Ügyfélszolgálati rocksztár kerestetik! Te vagy a mi emberünk, ha szeretsz valódi gitárnyúzó módjára napi 8 órán át szobrozni a recepció mögötti pultban, közben cheerleadereket megszégyenítő lelkesedéssel felelni a betévedő turisták századik ugyanolyan kérdésére!
Hozzánk add le jelentkezésed, amennyiben vág az eszed, mint a nindzsa kardéle! Szinte minden országban jelenlévő cégünk folyamatosan keres tehetséges árnyékharcosokat kozmetikai termékeink értékesítésére! Tukmáld termékeinket úgy a vásárlókra, hogy fogalmuk se legyen, hogy sikerült szépségápoló kencéink felvarázsolása fürdőszobájuk polcára, és miért nem futja ebben a hónapban sem rezsire! 😉
Szeretnél egy igazán nemes feladatot? Szeretnéd járni a jedik útját? A szerencse most rád mosolygott, drága padawanunk! Ügyfélszolgálati osztályunk tárt karokkal várja panaszkezelő munkatársak jelentkezését. Kezeld oly elegánsan vásárlóink problémáit, mint egy igazi, nemes Jedi! Elmetrükkök bevetése megengedett!
Modern világunkban az álláshirdetésekre jelentkezés élményfaktora valahol félúton az árokba lövés és a máglyahalál között tanyázik. Mint minden elviselhetetlenül kínos szituáció esetén, úgy az álláshirdetés/keresés tekintetében is előtérbe kerül a helyzet reménytelenségét elfedni kívánó abszurd humor.
Jelöltként ugyan az állásinterjú kivégzésnél alig kellemetlenebbnek bizonyuló pillanatáig várnunk kell, míg lehetőséget kapunk kínos, feszengő viccelődéseinkkel a sárga földig süllyeszteni magunkat. Munkáltatóként viszont akár hirdetéseink megszövegezésében is indukálhatunk derűs pillanatokat, melyek kifinomult módon jelzik reményteli jövőbeli beosztottjaink részére, hogy tessék minél hamarabb fejvesztve menekülni ültetvényünk inkompetens működtetői elől.
Az efféle viselkedés forszírozására bazíroznak például azon álláshirdetések, melyek az angolszász világban, de főleg a tengerentúlon terjedtek el az elmúlt években. E hirdetések megfogalmazását természetesen értelmetlen volna összehasonlítani a magyar állapotokkal, ahol az állásajánlatok minősége kiváló motivációul szolgál a legalább néminemű értelemmel felvértezett polgárok részére az éhen haláshoz.
A hazai posvánnyal ellentétben a nyugati álláshirdetések legalább viccesen szarok, a kompenzáció mértéke pedig eléri azt a szintet, amiért érdemes a seggvakarásnál aktívabban közreműködni egy akármilyen minőségű job megkaparintásáért.
Azonban nyugaton sem fenékig tejfel az élet. A 2008-as válság nagyon mély sebet mart a legtöbb vállalkozás tulajdonosi körébe. Ráadásul még mindig kapitalizmus van, ezért a következő, még pusztítóbb összeomlás is itt kopogtat az ajtónkon.
A válság nyomán kiderült, a kapitalisták már csak úgy volnának képesek az átlag dolgozóénál 600-szor magasabb jövedelmüket fenntartani, ha végletekig fokozzák a munkaerő kizsákmányolását, azaz ugyanakkora jövedelemért többek dolgoztatják (vagy éppen túlóráztatják) őket. E vágynak köszönhetően azonban egyre inkább „kiárazódik a piacról” az emberiség 90%-a, akik révén csak 599-szeres lehetne a fenntartható különbség. A maradék keveseknek a teljesíthetetlen követelmények garmadája mellett még totálisan lehetetlen dolgokat is véghez kell vinniük a napi betevő alamizsna megszerzéséért.
Akadnak azonban olyan munkakörök, melyeket a legtöbb csupasz bőrig kizsigerelt bérrabszolga sem kívánna még ellenségeinek sem, mégis valakinek el kell azokat végezni. Például azért, mert a cég profitja legfőképp ezen munkakörök kiváló szakemberekkel való feltöltésétől függ. Nem ildomos dolog az efféle védett pozíciókban a munkabérekkel trükközni (bár a túlórapénz nélküli hetvenóráztatás azért gazdagon dívik), mert a „munkaerőpiaci értékével” maximálisan tisztában lévő tudásmunkás esetleg fogja a sátorfáját, és odébb áll. Az ő esetükben tehát másfajta csalafintaságokat kell bevetnie a munkáltatóknak a kizsákmányolhatóság fenntartása érdekében.
Így születtek meg az elsősorban STEM szakterületen (tudomány, technológia, mérnökség, matematika) a szokásjogtól eltérően nyájas hangvételben írt álláshirdetések. Ez esetben nem a „van száz másik a helyedre”, vagy az „örülj, hogy dolgozhatsz” örök érvényű toposzok pufogtatásával lehet szert tenni az idők végeztéig lojális rabszolgára. A mozgó-beszélő aranybánya programozók, mérnökök, tudósok sokkalta öntudatosabbak annál, semmint efféle elmetrükkökkel hatni lehessen rájuk. Nyilvánvalóan azért, mert még nem sanyargatta őket kellőképpen az élet, és egy kis katonaság sem ártana nekik.
A rabszolgamorál tehát nem követelhető meg a tudásmunkásoktól. Mi lehetne az üdvözítő megoldás? Csináljuk ennek az attitűdnek pontosan az inverzét! Ótvar szociopata követelőzés helyett hassunk a becserkészni kívánt programozó egójára. Tudassuk vele, milyen jól jár, ha a mi cégünknél termelheti meg a CEO negyvenedik Ferrariját.
Na de miképp is lehetne hatni arra a fránya egóra? Például a potenciális jelentkezők felmagasztalásával. Hitessük el velük, hogy olyan emberfeletti képességekkel rendelkeznek, melyekkel egy-messzi-messzi galaxisban is megállnák helyüket. Lengessünk be nekik főúri bánásmódot ingyen gyümölccsel, csocsóval, meg konditerem-használattal. Utóbbit természetesen kizárólag a műszak végeztével vehetnék igénybe, azaz nagyjából soha.
Úgy tűnik azonban, még a fenti trükkök bevetésével sem akad elegendő halacska a horogra. A kapitalisták már a harmadik világbeli országokból érkező migránsmunkások segítségével sem képesek üres pozícióikat feltölteni. Ezért aztán napjainkban már minden létező teret, valamint időt egybenyitva a Tatooine-ról, Alderaan-ról, Woodstock-ról, vagy épp a középkori Japánból igyekeznének súlyos szakemberhiányukon enyhíteni.
Napjainkban a legnagyobb igény a nindzsákra mutatkozik. 2006 és 2012 között 2505%-kal, azaz 25-szörösére ugrott a többnyire HR-esek által megfogalmazott álláshirdetésekben a „nindzsa” kifejezést tartalmazó szövegek száma. Szintén hatalmas a kereslet a rocksztárokra (810 százalékos növekedés), de azért a Jedik is egész pofás jólétnek örvendhetnek, hiszen 67%-kal érnek többet a munkaerőpiacon.
Bizonyos specializáltabb területeken a papi hivatást gyakorló egyedeknek sem kötelező belefásulniuk a templomi misék végeláthatatlan monoton sorába. A Microsoftnál például – álláshirdetéseik alapján – egészséges igény mutatkozik az evangelistákra. A törzsi sámánok a közösségimédia-menedzsment területén találhatják meg számításaikat, amennyiben kreativitásuk kibontakoztatásához gazdag látomásokat merítenek a szellemvilágból, posztjaik megfogalmazásához pedig túlvilági szakrális energiákkal töltekeznek fel.
Az öntudatos szolgaság skizofrén doktrínáját hirdető cégvezetők eme hízelgéseikkel ravasz módon fordítottak a meglévő kereteken. A napjainkban ritkaságszámba menő tudással felvértezett nindzsák, Jedik és főpapok a legjobban akkor járnak, ha a mi cégünkhöz nyújtják be jelentkezésüket. Hiszen vállalatunk annyira magasztos presztízst visel, hogy kizárólag nálunk érdemes a 600-szoros bérkülönbségért aktívan tevékenykedni. Érezze megtiszteltetésnek a zseniális tudásmunkás, hogy olyan céget talált, ami ennyire megbecsüli az ő képességeit, és nem hagyja azokat elkallódni! De ha nem tetszik, van száz má… hoppá. Ajaj.
Az ép elméjű álláskeresők persze hangosan kiröhögik eme nevetséges ajánlatokat:
Kevesen vállalják egy rocksztár kötelezettségeit, ha nem jár hozzájuk rocksztárhoz méltó bánásmód és fizetés.
Efféle „roppant kreatív” hirdetésekre legfeljebb meggyőző előadásmódú, simulékony modorú szélhámosokat kapnak a cégek. Akiket persze meg is érdemelnek, mint lyukas zsák a foltját. Ahogy a megszövegezett ajánlatok olykor meglehetősen homályos, olykor túlzásokba esően pozitív ígéretei sem nyernek beteljesülést a felvételt követően, úgy hullnak porba a magasztos látképek a fénykardját rendíthetetlenül forgató, a rá rótt nehézségeket sztoikus nyugalommal viselő Jediről. Mire a drága jó főnök rájön a turpisságokra, a magabiztos munkaerőbe projektált vágyképből csak az elmetrükkök sokasága marad hátra, mint mérhető teljesítmény. Érdemi tartalom nélkül.
A kapitalisták öntökönlövésének kiváló iskolapéldái a fenti esetek. A saját maguk által támasztott, realitásokat nélkülöző elvárások szép lassan visszacsorognak vállalati „kultúrájukba”. Tévképzeteik önálló lábra kelve az írott, illetve beszélt nyelven keresztül avászkodnak be a valóságba.
Legtöbbjük például már egy normális toborzórészleg fenntartását is profitja ellenségének látja. Napjainkban jobbára automatizált szűrőrendszerekre bízzák a reménytelen álláskeresők CV-jét, melyekből előre betáplált keresőszavak alapján igyekeznek kiszórni a részükről alkalmatlannak ítélt jelölteket. Ha a vállalkozó muki nindzsa kódert keres, automatikusan mennek a levesbe a Java-programozók, a táblázat-mágusok után kutakodó toborzók pedig híd alá száműzik a professzionális Excel-ismeretekkel rendelkező szakembert.
Az algoritmizált rendszerek kizárólag a nagyfőnök által parancsba adott feltételek alapján fognak szűrni, azaz egyetlen magánszemély szubjektív, ostoba látásmódja diktálja kritikátlanul, hogy emberek tömegei miféle értelmetlen baromsághoz legyenek kötelesek alkalmazkodni. Persze, miután a szemétbe hajigált életrajzok semmiféle visszajelzést nem kapnak, igazából soha senki nem fogja megtudni, ezen egyszemélyes diktatúrák sokaságának miként lehetne észszerűen megfelelni.
A The Atlantic cikkében kérdőre vonták az agyalágyult hirdetéseket feladó cégeket retardáltságuk miértjéről. Szinte mindegyikük hasonló sablonválaszt küldött vissza, miszerint a többi vállalat is hasonszőrű hirdetésekkel igyekszik bevonzani az idegen naprendszerek lakóit, ezért az egészséges verseny érdekében nekik is hasonló szellemiségű tartalmakat kell megfogalmazniuk. Legyen az adott munkakör akár valóban kreatív grafikusi, akár legalja szartúrói pozíció.
A kapitalizmus újabb „vonzó tulajdonságára” derült fény. Az individuális siker tehát akkor következik be, amikor minden cég pontosan ugyanolyan szellemiségű, ugyanúgy megfogalmazott hülyeségekkel igyekszik bevonzani a számukra nélkülözhetetlen talent-et.
Most pedig mindenki egy emberként vonuljon az egyéni érdekérvényesítés kollektív menetébe! Aki nem lép egyszerre, nem kap profitot estére!
