A munkások a lábukkal szavaznak, s ezt a folyamatot roppant nehéz kontrollálni. Mikor a társadalmi értékek megváltoznak, ugyanez történik minden mással, az uralkodó eszmerendszertől kezdve az intézményeken át egészen az átlag ember attitűdjéig.
Mi lesz hát, ha a munkaerő nem dolgozik többé? Egyelőre csak találgatunk. Mint minden kulturális váltás esetén, most sem képezik le a makroadatokból kinyerhető információk a teljes valóságot. E folyamatokra kizárólag anekdotikus bizonyítékok léteznek: az emberek felmondanak a munkahelyeiken, máshova mennek, nem mutatnak lojalitást a munkáltatóikkal szemben. Teljes munkaidőről részmunkaidőre váltanak, bejárásról home office-ra, kimennek ebédelni, s egyszer csak nem jönnek vissza többet. Feladják a megfizethetetlen albérleti díjak és törlesztőrészletek fenntartását.
A munkaerő persze akár folytathatja is a ládapakolgatást, de a szíve és lelke már távol van a tevékenységétől. Senki nem hiszi többé, hogy ennyiből kell álljon az élet. A habitustól függően kiábrándulás, depresszió, vagy megvilágosodás folyamata persze mindenkinél egyedi, s nem egyszerre, csettintésre történik. A kulturális változás lassan zajlik le, épp eléggé fű alatt ahhoz, hogy a hatalom és a rabigáztatók szinte semmit ne vegyenek észre az immár évek óta zajló eseményekből. Ők még mindig úgy képzelik, hogy az utánpótlás mennyiség alapon folyamatos és kimeríthetetlen az alantas munkákért határtalan lelkesedést mutató rabszolgákból, valamint korlátok nélkül vegzálható, gyötörhető, végrehajtható, terrorizálható adósokból.
Íme egy roppant impozáns példa a rendszerszinten zajló változásokról:
Kínában, a hangyaszorgalom őshazájában épp a #mivagyunkazutolsógeneráció hashtag hódít a helyi, minden szinten megfigyelt és cenzúrázott szociális médiában. Ennek ereje akkora, hogy a cenzorok nem győzik tartani az iramot a kiábrándult és kiégett fiatalság megrendszabályozásával.
A tűzre az olajat a terrorisztikus COVID-lezárásokkal öntötték, mikor a zéró COVID politikának köszönhetően az embereket vágómarhaként terelgette és kényszerítette a terrorhatalom a népirtó szabályok betartására. A terror következtében százmilliók megélhetése számolódott fel egyik napról a másikra, miközben kárpótlást vagy pénzügyi kompenzációt egyáltalán nem kaptak cserébe a „mindenki igényeiről gondoskodó” „szocialista” hatalomtól.
A #mivagyunkazutolsógeneráció egyben reflektálás a pártállam által évtizedeken át űzött és karhatalmi erővel érvényesített egykepolitikájára, melynek révén elintézték, hogy egy elöregedett és erőtlen társadalom jöjjön létre, hol a fiatalok összeroppannak és belehalnak a követelőző hatalom kiszolgálásába és az egyre kritikusabb tömeget képviselő idősek ellátásába.
Ugyanezen fiatalok autonóm, központi szervezéstől mentes demonstrációkat is tartanak: lefekszenek a földre, így jelezvén, hogy még a halál is vállalhatóbb alternatíva Kína elmebeteg „munkakultúrájánál”, hol a mai napig a heti 6 napon át zajló tizenkétórázás dívik.
Annak ellenére, hogy a hatóságok feloldották a korábbi népesedési politikát, a társadalom annyira magányossá, kiégetté és cinikussá vált a gyilkos versenykultúrától, hogy immár maguktól döntenek úgy, hogy nem szeretnének gyereket hozni erre az elmebeteg világra. Ahogy ők fogalmaznak: nem tudnának élni ama tudattal, hogy sorszámként kezelt rabszolgákat szüljenek.
Egy Weibo felhasználó a következőképp értékelte a jelenleg Kínában zajló folyamatokat:
Nemzetünk történelme vérfürdőkre épül. Kizárólag azért szülünk gyerekeket, hogy azok háborúzzanak, dolgozzanak és szenvedjenek. A jövőnk elveszett, és a múltunk nem elég dicső ahhoz, hogy erőt merítsünk belőle.
A gazdasági tényezők, mint az utódok elit magániskolába járatásának görcsös követelménye, a megfizethetetlen albérletárak és a lakosság totális eladósodása a mókuskerék örökkön örökké való forgatása nem mindennapi privilégiumának elnyeréséért az utolsó szögeket is beleveri a rendszer koporsójába.
Mindenki jól tudja immár, hogy sem szavazással, sem politikai aktivizmus révén nem lehet változtatni semmin, az egyetlen eredmény az elégedetlenségüket utcára vivők kifáradása, majd kimúlása. A kínai fiatalok nem kergetnek többé illúziókat a rendszerrel szemben, a társadalmi bajokat pedig a magát kommunistának hazudó pártállam söpri le az asztalról ama mantra mentén, hogy majd a szabad piac megoldja mindennemű problémáikat.
Persze, a kihalás is egyfajta megoldásnak nevezhető, bizonyos perspektívából.
Reményeinket eltiporták, s immár többen vágyunk a halálra, mint az életre. Érthető, hogy az élet szenvedéssel is jár. Ám a szenvedés nem elég, folyamatosan szorítják a nyakunkat és diktálják, hogyan legyen kötelező élnünk. Ez az, ami igazán elviselhetetlen. Belefáradtunk a reménytelen jövő hajszolásába, s a magunkról való gondoskodásba.
Reménytelenségüket versbe is foglalják a kiégett fiatalok, mely folyamattal szemben nem igazán képes mérlegelni a hatalom, miféle retorziót vezessen be.
A kalandozásnak vége,
az ambíció elapadt.
A dalok elkészültek,
s nekünk, végső generációnak
immár semmink sem maradt.
Vegyük észre, hogy mindezen nihilizmus, halálkultusz, önfeladás egyáltalán nem korlátozódik Kínára. A folyamat globális.
A globális gazdaság ugyanakkora súllyal terebélyesedik a rabszolga kasztra, mint Kínában. Kizárólag a tőkejövedelem gyarapodik, morzsákat sem hagyván a rabigázó munkaerő részére. A felső 10% kivételével a saját autóhoz, lakáshoz jutás és a gyerekvállalás vágya immár távoli, ködös, elérhetetlen ábránd csupán. A jól fizető munka és a mesés karrier még diploma megléte mellett is fiktív délibáb, hol a nagyobb fizetést elviszi a diákhitel-törlesztő meg a vélelmezett magasabb státuszból eredő követelmények kiszolgálása, mint öltöny-nyakkendő hordása és karbantartása, vállalati és csapatépítő tréningek, márkás autó, a Xanaxos doboz kupakjának csavargatása meg a pszichoterápia.
A lezárások első ízben tettek megvilágosodottakká tömegeket, kiknek elméjét gyakorlatilag óvodás kortól kezdve programozták a rendszer feltétel nélkül való kiszolgálására. Akkor is, ha nevezett rendszer úgy bánik velük, mint legutolsó, mocskos állatokkal, kiket megbillogozott marhacsordává alakítván akarnak a hatalom által követelt tevékenységekre kényszeríteni.
A hihetetlen revelációk sora beindította a kapokalipszis folyamatát. A felismerések sokasága roppant változatosnak bizonyult:
– Minél többet dolgozom, minél szorgosabb vagyok, annál szegényebb és nyomorultabb maradok
– A rendszer kizárólag mint eldobható használati tárgyat vesz számításba
– Felső-középosztálybelinek feltüntetni magam akkora áldozatokkal jár, ami egyáltalán nem éri meg
– Kevesebb munkával többre jutok az így nyert megnyugvás, mentális egészség és csökkent mennyiségű szükséglet nyomán
Mihelyt a hörcsögök nem érdeklődnek többé az eleve elérhetetlenné váló jutalmak iránt, szépen kiugrálnak a kerékből. A végrehajtogatott, halálra vegzált adófizetők, miután a pártállami terroristák úgyis lefoglalják minden egyes fillérnyi vagyonukat, végleg feladják a rendszer kiszolgálásának kényszerét. Nincs az a NAV inkasszó, TEK-es terror, ami megálljt parancsolhatna az összeomlásnak, mikor a munkaerő nem lázadozik és vonul utcára a rendszer igazságtalanságai ellen (ezzel saját energiáit áldozván fel), hanem rezignáltan feladja a küzdelmet s a munkakényszert.
Mikor a bér -és adósrabszolgák folyamatosan csökkenő reálbéreik és növekvő elvárt munkateljesítményük fényében nem egyezkednek többé a munkáltatóval, meddő és értelmetlen sztrájkokat, bértárgyalásokat tartván, hanem kisétálnak az ültetvényről, maguk mögött hagyván megfizethetetlen albérleteiket és bedőlt hiteleiket, a teljes rendszer kártyavár-szerűen omlik össze, miután az értelmetlen és elérhetetlen vágyaikat elengedő polgárok nem tartják fenn többé rajtuk élősködő rendszer haszonélvezőinek rémuralmát.
Ez a fajta belső önfeladás nem visszaigazgatható kizárólag törvényi erővel, de még nyílt színi terror bevetésével sem. Amikor az önfeladó polgárok ezt mondják:
Csináljatok velem, amit akartok, de a tömeggyilkos viselkedésetekhez többé nem asszisztálok!
, a lakosság vérén-verejtékén parazitáskodó pártállam kényszerül erőkifejtésre s idővel energiái végső felőrlésére ahhoz, hogy a passzívan elsétálgató békés lakosságot visszarendezgesse a rendszer béklyója alá.
Ezért törekednek annyira kapkodva s kétségbeesve a fenevad bélyegének bevezetésére, hogy a hatalom részéről elvárt erőkifejtés helyett a terrorrendszer fenntartására, a végső összeomlás előtt gyorsan elrendezhető legyen a lakosság oly jellegű szisztéma alá való beerőszakolása, melyben a nyílt erőszak bevetésének szüksége nélkül, pusztán gépi automatizmusok által a komplett népesség hatékonyan és bárminemű ellenállás kifejtésének lehetősége nélkül terelhető marad.
Az emberek értelmesebbik fele elkezdte saját kezébe venni életét és felhasználható energiáit ahelyett, hogy gyakorlatilag ingyen odavetné azt egy pöffeszkedő, bullyingoló, pszichopata elitnek.
Hiába óbégatnak pipacsvörös fejjel a műszakvezetők, ahogy tették azt évszázadokon át a rabszolgaság művelésének kikényszerítésbe, a home office-ból az ültetvényre visszaparancsolt peonok rendre foghíjasan jelennek meg a létszám-ellenőrzések alkalmával. Úgy gondolkodnak eme kihalásra ítélt dinoszauruszok, hogy a meteoreső hatásai majd néhány nap elteltével eloszlanak.
