A munka renoméja végleg földbe állt, s nincs az a „aki nem dolgozik, ne is egyék” típusú okkultista mantra, amely képesnek bizonyul visszarendezgetni a népességet a szalagsorok kiszolgálásának irányába.
Ahogy jellemzően mindig, úgy most is kizárólag magának köszönheti a szisztéma és annak nyájas szolgahada a folyamatokat, melyeknek hála hamarosan a dolgozó embereknek nem lesz mit enniük. Az ismert történelemben a mostani civilizáció az első, melyben minél szorgalmasabb, ügyesebb, eszesebb valaki, annál szegényebb és nyomorúságosabb életutat képtelen bejárni.
Természetszerűen adja magát az univerzális jolly joker kérdés: no de hogy juthattunk el idáig? Nyilván nem szükséges körbejárnunk a komplett naprendszert válaszok után kutakodva, rögvest szállítom az érthetetlen s szemlátomást roppant paradoxon jelenség egyszerű magyarázatát.
A rendszer hanyatlásának és bukásának gazdag történetéről való értekezés helyett most az egyszer koncentráljunk az aktualitásokra. A társadalom összeomlásával kapcsolatosan már felfedtem egyet s mást a rendszerbeli diszfunkció okáról, most ennek egyenes ági folytatásaként tereljük át a figyelmet a gazdasági frontvonalra.
Ott hagytuk abba, hogy a rendszer és az afelett regnáló uralkodó osztály számára nem létezik az a fogalom, hogy társadalom. A gazdasági és politikai hatalom kéz a kézben diktálja a társadalom követendő viselkedését, kiknek egyéb lehetőségük nem is akad, mint alanyi jogon és feltétel nélkül kiszolgálni az uralkodó osztály utasításait és előírásait.
Mivel a társadalmat az elitek mint önálló tudat nélkül való masszát kezelik, nem is bizonyulnak fogékonynak a folyamat észrevételére, hogy minden lényegi változás, a világrendszerek leváltásától azok fatális összeomlásáig bezárólag a társadalom berkeiből érkezik be az univerzális térbe. A változások ellen persze próbál a hatalom küzdeni ilyen-olyan intézkedésekkel, ám amennyiben a társadalom akár a maga akarata, akár körülmények kiváltotta kényszer által tevőlegesen is részt vesz a változások véghez vitelében, nincs az az uralkodó elit, mely akármilyen törvények, intézkedések, megtorlások bevezetése által rendet parancsolhatna a spontán kirobbanó káoszban.
Ehhez képest szemlátomást ellenkező a helyzet a munka világában. Itt az uralkodó réteg, hogy hatalma bebiztosítható legyen, nem az aktív engedelmességre, hanem inkább a passzív megadásra játszva igyekszik kifárasztani a droid lakosságot a „nincs alternatíva” meg az „ez minden világok legjobbika” narratívák mentén. Amennyiben mégis mormogni merészelne valami miatt a kizsákmányolt munkás had, előkerül még a „Miért, te tudsz jobbat?” mantra is a kalapból.
Ezért, szemben a társadalmi folyamatokkal, a gazdaság színterén ellentétes irányú mozgolódást tapasztalhatunk az elnyomottak részéről: ahelyett, hogy folyamatos tüntetgetésekkel, mozgalmakkal, sztrájkokkal „bomlasztanák a közrendet”, a dolgozó réteg csendes passzivitásában egy újféle ellenállási szisztémát fedezett fel anélkül, hogy mindennek ténylegesen tudatában volna.
Az első erre utaló jeleket már megtapasztalhattuk a COVIDiktatúra idején, mikor a munkaerő egy tekintélyes részének csendes felmondása zajlott, a szükségképp kiutalt home office-ból pedig nem lehetett visszaparancsolni a dolgozókat az irodákba.
A folyamatok azonban itt nem álltak meg, hanem az elvonuló COVID-viharfelhők ellenére tovább kulminálódnak a szisztéma végső összeomlásának irányába.
Bő két éve szörnyű válság tombol a pénzügyi világban, ám a hírmondókat és közgazdászokat továbbra is kizárólag a bankszektor egészsége meg a tőzsdei mutatók állapota érdekli. Mit sem törődnek azonban a valós folyamatokkal. Azt kell mondanunk, hála az égnek, mert így az összeomlás pillanatáig vakok is maradnak a tényekre, nem lesznek képesek megelőző intézkedéseket foganatosítani, csak mikor már túl késő bármin is változtatni.
A rendszer megsemmisülésének fő oka, hogy a nyersanyag, melyből a kapitalizmus egész idáig fenntartotta magát – ami nem más, mint a milliárdos nagyságrendű szolgahad kiszipolyozható teste, lelke, elméje és életideje – kezd elszivárogni az ültetvényekről. Nincs is különösebben nehéz dolguk, hiszen amíg a pénzügyi elemzők meg fogalmatlan közgazdászok ama képernyőre vetett számjegyeket fürkészik, melyek tetszés szerint gyárthatók, manipulálhatók, dobálgathatók ide-oda, addig nem is fognak semmit érzékelni a fű alatt zajló tömeges mozgásokból.
A statisztikák kizárólag primitív mérőszámokra, mint GDP, hivatalos munkanélküliségi ráta vannak tekintettel, mit sem törődnek viszont az egyetlen számjegyben nem összegezhető tényezőkkel.
A megértéshez mégiscsak tegyünk egy rövidke kitekintést az elmúlt évtizedek során lezajlott munkaerőpiaci trendek felé. Nem elég, hogy a munkaerő humán erőforrássá degradálódott, de még folyamatos lusta disznózásnak, munkakerülőzésnek is örvendhettek a rendszerben zajló folyamatok miatt.
A 80-as években lezajlott technológiai forradalmat követően, mikor a sorszalagot kezdte leváltani az automatizált gyártósor, alapvetően két részre szakadt a kapitalizmus „fejlődésének” nyomvonala. Ama gyáregységek, melyek képesek voltak a tömeggyártott árucikkek előállítását gazdaságos módon automatizálni, egyre inkább monopolpozícióra tettek szert a piacon, kiszorítván azokat, melyek kisebb részesedéssel bírtak, esetleg olyan termékeket, szolgáltatásokat állítottak elő, melyek nem automatizálhatók nyereséges módon.
A jelenség által az értékteremtésnek nevezett folyamat nagy része leválasztódott az emberről, s a gépek tulajdonosainak kontrollja alá került. A gép viszont nem képes fellépni a maga által előállított javak fogyasztójaként: erre kizárólag az ember hivatott.
A 80-as / 90-es évek egész világon átsöprő válságának esszenciája az volt, hogy a munka kultusza megbukott, maga a rendszer viszont képtelennek bizonyult józan módon kezelni ezt a problémát. Pedig számtalan eszköz volt a kezükben: folytathatták volna a munkaidő csökkentését, növelhették volna a segélyek mértékét, idővel átalakítván azokat alapjövedelemmé.
Mégsem ezt tették, hanem a fogyasztás fokozására ösztönözték a megélhetésüktől megfosztott munkaerőt. Ám ha az embereknek nincs pénzük, mert szükségleteik nagy részét a robotizált gyártósorok termelik meg, mégis honnan terem a markukba elégséges jövedelem?
A kapitalizmus egy huszárvágással oldotta meg a problémát. Visszaavászkodott a népesség körébe az 1929-es világválság óta partvonalra sodort és száműzetésbe vetett finánctőke, mely készséggel ajánlotta fel az emberiség részére, hogy a kieső jövedelmek, ez által fogyasztás problémáját hitelezéssel oldja meg.
Csakhogy a hitelezés szisztémájának több fatális problémája akad: nem elég, hogy a kamatos kamat intézménye miatt hitelek exponenciális mértékben gyarapodnak, szemben a fizetések lineáris növekményével (vagy mint utóbb kiderült: csökkenésével), de az eddigre felszámolttá lett aranyfedezet-rendszer és a bankszektor digitalizálása végett a pénzintézetek önhatalmúlag állíthatnak elő adósságokat a semmiből.
A máig velünk élő közhiedelemmel ellentétben a bankok nem a betétesek megtakarított pénzét helyezik ki hitelként, hanem új adósságokat generálnak a semmiből. Magyarán a gazdaságba folyamatosan betáplált hitelpénznek semmiféle fedezete nincsen, s semmilyen mértékben nem szavatolható, hogy a kapitalizmus miatt elveszett jövedelmüket hitellel pótoló jobbágyok valaha is képesek lesznek azok visszafizetésére – pláne kamatos kamatok mellett.
Valójában az eddig elmondottaknál is áldatlanabb a helyzet: a 2008-as válság alkalmával nem kizárólag a nyakig eladósított lakosság visszafizethetetlen hitelei generálták a bankrendszer összeomlását, hanem ama pofátlan és végletekig emberellenes húzás is, hogy a szegényebb rétegeket magasabb kamatráta megfizetésére kötelezték a gazdagoknál, illetve a korábban kizárólag a termeléssel foglalkozó magánszektort érintő eladósodás a lakosságot oly módon érte utol, hogy azok a puszta létszükségleteik – fedél, jármű – biztosítása érdekében voltak kénytelenek rendszerkényszerből az eleve bedőlésre kárhoztatott hiteleket felvenni.
Persze akadtak olyanok is, akik bevették a dajkamesét, hogy az élősködő bankszektor kizárólag az ő jólétükkel törődik, amikor fulladásig eladósítja őket, s a korábban akár vérrel-verejtékkel, kalákában felépített házaikra az önkényes kisajátítást lehetővé tevő jelzálogot pakolnak.
Ugyan a lakosság semmilyen mértékben nem felelős az átverésért, mégis neki kellett elvinnie a balhét a rendszer összeomlásáért. A képlet tökegyszerű: a szabvány népesség emberei nem pénzügyi szakemberek, nem lehettek előre tisztában a ténnyel, hogy a bankok egy élet vérével és verejtékével összegürcölt vagyonra pályáznak, hogy teret csináljanak a következő egy évtized meghatározó életmódjának, ami a napi szintű létbizonytalanság mellett való bér -és adósrabszolgaság tartós bebiztosítása, valamint a puszta létezés jogának egyre inkább bérleti konstrukciókhoz való kötése.
A rendszeráldozatok megláthatták, hogy a szisztéma azért rabigáztatja, fosztogatja, hajtogatja végre őket egy életen át, hogy minden, amiért megdolgoztak, automatikus elvételre kerüljön tőlük.
Mindez persze nem az egyetlen univerzális igazság, mert a 2008-as válság és az azt követő évtized újfent több szeletre szabdalta a társadalmat. A nyerészkedők, kik korábban kápéval vehettek lakást, vagy öröklés útján juthattak fedélhez, jól megtollasodtak, miután a házaikból kidobált devizahitelesek ingatlanjait fillérekért markolhatták fel. Ezzel párhuzamosan a finánctőke is beszállt a magánlakások piacára, s átalakította a dolgozó ember hajlékául szolgáló vityillókat AirBnb apartmanokká, hogy a jobbágyok a mesterségesen beszűkített kínálatnak hála kénytelenek legyenek egymást taposni és egymásra licitálni a bérletrabszolgaság nem mindennapi jogának elnyeréséhez.
A három alapvető kategóriára bomlott társadalom a következőképpen tevődik össze: akik rendelkeznek kiadható magánlakással, azok ingyen élősködnek a saját ingatlannal nem rendelkező munkások felett, a nincstelenek örökre kiárazódtak az otthonhoz jutás esélyéből. A harmadik kategóriát azon egyedek alkotják, kik bebetonozott rendszerszolgaságuk révén kivételt nyerhetnek a fedélhez jutás tilalma alól. Őket CSOK, babahitel, alkalmazotti jogviszony és egyéb megkötöző béklyók által lehet örök életen át rendszerszolgaságra kényszeríteni és létüket nyomorgatni.
A 2008-as válságot követően átalakuló financializációs szisztéma és pártállami hatalmaskodás tehát egy három részre szabdalt társadalmat alakított ki, melyek a korábbi évtizedek viszonylagos kohéziójával ellentétben tökéletesen elkülönülten élnek egymástól. Sőt mi több, ezen kategóriák képviselői egyre inkább nem is találkoznak egymással, így mindhárom réteg tökéletesen meg van győződve arról, hogy az ő életvitele érvényes a komplett társadalomra.
