelyekről, ahogy a gerincsérvben vagy porckopásban szenvedő boomerek. A folyamatosan és megállás nélkül növekvő munkateher a túltermelődő és gyengeelméjű elitek fenntartására kiűzi a tömegeket a toxikus munkahelyekről. Többségük akár radikális létszínvonal-zuhanást is vállalható áldozatnak talál a lelki békéje visszanyerése érdekében, míg a rendszerben ragadt szolgák egyéb, társadalom által elvárt kötelezettségeik vállalását halogatják az idők végeztéig, mint házasság, gyerekvállalás, vagy ingatlanvétel – természetesen szigorúan csak jelzálog-hitelre, nehogy a végén meglógjon a rabszolga.
Ahogy a kompetensek elszivárognak, az inkompetensek igyekeznek tovább igazgatni a rendszert – annak végső összeomlása felé. Ebben az utolsó stádiumban a teljesítmény-elvárások abszurd, a munkaerő teherbírását akár messze felülmúló mértéket öltenek, a toxikus munkahelyi légkör állandósul.
A skizofrén delúziók erőszakos fenntartása önmagát gerjesztő szisztémává válik. A menekülő szolgahad ugyan tömegével hagyja el az ültetvényt, annak indoklásául jobbára nem az életellenes munka abszurditását hozzák fel magyarázatképp, hanem a rendszer által elvárt mantrákat böfögik az éterbe: szeretnék máshol is tapasztalatot szerezni, több időt töltenék a családdal, továbbképzem magam, stb.
Valójában – ahogy az álláshirdetésekre beküldött önéletrajzok tragikus elapadása mutatja – a kompetens munkaerő nem is próbálkozik többé állásokra való jelentkezéssel, mert vagy a teljesíthetetlen és elviselhetetlen követelményekkel, vagy a kötelező reprezentációval – brillírozás az állásinterjún – fárasztják halálra. Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel válaszra sem méltatják, pláne ha akad egy féléves lyuk az önéletrajzában, melyre nem tud a főnök igényeinek megfelelő magyarázattal szolgálni.
A legújabban kibontakozó trend, hogy elkezd folyamatosan növekvő munkanélküliség párosulni a rendszer stabilitását veszélyeztető munkaerőhiánnyal. A fiatalok nem pályáznak többé olyan helyekre, melyek iránt személyes érdeklődést nem mutatnak. Emellett a kompetensek nyilván józan belátásból örökre távol maradnak a munkahelyektől – azoknál lassan még a nélkülözés is elviselhetőbb alternatíva.
Nem elég, hogy a fogyatékosok hatalmaskodása és ítélkezése az értelmesek felett a rendszer összeomlását keletkezteti, de még maga a szisztéma is rájátszik a saját pusztulására.
Folyamatosan hazudozták a 2008-as válságot követően a rendszer aberrált fanatikusai, hogy az egyének miatt nem működik normálisan a rendszer, és mindenkit meg kell büntetni, el kell lehetetleníteni, aki nem öntudatától megfosztott rabszolgaként szolgálja azt feltétel nélkül.
E követelmény bebiztosításának eszköze lett a kipukkant ingatlanlufit követően a lakosság fulladásig való eladósítása, melynek keretében immár természetes, akár napi szintű létszükségletek fedezéséhez is tartósan megbéklyózó hitelt kényszerítettek az emberre.
Csakhogy az intézkedés végül visszájára sült el. A diákhitelekkel úgy átverték a fiatalságot, hogy az egyetemi képzés költségei gyakorlatilag soha nem térülnek meg. Amerikában immár a diákhitelek 45%-a dől be menetrendszerűen, ami azt jelenti, hogy hamarosan többségbe kerülnek a vesztesek a szisztémában. Ez meglehetősen fura ellentmondás ama okkultista mantra tekintetében, hogy kizárólag marginális egyének felelőtlenek annyira, hogy ne tudják teljesíteni a néppusztító szisztéma egyre aberráltabb elvárásait.
De ugyanez igaz pepitában a kihelyezett CSOK-ra, babahitelekre meg egyéb ostobaságokra is. Ketté szakadván a társadalom egy bizonyos hányada igyekszik akár a lelke elvesztése árán is tovább szolgálni az őt adósrabszolgaságba taszigáló rendszert, a másik fele pedig kényszerből örök életre lemond a régebbi korokban természetesnek számító kötelezvényeiről. Ők eleve nem tehetnek mást, mivel a hitelezés univerzalitása révén nem választható lehetőség az adósrabszolgaság mellőzése. Aki nem hitelre szül gyereket vagy vásárol házat, annak soha nem alakulhatnak úgy az anyagi lehetőségei, hogy mindezt elérhesse önerőből.
A rendszer végstádiuma során tehát két tökéletesen ellentétes, egymással semminemű közösséget nem vállaló csoportra bomlik a társadalom: az eladósított rendszerszolgák, kik igyekeznek továbbra is anyagi támogatásért újabb rabszolgákat a világra elleni, illetve a rendszerből kicsatlakozók, kiket első körben maga a hatalom és a hierarchia csúcsán tobzódó inkompetensek zártak ki a táradalomból, ám idővel egyéb lehetőségük nem is maradt, mint elfogadni a hatalmaskodók által rájuk erőszakolt sorsot.
Csakhogy a kicsatlakozók egyúttal kényszerből felhagynak a rendszer táplálásával is az alázatos, kemény munka elmaradása révén. Így nem kizárólag egyes cégeken, vállalatokon, hanem a komplett világrenden belül megvalósul ama követelmény, hogy a rendszer szolgái vegyék recsegő-ropogó vállaikra a távol maradottak terheit is. A rendszer életben tartását immár kizárólag azok végzik, akik továbbra is az ártatlan, kitaszított áldozataikra való fröcsögésben, az egyéni felelősségvállalás diktátumának erőszakolásában és a semmiféle alappal nem bíró, mesterségesen kifundált társadalmi konvenciók – munkahely, család, hitel – alanyi jogú kiszolgálásában látják a világ kizárólagos értelmét.
A hatalom most mesterséges hiányokat, pénzügyi összeomlást generál az elszökdösők ültetvényre való visszaédesgetésére, csakhogy ezek átkai kizárólag azokat sújtják, akik megkötöző béklyók által hozzá vannak láncolva a munkáltatóikhoz, az államhoz, a törvényhez. A szabad felemelkedetteknek ember többé nem parancsol, mivel megtapasztalhatták az őket ért vég nélküli bullying, terror, elnyomás, végrehajtogatás, büntetgetés, parancsolgatás és az inkompetensek rémuralma által, mi az egyértelmű következménye annak, ha életük rendezgetését az aberrált szisztémára és annak fanatikus, szektás rajongóira bízzák: lelki nyomor, szegénység, függőség, alkoholizmus, depresszió, öngyilkosság.
A felemelkedés jutalma pedig: lelki béke és öröm, még a legveszedelmesebb válsághelyzet közepette is.
Amíg a munkaregnum halódó diktatúrája zajlik, a rendszerben ragadt szerencsétlenek fokozatosan veszítik el lelki működésüket és mindennemű megmaradt életerejüket. A kapitalizmus által termelt javak egyre kisebb mennyiségben és egyre alacsonyabb minőségben jutnak a boltok polcaira. A jelenséget kísérik a felszámolódó profitabilitás visszaállításra irányuló törekvések, mint az infláció felfokozása, egyre kisebb termékkiszerelések árusítása (zsugorinfláció). A lakosság egyre nagyobb arányban válik munkaképtelenné és magatehetetlenné (hosszú COVID, mentáliszavar-járvány). Végül, a komplett rendszer a belőle szabadulni képtelen, vergődő jobbágyokkal együtt elhal.
Mialatt ez zajlik, előfordulhat, hogy a karhatalom egyre erőteljesebb terrort vet be a lakosság ellen, erőszakkal elhurcolják a fiatalságot dolgozni vagy katonának, még inkább felfokozzák a bedőlő hitelek arányát, hogy a végrehajtások tömeges mértékben elrendelhetők legyenek.
