A kereslet-kínálat törvénye alapján, amennyiben egy árucikkből bőséggel áll rendelkezésre, esetleg nem mutatkozik elégséges igény az eladásra kínált termékekre és szolgáltatásokra, a láthatatlan kéz bölcs útmutatása vezérelte kapitalisták leszállítják az árakat, hogy a felesleges árucikkek ily módon gazdára leljenek. Az árazás módszertana úgy alakul, hogy pont minden termékből elfogyjon a polcra helyezett mennyiség, se éhező-szomjazó ember ne maradjon, se megromló, kiöntendő felesleg ne keletkezzen.
Eddig tartott az esti mese, jó éjszakát gyerekek!
A koronavírus-járvány átvészelése rengeteg családnál csak úgy volt lehetséges, hogy alaposan megvágják költéseiket. Bár akadtak jócskán, akik élelmiszer felhalmozásával töltötték az utóbbi hónapokat, a napi fogyasztási cikkekre való igény úgy tűnik, kisebb mélyrepülést vett. Nem fogy annyira a tej, tejtermék, pékáru (legalábbis a tengerentúlon), mint korábban.
Ez persze nem jó hír a bocigazdáknak, de végül is a sziklaszilárd talapzatra épült szabad piac gondok nélkül átvészeli az efféle kisebb kellemetlenségeket. Lássuk csak, hogyan teszi.
A Naked Capitalism oldalon fellelhető tudósítás szerint a kétségbeesett gazdák, attól való félelmükben, hogy az általuk szállított tejet az emberek nem fogják elfogyasztani, a keletkezett felesleget szimplán kiöntik a lefolyóba. Ugyan a koronavírus-járvány nyomán kiderült, hogy az USA-ban is létezik mintegy 20 millió éhező ember, ráadásul többségük gyermek, hát mind ott dögöljön meg, hiszen pénzmozgás híján nem szabad részükre engedélyezni, hogy az amúgy veszendőbe menő élelemből, melyet a boci ingyen ad gazdáinak, hörpintsenek egy keveset.
Eme roppant géniusz cselekedet nyomán nem történik meg a tej árának lefelé mozdulása, és a szegényebb rétegek nem engedhetik meg maguknak, hogy válságidő előtt, melynek kirobbanása pusztán hónapok kérdése, felhalmozzanak maguknak a túlélésre alkalmas mennyiséget.
Pedig irigységre aztán igazán semmi ok sem a gazdák, sem a kereskedők részéről, mivel a tej -és tejtermékekre való igény az utóbbi évtizedekben eléggé megcsappant. Ennek nyomán annyi felesleges kapacitás működik a rendszerben, hogy teljesen felesleges visszatartani a kínálatot, hiszen a mesterségesen magasan tartott árszínvonal mellett a kereslet nem hogy stagnál, hanem tendenciózusan csökken.
Miért nem szállítják hát lejjebb áraikat a gazdák? Célszerű minden hasonló esetben a csúnya, rossz, gonosz, lakosságot éheztető parasztokat hibáztatni mindenért. A bökkenő pusztán az, hogy a kialakult jelenségről nem ők tehetnek. A mezőgazdaságot az utóbbi évtizedekben teljes mértékben maga alá gyűrte a vadkapitalizmus, a korábban független farmok tömkelegei kénytelenek voltak amolyan TSZ-ekhez vagy kolhozokhoz hasonlatos konglomerátumokba tömörülni. Persze nyugodtan lehet önérzeteskedni továbbra is, és folytatni függetlenként az ipart, legfeljebb az összes tehén teje ott rohad meg a lefolyóban, mert nem lesz, ki bagóért felvásárolja.
A kapitalista kommunizálódás nyomán az egyes gazdaságok méretétől függetlenül azonos áron veszik át a tejet. E folyamat következménye, hogy a legkisebb X%-nyi farm kevesebbért kénytelen eladni azt, mint amennyibe kerül a gazdaság fenntartása és az állatok gondozása. A polcokra kerülő végtermékekből eredő piaci hasznot kivétel nélkül a kereskedők vágják zsebre.
Természetesen a jóságos kapitalizmus rendelkezik megoldással e szörnyű probléma rendezésére: adósodjanak el a gazdák nyakig, a pénzből pedig fejlesszenek a hatékonyságon. Bár minden egyéb esetben azonnali tönkremenetel volna a sorsuk, a kamatrabszolgaságnak köszönhetően immár semmi beleszólásuk nem marad saját gazdaságuk működtetésébe a farmereknek. Függetlenül a kereslet természetes csökkenésétől, ha a tej -és tejtermékek piaci ára a jelenlegiek alá csökkenne (defláció), a bedőlt hitelek révén az egész szektor azonnal a bankármaffia kezére jutna. Nem mintha nem ez lenne majd végül a sorsuk, csak kissé lassabban, több szenvedéssel kísérve.
A kapitalisták tehát megakadályozzák, hogy a kereslet-kínálat törvénye érvényesülhessen egy piacon. Financializáció révén rabszolgasorba taszították a korábban független vállalkozóként tevékenykedő gazdákat, akiket – mint hallucináljuk – a rendszer szentséges atyaúristenként tisztel. Aki mégsem fogadja el Láthatatlan Kéz bácsi segítő balját, az rögvest mehet a híd alá, hiszen az eladósodás útjára lépett gazdaságokkal szemben oly mértékben hátrányba kerülnek, hogy azonnali hatállyal lehúzhatják a rolót. A szakadékba tartó verseny az eladósodás miatt kénytelen tovább folyni. Aztán hipp-hopp, jön pukk.
A szentséges piac diktálja, mennyibe kerüljön a tej a boltban. Ha olcsóbban kéne adni, inkább menjen mind a lefolyóba, a lakosság pedig éhezzen és szomjazzon!
A kapitalisták tehát továbbra is hűen mutatják azt, mi lényegük. Az ember azt hihetné, más a helyzet a népi szólamokkal vagdalkozó pártállami diktatúrák esetén, és kíméletlenül lecsapnak a gonosz kapitalistákra, akik szabotálják az ellátási láncot. Azonban mi, értelmesek mind jól tudjuk, hogy az állami és magánhatalom kéz a kézben, egymás végbélnyílását izgatva végzi a lakosság kifosztását és ellehetetlenítését.
Miközben a kapitalisták a létezéshez nélkülözhetetlen élelmiszer polcra jutását akadályozzák meg, addig az államhatalmi terroristák a magánlakásokat járják talpig felfegyverezve. Aktívan vizslatják, ki merészel saját kertjében zöldséget, gyümölcsöt termeszteni.
Akinél észreveszik, hogy kertjében szép, piros paradicsom nő, annak telkét katonai helikopter kíséretében dúlják szét a kommandósok tönkretéve az egész termést. Természetesen ezen dzsihadisták kínosan ügyelnek a jogállamiság látszatára, így gyakorta viszik magukkal a hivatalos kutatási parancsot, miszerint a pirosló zöldség jelenléte marihuána-termesztés gyanúját vonja maga után, ezért indokolt a kiskerti zöldségek letaposása.
Nem itt fejeződik be a tortúra, sőt, a valódi móka csak ezután kezdődik.
A szerencsétlen áldozatokat – ismét a látszat kedvéért – mindenféle drogtesztnek vetik alá, házkutatást tartanak nála, igyekeznek életét minél inkább pokollá tenni. A különféle herbáriák felismerésére persze már nem trenírozzák a hülye rendőrt, így akadt olyan eset, mikor fűnyíróból korábban kiöntött, kukából előhalászott fűcsomót sikerült bíróság elé cipelni bizonyítékként a marihuánatermesztésre.
Ha nem találnak „valódi füvet” a ház környékén, alternatív kábítószernek megteszi a napraforgó, hibiszkusz, parlagfű vagy akár néhány szál kósza bodzabokor is.
A termés tönkretétele nem egyetlen szakterülete a szolgálnak és végünk derék hazafijainak. Konyhában, spájzban kiváltképp otthonosan érzik magukat, miközben bűnügyi bizonyítékként vágják zsebre a minden bizonnyal roppant ütős zsályát, csokis muffint, motorolajat, mentolos rágót, lisztet, szappant dezodort, eukaliptuszt, vitaminkapszulákat, vagy akár biliárd krétát is.
Akármit is helyeznek tarisznyájukba a biztos urak, a renitens lakók vádiratot, kőkemény megfélemlítést és persze hónapokig nyúló jogi hercehurcát kapnak a nyakukba, mely felmentő ítélet esetén is megsemmisülés szélére sodorja az ártatlan áldozatok morálját és lelki állapotát. Arról nem is beszélve, hogy míg az ítélet utáni kártérítésre való jogosultságukat nem nyerik el, saját pénzből kell ügyvédet, szakértőt fogadniuk, munkából kimaradniuk, néha sok száz kilométert utazniuk a legközelebbi bíróság székhelyére. Mindez önmagában véve is anyagilag lehetetlen helyzetbe sodorja a szegényebb családokat.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a gyakran dilettantizmussal és rosszindulattal körített állami terror a lakosság ellehetetlenítését teljes erőbedobással műveli. Persze, hogy mindezt megtehesse, szükséges néminemű provokáció a lakók részéről, azaz teremjen hátsó kertjükben zöldség, gyümölcs.
Nehogy azt higgyük, a „tévedések” nyomán végül győz az igazság: bár a családok gyakran élnek az Amerikai alkotmány 4-es módosítására hivatkozással rendőrség elleni feljelentéseikben, azoktól semmiféle jóvátételre nem számíthatnak. A bíróság ítélete szerint, ha feletteseik házkutatásra adnak parancsot, azt automatikusan minden esetben alapos indokkal teszik, nem pedig a célból, hogy a lakosságot elnyomásban és félelemben tartsák.
Utóbbi gyanút igazolja ama tény is, hogy a rendőr bácsik szinte soha nem magukban kopogtatnak be a lakásokba, hanem elkíséri őket a SWAT is. Házakhoz jelöletlen páncélautókkal járnak ki, míg a nagyobb termőföldeket a hadsereg kémrepülőivel, illetve helikopterekkel vizslatják, természetesen mindezt az adófizetők pénzén. Néhány tő paradicsomért vagy fekete szederért több százezer dollárba kerülő hadműveletek keretein belül csapnak le a vétkesekre.
A pártállami terrorakció szokása nem új keletű: annak idején, a 80-as évek derekán Ronald Reagan legalizálta elrettentő célból a hadsereg marihuána utáni kutakodását. Leglátványosabb akcióik 1983-84-ben zajlottak, amikor egy ismert Wagner-művet bömböltető helikopterek lepték el a vidéki farmokat, leginkább Kaliforniában. A vizslató kopterek sokszor annyira alacsonyan szálltak, hogy a házak ablakai betörtek, a háziállatok halálra rémültek. Gyanús fűcsomók láttán a vasmadarakból állig felfegyverzett kommandósok szálltak ki.
Néha persze a vak tyúk is talál szemet. 1984-ben 384 akció során közel 160 ezer tő marihuánát sikerült bezsákolni, az akció az adófizetőknek 2,3 millió Dollárba került. Közben a letartóztatott 218 ember jó ideig nem ezen adófizetők népes táborát gyarapította. Reagan rémuralma az efféle megfélemlítő akciókat rendszeressé tette. A mai napig évente 16-18 millió dollárt áldoz a lakosság arra, hogy a hadsereg helikopterekkel terrorizálhassa őket.
Mindenki döntse el maga, pár ártalmatlan fűcsomó kigyomlálása megér-e ennyi áldozatot. Az igennel voksolók rózsaszín postautalvány révén fel is adhatják a 18 millió dollár összeget. Késedelmes, vagy elmulasztott fizetés esetén keletkezett tartozás adók módjára végrehajtható.
A pártállami terror lényege a gazdálkodó személyek szerint, hogy senki ne lehessen még kis mértékben sem önfenntartó. Mindenki legyen kénytelen betevő falatját kizárólag az ipari kapitalistáknak való bérrabszolgáskodás révén előteremteni. Piszkosul jó üzlet a lakosság nyomorba taszítása mind a cégeknek, mind az államoknak. Karöltve a cégek kizsákmányolás, az államok adóztatás révén a lakosság által megtermelt javak 85-90%-át rabolják el a maguk hasznára.
A rendszer ráadásul öngerjesztővé is válik, hiszen egyre több pénz kerül kevesek zsebébe, akik kölcsönözhetik azt uzsorakamattal a még talpon álló kis számú gazdaság számára – hogy azok a lefolyóba öntsék a tejet az éhező-szomjazó emberek gyomra helyett.
