A parazita tőkések mint aranykort és kánaánt írták körbe a koronavírus-ármány kitörése előtt bebetonozódott szisztémát. A megkötözött rendszerszolgák egyre vérmesebb gyűlöletüket fejezték ki azok iránt, kiket a szisztéma nem tart kellőképp méltónak az örök életen át való kiszolgáltatottságra. A harmadik kategória, a kitaszítottak pedig vagy csendes agóniájukban vergődnek egyre nagyobb reménytelenségükben, vagy pedig végleg kiszakadván a társadalomból külföldi munkásokként, digitális nomádokként, elszivárgó láthatatlanokként, mamahotelesnek gúnyolt szerencsétlenekként várják egy jobb világ beköszöntét, vagy legalábbis a jelenlegi szisztéma pusztulását.
Az önérzetes rabszolgák lázongása a kitaszítottakkal szemben azonban nem várt folyamatok garmadáját keletkeztette. Nehéz egyértelmű becslést nyújtani a kitaszítottak létszámára, az elérhető statisztikák nyomán azonban a társadalom bő harmadának megfeleltethető létszámmal bírnak, elsősorban a 40-en aluli korosztályból. Az ő kiesett munkaidejük, adóbefizetéseik, elmaradó adósságszolgálataik rendkívül fájó sebeket ejtenek mind a viktátor által megkötözött, ám jóléti ígérvények mentén a rendszer szolgálatában tartott vazallusok, mind az államok és magánvállalatok büdzséjén.
Oly mértékben feszélyezi őket a kezdetben kényszerből, a későbbiekben már önálló döntésük nyomán kicsatlakozó egyének problémája, hogy konkrétan univerzális és gazdasági tevékenységhez többé nem kötött kötelezvényeket – munkanélküli TB, bevétel nélküli adófizetési kötelezettség, a végül porba hullt internet -és agglegényadó – erőszakolnak ama elnyomottakra, kiknek a megélhetését folyamatosan megtiltják az intézkedéseik által.
A folyamatos és megállíthatatlan büntetgetések, végrehajtogatások által ez az immár egyáltalán nem jelentéktelen réteg ha akarna sem tudna visszacsúszni-mászni a rendszer szolgálatába, hiszen amint szert tenne némi jövedelemre, máris inkasszózza lefelé azt a NAV, hogy ne tudja az illető kifizetni a lakhatásának díját. A kétharmadra bevezetett univerzális adósrabszolgaságnak hála ha akarna sem tudna a maradék nulláról az egyre jutni, így részükre értelmezhetetlen annak kívánalma, hogy járjanak el évtizedeken át hiábavalóan dolgozni, csakhogy végre jusson nekik is valami nyeszlett putri egy zsákfalu legszélső földútjának végén. Eleve elérhetetlen célokért már hogyan volna épelméjű cselekvés küzdeni?
Summa summarum: a rendszerfolyamatoknak köszönhetően a munka végleg elvesztette mindennemű funkcióját, mivel nem az egyén szorgalma, intelligenciája és teherbírása dönt arról, életében mire viheti, hanem kizárólag az, milyen közel áll az illető az össze-vissza véletlenszerűen nyíló pénzcsapok forrásához. Munka révén megélhetéshez jutni gyakorlatilag lehetetlen, a lehetőséghez a személyes szuverenitás teljes körű feladása, az uralkodó réteg kegyeiért való kuncsorgás és az öntudat tökéletes felbomlasztása egyaránt szükséges és nélkülözhetetlen feltétele a megélhetés elnyeréséhez – ezek egyike sem kötött konkrét munkavégzéshez.
A fenti bekezdések a munka bukásának szisztematikus kiváltó okairól rántották le a leplet, ám nem ez az egyetlen vizsgálandó dimenziója a munkanimbusz végső megsemmisülésének. A folyamatok szellemi alapon való magyarázata sokak számára érthetetlennek bizonyulhat, ezért Charles Hugh Smith és közgazdász társai elemzéseinek mentén kitárgyalom azokat kézzel foghatóbb módon is.
A munka halálának fizikai téren megnyilvánuló oka a már említett automatizációban keresendő. Hol a kor technikai színvonalának megfelelően egészen mostanáig nem bizonyult hatékonyan helyettesíthetőnek az élő munkaerő a gépivel – s a legtöbb szolgáltató szektor ilyen –, ott a dolgozók kényszerítve vannak az automatizált gépsorokkal szembeni versengésre.
Ennek megfelelően napjainkban több helyütt, kiváltképp az élő fizikai munkát igénylő területeken egyre inkább egyetlen ember végez olyan munkát, melyhez évtizedekkel korábban 3-4 munkás szükségeltetett. Mindezen követelmény nem úgy alakult ki, hogy egyetlen fő ekkora termelékenység-növekedésre képes a gépesítésnek köszönhetően, hanem gépesítetlen munkahelyeken egyaránt felfokozott teljesítménykényszer alá helyeződött a munkaerő nagy része.
A felfokozott követelmények felemésztették az emberek fizikai és szellemi teljesítőképességében megmaradt tartalékot, s sokakat immár a munkaerőpiacra való belépés esélyétől is megfosztott az eleve átugorhatatlanra állított belépési küszöb.
Álljon itt néhány konkrét példa. A gyorséttermek – kiváltképp nyugaton – univerzális színterei az élő munkaerővel végzett interakcióknak. Oly mértékben igaz ez, hogy ama gyorséttermeket, melyek megpróbálták a személyzetet vagy a konyhát automatizáció által helyettesíteni, élettelen sterilitásuk végett egyszerűen elhagyták a vendégek, majd átvánszorogtak oda, ahol továbbra is élő kiszolgáló személyzet kérdezgeti, kér-e a kedves vendég kólát vagy krumplit a hamburger mellé.
Csakhogy ezen állások gyakorlatilag mindegyike sokszor annyi vendég kiszolgálását követeli egységnyi időn belül, mint amennyit évtizedekkel korábban megköveteltek tőlük. Egyáltalán nem a gépesítés miatt nőtt a teljesítményük – egyszerűen háromszor annyi vendéget kell ellátniuk, mint régebben.
Ez a gépekkel való folyamatos versenykényszer végső összeomlásra kényszerítette a munkaerő nagy részét. Ez még hagyján, de az emberi igényekkel foglalkozó személyeket – s ide tartozik a humanista foglalkozások nagy része is – egyre inkább élősködőkként, munkakerülőkként bélyegzi meg a társadalom, mivel az ő esetükben gyakorlatilag értelmezhetetlen fogalom a teljesítmény kérdése.
Mégis, a kapitalista diktatúrában az absztrakt teljesítmény az egyetlen fokmérce, melynek alapján a munkabérek kiosztásra kerülnek. Ennél a pontnál csatlakozik be a képbe az általam már több alkalommal részletezett folyamat, hogy az ember minél többet dolgozik, annál szegényebb lesz.
Hogyan szavatolja a dolgozói szegénység és vég nélküli kiszolgáltatottság szisztémáját a rendszer? Vegyük példaként a társadalmi lajtorja legalján szolgáló rétegeket és a már taglalt gyorséttermi szektort.
Valaha a nyugati gyorséttermek, raktárak, futárcégek szinte kizárólag diákokat foglalkoztattak, akik néhány havi serény, de azért nem túl megerőltető munkát követően játszi könnyedséggel fizethették ki a maguk tandíját vagy szórakozási lehetőségeit.
Ezek a munkakörök azonban fokozatos transzformáción mentek át. A hajdanvolt, viszonylag laza műszakszervezést megkövetelő foglalkozások a hatékonyság jegyében elkezdtek felszámolódni, a bennük kialakult közösségek pedig felbomlottak.
Hajdanán a betanított munka a semmilyen tapasztalattal nem bíró, fiatal dolgozók foglalkoztatását jelentette. Mára eljutottunk odáig, hogy a legkeményebb, legkegyetlenebb, gerincroppantó és sérvgerjesztő állások legnagyobb része betanított munkásokat foglalkoztat – kik ráadásul jóval idősebbek is a hajdan haptákba helyezett diákoknál.
Az egykor viszonylag könnyűnek ítéltetett munka betonkeménnyé vált, a teljesítmény-követelmények sokszorosára emelkedtek, minden elvárás alaposan megnőtt – kivéve a fizetést. Ez még hagyján: a néhai kezdő állások felszámolása által a diákok immár képtelenek rálépni a vállalati ranglétra legalsó fokára, s onnan feljebb emelkedni.
Amit régen húspogácsa-forgatásnak csúfoltak az egoista boomerek, az mára igazán kegyetlen munkakörré eszkalálódott, melynek végzésére fizikai értelemben nem is képes mindenki. Csakhogy a közvélekedés az efféle tevékenységet még mindig a diákokkal és a zsebpénz-jövedelemmel azonosítja, így azt is követendő mintának tartják a kiszolgáló munkakörökkel szemben, hogy az ezekben tevékenykedő munkaerő ne érdemeljen megélhetéséhez elegendő fizetést.
A folyamatos létszámleépítések, majd a megnövekedett munkateher szétterítése a maradék létszám közt az elmúlt 20 év legjellemzőbb kapitalista fogásává vált. A megkövetelt növekvő teljesítmény stagnáló vagy egyenesen csökkenő reálbérrel párosul, megcáfolván a kapitalisták hazugságát, hogy az emberek javadalmazása teljesítményük és képességeik függvényében kerül kiszámításra.
Ha már kiszámítás: a látszat ellenére a munka világának züllése bár a fizikai tevékenységet végzőkre bizonyult leglátványosabb hatással, a hajdanán értelmiséginek hívott szellemi munkaerő ugyanezen hanyatlást volt kénytelen elszenvedni.
Napjaink szellemi munkásai egyebet nem csinálnak, mint betanult sémák alapján pakolgatnak számokat mindenféle rubrikákba. A szellemi munka automatizmussá silányult, s a leglátványosabb pusztulás ott mutatkozott, ahol a kétféle szektor valamilyen mértékű kombinációja érvényesül.
Az orvoslásban, hol hagyományosan a páciensek fizikai gyógyítása szellemi módszerek által zajlik, láthattuk a koronavírus idején, hogy az orvostársadalom mindennemű kognitív szabadsága felszámolódott a betegségek kezelése terén. A doktorokra központi ukáz által előírt protokollokat erőltettek, mint gyilkos lélegeztetőgépek, veszélyes oltások bevezetése, súlyos mellékhatással bíró gyógyszerek alkalmazása és valóban működőképes gyógymódok elhallgatása.
Az életüket olykor évtizeden át egyetemi padban töltő betanított munkások részére az egyéni tudás hasznosíthatóságának minden lehetősége betiltásra került. Aki nem a központilag diktált protokollok nyomán tette el pácienseit láb alól, attól több országban a praktizálás jogát megvonták, személyét bíróság elé citálták.
És akkor a szellemi munka rohamosan hanyatló nimbuszát fenyegető egyéb veszélyekről, mint a mesterséges intelligencia még nem is beszéltünk… aki azt képzeli, kizárólag a kemény fizikai tevékenységet végző jobbágyok nyomorát idézi elő a bukott munka erőszakkal fenntartott kultusza, az igencsak súlyos delúziók béklyójában szenved.
Mialatt a bérek stagnálnak, az egzisztenciális biztonság a folyamatosan visszanyesegetett szabadságok, segélyrendszer miatt pedig végleg felszámolódott, annál inkább ragaszkodnak a zsellérek a rabszolgaság jogához, sőt mi több, kötelezvényéhez. Kiváltképp a boomereknek nagy most a szájuk, akik tömegesen nyugdíjba vonulván kívánják kikényszeríteni utódaik generációiból az általuk tönkrevert szociális rendszer gondoskodását a zavartalan prosperitásban töltendő nyugdíjas évekről. Lesz még meglepetés nekik is.
A munka világának devalválódása olyan jellegű következmények sorát is keletkezteti, melyeket a maguk által hamisítgatott statisztikákat bőszen lobogtató hatalmi intézmények nem is képesek felfogni, pláne értelmezni.
