Nincs forróbb beszédtéma napjaink politikusainak és üzletembereinek szájából a meritokrácia eszményénél, mely fogalom mint láthatatlan és személytelen rendezőelv igazgatja a világ népességének rangsorát annak tagjai érdemei és teljesítménye szerint.
A fejünk felett csücsülő elitek nagyon is jól tudják, mit beszélnek, hiszen jobbára kiművelt emberfőkről van szó. Jól felfogott érdekük fűződik az ideológiák tárából általuk kicsemegézett, majd elterjesztett elméletek érvényességének fenntartásához.
A meritokrácia felcsatlakozott a részükről legsűrűbben hangoztatott varázsigék közé. Járjuk hát át alaposabban a meritokratikus társadalom jelentését, léttörténetét és filozófiájának lényegét, hogy közelebbről is megismerhessük, mit esznek annyira rajta a világ gazdasági, intellektuális és politikai irányítói.
A meritokrácia jelentése
A meritokrácia, mint összetett szó a latin merit (=érdem) és a görög kratos (=erő, hatalom) kifejezések összeragasztásával kapta nevét. Hivatalos megfogalmazás szerint egy olyan politikai rendszert takar, melyben a hatalomban elnyerhető pozíciók és a gazdaságban elosztható javak teljesítmény alapon kerülnek felosztásra a versengő egyének között. A teljesítmény fokmércéi lehetnek a felhalmozott intellektuális képességek (tanulás), fizikai erőkifejtés (szorgalom), vele született tehetség, intelligencia, illetve később elért eredmények (bizonyítás).
Fontos kritériuma egy meritokratikus társadalom létrejöttének, hogy az egyén születési körülményei ne befolyásolják a lehetőségeit, tehát ne számítson, milyen társadalmi osztályba vagy vagyoni helyzetű családba születik le az adott személy.
További feltétele a meritokrácia kibontakozásának, hogy a felhalmozandó érdemek valamiféle fokmércével mérhetők, osztályozhatók, illetve kategorizálhatók legyenek, hogy az egyén „objektív nézőpontból” vizsgálva is behelyezhető legyen az őt megillető kalapba.
A meritokrácia története
A meritokráciát körülírő első filozófus Platón volt, ki „A köztársaság” c. könyvében részletesen kifejtette egy érdemei alapján érvényesülő társadalom alapjait, habár a fogalom ma ismert formájában csak a XX. században keletkezett. Arisztotelész az étosz megnevezéssel írta körbe a tanulási képességével és szorgalmával kiválóságra törekvő személyek közös tulajdonságát, mely kifejezés megfeleltethető a napjainkban ismert erkölcs, morál, vagy belső tartás definícióival.
Az első meritokratikus társadalom az ókori Kína volt. A Kr. e. VI. században Konfuciusz államszervezési módszertana a kormányzók feltételezett erély alapon való válogatása volt, szemben az akkoriban dívó és eztán is további évszázadokon át divatban maradó öröklési szisztémával. A pozíciókra való alkalmasságot tesztek révén döntötték el a kor bürokratái, melyeknek való megfelelés vezette el az irányításra vágyó egyéneket az óhajtott bársonyszékbe.
A konfucianizmus eszménye további évszázadokon keresztül szolgálta Kínát. Kr. e. 200 környékén a Han dinasztia politikai hitvallássá emelte Konfuciusz filozófiáját. A nemességet vérségi származás helyett kézzel válogatott egyénekkel töltötték fel, kiknek meg kellett felelniük a kor által megkövetelt erélyesség és őszinteség feltételeinek. Aki átment a szűrővizsgákon, kormányzati pozíciót és busás juttatást kapott.
Eztán a meritokrácia jobblétre szenderült, s csaknem kétezer éven keresztül hallani sem lehetett felőle. Meglepő, de a meritokráciát – melyet kezdetben még mindig nem így neveztek – a kibontakozó korai kapitalizmus hívta ismét életre, s a brit gyarmatbirodalmakon át jutott el annak eszménye az európai kontinensre.
A hírhedt Brit Kelet-indiai Társaság, a világ első modern vállalata a tagfelvételt versenyeztetett jelentkezők válogatása révén végezte, a hivatalos mantra szerint azért, hogy megakadályozzák a korrupció és nepotizmus elburjánzását.
A cég közvetítésével evezhetett el a modern meritokrácia intézménye az indiai gyarmatról az anyaországba. A XVIII. századtól fogva a Brit Birodalom a közszolgálati létszám feltöltését a Brit Kelet-indiai Társaságtól örökölt módon végezte. A menedzsereket, vezetőket, előléptetésre kijelölt alkalmazottakat teljesítményértékelést követően válogatták össze a feltöltendő pozíciókhoz.
A meritokrácia frissítést hozott az államfilozófiával foglalatoskodó értelmiségek elméjébe. John Stuart Mill a „Gondolatok a képviseleti kormányzatról” c. könyvében a demokrácia megreformálását látta ama eshetőségben, hogy a magasabb végzettséggel rendelkezők több szavazati jogot nyerjenek.
Szórványosan bár, de szerte a világon kialakultak meritokratikus társadalmak. Ghánában az 1764-77 között uralkodó Osei Kwadwo király képességei alapján válogatta maga köré bizalmasait. Ausztráliában 1850-ben megnyitotta kapuit az első állami egyetem, hogy biztosítsa a meritokratikus szempontok szerint ígéretesnek mutatkozó lurkók képzését.
Az Egyesült Királyságban alakult ki az első modern oligarchia rendszere, mely intézmény napjaink meritokráciájának alapvető és nélkülözhetetlen építőköve. 1828-tól kezdve a megválasztott elnökök mind saját bizalmasaikat: haverjaikat, rokonaikat, kollégiumi szobatársaikat ültették bársonyszékbe, kikkel összeszokott és harmonikus módon végezhették a komplett államigazgatás leuralását. A szisztémának 1881-ben James A. Garfield meggyilkolása vetett véget: egy pozícióra vágyó haragosa tette el láb alól.
Meritokrácia napjainkban
Mint azt többször említettem, a sorolt események idején a meritokrácia fogalma még nem létezett. Magát a kifejezést csak 1958-ban hívta életre Michael Dunlop Young sci-fi író. „A meritokrácia felemelkedése” című művében az Egyesült Királyságban dívó háromosztatú oktatási rendszert figurázta ki egy disztópikus környezetbe ágyazva. A mű akkora botrányt keltett, hogy másfél évtized elteltével a teljes szisztémát kidobták az ablakon, hogy helyébe bevezessék az akkoriban elterjedtté váló általános közoktatási rendszert.
A háromosztatú oktatás lényegében három különböző iskolarendszert takart, s már óvodás korban el is dőlt, a leendő nebuló melyiknek lesz részese. A nyelvtani iskolákban képezték a jövő értelmiségeit és akadémikusait, kik egyben a politikai pozíciók esélyes várományosai is lehetnek. Alattuk a szakiskolák sűrű hálózata terült el, hol a kiszolgáló személyzetet és állami hivatalnokokat képezték. Végül a modern iskolák a proletárhad kiképző intézményei, melyek szak -és betanított munkásokat ömlesztettek futószalagon a piacra.
Eme intézmények a meritokráciát mint intelligencia + szorgalom összegét vázolták fel. 6 éves korban egy felvételi teszttel el is döntötték, mivé válhat a gyermek felnőtt korára.
„A meritokrácia felemelkedése” 2034-ben játszódik, mire a háromosztatú képzés univerzálissá válása (és a korábbi, még más rendszerben nevelkedett generációk kihalása) által olyan társadalom épül ki, melyben a hatalmat kizárólagosan a legmagasabb szintű oktatáson átesettek birtokolhatják. Mivel pozíciójuk kvázi betonbiztos, s a rendszer idejekorán behelyezi őket a bársonyszékbe, lényegében azt művelnek a társadalommal, amit akarnak. Így egyetlen ténykedésük a társadalom jobbítása helyett a saját maguk felmagasztalása és mindenki más elnyomása. A demoralizált és folyamatos elnyomásban, megaláztatásban tartott munkásosztály kénytelen-kelletten forradalmat robbant ki az elviselhetetlen helyzet csillapítására.
Filozófiájában a meritokrácia szembe helyezkedik a hagyományos arisztokráciával, hol a vagyoni helyzetet és rangot a születési lottó dönti el, de az oligarchiával is, hol a vagyona révén diszponáló uralkodó osztály kívánalmai mentén szerveződő személyes viszonyrendszerek, baráti és haveri kapcsolatok szabályozzák a világ működését.
A mű elemzését követően többen rájöttek, hogy a meritokrácia, valamint az Arisztotelésztől örökölt ethosz fogalma mégis az arisztokrácia és oligarchia rendszerével mutat szoros rokonságot, nem pedig a modern államéval, hol – legalább retorika szintjén – törekednek a társadalmi különbségek elsimítására.
Mindezen aggodalmak és figyelmeztetések ellenére a XX. század második felére általános politikai és gazdasági rendezőelvvé vált a meritokrácia. Politikusok tömegei helyezték választási kampányuk élére ama mantrát, hogy a rendszeren belüli boldogulás első száma feltétele egy igazságos és méltányos kiválasztódási szisztéma megteremtése, ahol vele született vagyon és rang helyett mindenki a teljesítménye szerint érvényesül. Az egyenlő játéktér eszménye mentén szavatolják szóban, hogy mindenki a képességeinek és szorgalmának megfelelően juthat hozzá a vágyott ranghoz és elismeréshez.
Meritokrácia a gyakorlatban
Arisztotelész ethosz-fogalma alapján az érdem demonstrációjának első számú színtere a nyilvánosság, hol a tehetséges egyén bizonyíthatja tudását és képességeit. A nyilvánosság fóruma annak idején az agóra volt, ami megegyezik napjaink piactereivel, átvitt értelemben szabad piaci kapitalizmusával.
Itt a meritokrácia hiedelemrendszere két dolgot szavatol egyszerre. Egyrészt, névleg elválasztja a vagyont és rangot. Aki gazdag, nem feltétlen pályázik hatalomra, a hatalmasnak pedig be kell érnie egy tisztes középosztályhoz méltó fizetéssel, amennyiben törvénykezési késztetésein kívül nem kívánja a maga tehetségét a gazdaságban is kamatoztatni.
Másrészt, piedesztálra emeli a szorgalmat, annak is a legelvetemültebb formáját, a hustle culture-t, melyet magyarul talán kapkodás-kultúrának illene hívnunk. A szorgalom ugyan nem pótolja teljes mértékben a tehetséget és intelligenciát, mindenesetre részben kompenzálja azt. Így a buta, vagy önmagát nem elégséges képességekkel felvértezett egyénnek is marad sansza a sikerre, csupán a többieknél is jobban oda kell tennie magát a munkahelyén.
A folyamat, mivel személytelennek tűnik, önmagát gerjesztő szisztémává válik. Mára a meritokrácia megbukott, ám eszménye továbbra is sziklaszilárdan tartja hadálláspontjait a fanatikus népesség fejében. Olyannyira megfertőzte a rendszerszolgák elméjét a meritokrácia, hogy nem veszik észre: az iskolákban immár jobbára kizárólag depressziós öngyilkosjelölteket képeznek ki, a munkahelyekre zárt börtönrabok pedig előléptetés helyett a passzív felmondás lehetőségeit kutatják.
Mi történt, hogy halhatott hamvába a meritokrácia, mindennemű diadalútja ellenére az elme átprogramozásának színterén?
A meritokratikus generáció
Az 1950-es évektől kezdve temérdeknyi szorgos és intelligens egyén vált a meritokratikus társadalom kivételezett mintadiákjává. A gazdasági körülmények alaposan megágyaztak a folyamatnak, hiszen a világháború véget ért, s a nyugati társadalmakban negyven év prosperitás és megállíthatatlan növekedés időszaka köszöntött be.
Az ember csak besétált egy gyárkapun, s máris kapott munkát (manapság örülhet, ha nem lövik le). A létszükségleti cikkek, a stabil, biztos állás, de még a felsőoktatás is könnyedén elérhetővé vált tömegek számára a bőkezű szociálpolitika következtében.
A rendszer olajozottan működött. Tesztekkel eldöntötték, ki alkalmas egy adott pozíció betöltésére, majd próbára tették a szerencsés jelentkező ethoszát (szorgalmát, munkabírását, lojalitását).
A baby boomer generáció mindent ajándékba kapott a rendszertől, ami a benne való érvényesüléshez kell. Magas létszínvonalat, színvonalas és elérhető képzést, nagyvonalú szociális hálót. Kiemelkedtek a rendszerből a Bill Gates-ek, Steve Jobs-ok, kik a meritokratikus társadalom ünnepelt idoljaivá lettek. Harsányan zengett az éterbe a mantra, hogy ha ők megcsinálták, akkor bárki számára lehetséges a felemelkedés a szabad piaci kapitalizmus meritokráciájában.
A boomerek a komplett vállalati szférát, sőt, az országokat is felosztották egymás között. Kollégiumi szobatársak váltak népeket uraló politikusokká. Beültek a bársonyszékbe, s szolgáikat taposván lökték a plebsnek a mantrát: meritokrácia van, emberek! Azért vagyunk mi a csúcson, mert mi vagyunk a legokosabbak, legtehetségesebbek, legszorgosabbak köztetek! Hódoljatok hát mestereiteknek!
Mihelyt a boomerek idősebbek lettek, s többé nem imponált részükre a folyamatos innováció meg kockázatvállalás, illetve a költséges népjóléti intézmények fenntartása, szépen felhúzták maguk mögött a létrát, s visszarugdosták éppen felmászni igyekvő utódaikat a karókkal teli verembe. Előtte azért törvénybe foglalták, hogy az ellehetetlenített büdös kölöknek legyen kötelessége eltartani a szociopata generáció nyugdíjassá aszalódott múmiáit.
Kiemelkedett egy generáció, kikben nem volt semmi kiemelkedő: pusztán a rendszer volt jófej velük szemben, s megengedte nekik, hogy jaszkarizzanak egy keveset. Aztán véletlen ott felejtődtek a piramis tetején.
Az önmaga farkába harapó kígyó filozófiája
A folyamat nyomán kirajzolódik a modern meritokrácia valódi lényege. Egy önmagát piedesztálra emelő társaság ideológiai visszaigazolást keres uradalma jogosságának bizonyítására, s eme törekvésében kitűnő fedezetet nyújt részére a meritokrácia eszménye.
A saját farkába harapó kígyó ábrázatát magára öltő filozófia mentén a piramis tetején csücsülő elitek kijelentik, hogy örök joguk török basákként uralkodni a népesség felett, hiszen ők erre tehetségük, szorgalmuk, valamint ethoszuk mentén elhívásra kerültek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ők csücsülnek a piramis tetején. A többiek mind lustának, trehánynak, karaktergyengének mutatkoztak a vágyott csúcs elérésében.
Ugyanezen érvelést láthattuk turbó fokozatra kapcsolva a pandémia-riogatás időszakában a népességet terrorizáló celebvirológusok részéről, kik öngyilkos szekta módjára pörgették az önigazolást futószalagon gyártó elméjükben a lakosság léte feletti totalitárius kontroll átvételének jogos és ildomos kívánalmát. Mivel ők hivatásos és köztiszteletben álló akadémikusok (voltak), alanyi jogon ruházták fel magukat a joggal, hogy szükség esetén akár a lakosság kiirtása árán is megvédjenek minket egy általuk kifundált pandémiától.
A meritokrácia minden idők legönfelszopóbb ideológiájaként kerül bevésésre a történelemkönyvek lapjaiba. Hívői nem hivatkozhatnak ama gyakorta kijátszott jolly jokerre, hogy ami van, az nem meritokrácia, legfeljebb névben. Jelen korunk pusztulásba vezető hatalomtechnikai és morális válsága teljes mértékben a meritokratikus alapon szervezett társadalom modelljére épül.
A boomer generáció (1945-65 között született nemzedék) teljes mértékben meritokráciában nevelődött, az előfeltételek mindegyike teljesült az életútjuk során. Sikerüket nem korlátozta szüleik származása, vagyona és rangja. Regnumuk előtt még nem volt oly mértékben összefonódva a politika a tőkével és vagyonnal, mint napjainkban. A meglévő társadalmi különbségeket áthidalta a szociális háló, illetve a gyakorlatilag bárki részére elérhető, kedvező árú felsőoktatás.
Lustának és butának sem lehet nevezni a boomer generációt, hiszen bár a felemelkedés legtöbb lehetőségét tálcán pakolták eléjük, s innováció terén is egyszerűbb volt nagyot alkotni, mint napjaink túltelített piacain, a legtöbbjük mégiscsak beletemetkezett a bizniszbe. Nem állt távol tőlük a hetvenórázgatás sem, amennyiben bíztak a vállalkozásuk sikerében. Hát igen, akkoriban még lehetett hinni a szabad piac eszményében.
A meritokrácia tehát működött, ahogy kell. Kinevelődött egy nagy létszámú, fiatalos nemzedék, tele innovatív vállalkozókkal, a rendszerváltás korának begyöpösödött elitjeit leváltani képes friss gondolatokkal. Mi romolhatott el akkor ennyire?
Meritokrácia, mint a szisztematikus elnyomás igazolása
A meritokrácia filozófiáját ugyanama fals értékítéleti rendszer határolja körbe, mint a többi ember alkotta agymenést. Kitalálnak valami ostobaságot, s kritika nélkül feltételezik, hogy a rendszer az elképzeléseiknek megfelelően automatizáltan és óramű pontossággal az általuk megfogalmazott elmeprogram szerint fog működni. Beleértve természetesen a szabad akarattal rendelkező emberek tömkelegét, kiknek jobb dolguk nem is akad, mint követni a kaptárelme méhkirálynőjének utasításait.
A meritokrácia egyetlen jól irányzott kérdéssel leleplezhető: miért képzelik azt a hívei, hogy a morális, erkölcsi, szorgalmi és értelmi képességek terén legkifogástalanabb teljesítményt nyújtó egyéneknek indíttatásuk mutatkozik egy piramis-rendszer tetején csücsülni, s ott hatalmaskodni?
A meritokrácia szerint a képességbeli kiválóság automatikusan vonja maga után az előkelő pozíciót a társadalom ranglétráján. Az erre vonatkozó cáfolatok egész a biblikus időkig visszavezethetők. Aki valódi változást szeretne hozni ebbe a világba, új működési rendet, erkölcsi iránytűt felállítani, azt nem hogy piedesztálra nem emeli, de egyenesen halálra kövezteti vagy keresztre feszítteti a rendszer. Modern kori példák is akadnak dögivel. A társadalom nem Nikola Teslákat szeretni látni az elnöki székben, hanem mesemondókat, kik lelkiismeret-furdalás nélkül behazudják, hogy az ő közreműködésük által köszönt be Földünkön az ezer éveken át hiábavalóan hajszolt Kánaán.
Kiknek mutatkozik ellenállhatatlan késztetésük az uralkodásra? Úgy van, az erőszakosoknak, a szociopatáknak, a bűnözőknek, kik az ideológiák gazdag tárházából bármit kicsemegézhetnek maguknak az általuk végzett elnyomás jogosságának igazolására.
A meritokrácia, ahogy többi hasonszőrű társa, egy futószalagon gyártott eszmény a szisztematikus elnyomás jóváhagyására. Legveszedelmesebb tulajdonsága, hogy szemlátomást teljességgel személytelen és a válogatást sem szimpátia alapon végzi. Ez természetesen csak a látszat, ám mivel a legtöbb ember kizárólag a vaksi szemeinek hisz, ennyi szélhámosság is elegendő a minden idők legtotalitáriusabb diktatúrájának istenítésére.
A meritokratikus kiválasztódás egy szabvány autokráciához vagy arisztokráciához képest is erőszakosabb és elnyomóbb elitet termel ki magából. Kanyarodjunk kicsit vissza a celebvirológusokhoz. Amennyiben a társadalom egyes rétegeit a hatalom fizikai pusztulás veszélyével fenyegető szituációba helyezi, példának okáért háborúba küldi, a legtöbbek csak addig mutatkoznak vevőnek az uralkodó osztály által diktált ideológiák istenítésére, amíg azok következményei nem rajtuk személyesen csapódnak le. Léphet akármilyen Adolf Hitler a porondra, a kezdeti lelkesedés és bátorság ereje csakhamar tova illan, mikor saját lövészárkunk állománya kezd végső haláltusájában az anyukája után kiabálni. A fizikai kényszer ideig-óráig működik, de csakhamar elveszik minden varázsereje.
Más a következménye az elméből induló ideológiák diktátumainak. Egy katona meghőköl, s kegyelemért könyörög, miután tüdőn lövik, de az ideológiai kényszer nem közvetlen fizikai, hanem közvetett lelki terrort vet ki az áldozatokra. Konkrét és nyilvánvaló kényszerítés helyett bevezetett fenyegetőzések (oltasd magad, különben nem vehetsz élelmet a boltban), megbélyegzés (Te nagymamagyilkos!), valamint uszítás (Vírustagadó! Tudományellenes! Anti-vaxxer!) ama látszatot keltik, hogy az oltakozás kérdésében végrehajtott tömeggyilkos terror nem személyhez köthető. Vagyis az oltatlanokat ért gyötrelem univerzális igazság, természeti törvény, esetleg az ótvar akadémikusok által el nem ismert létű Isten büntetése a tudomány hatalma előtt térdre rogyni nem hajlandó gyaurok renitens viselkedéséért.
A programozott elme totalitarizmusa minden valaha volt népirtásnál hatásosabb gyötrést vitt véghez. A frontvonalat megjárt bakák többségét örök életre sokkolták a látottak, s a háborús generáció másfajta hozzáállással viseltetett a soron következő baby boomer nemzedékkel szemben a saját szüleihez képest.
Az elme hatalmában hívők terrorját nem gátolja a lelkiismeret, de még véghez vitt ártalmaik empirikus igazolása sem. Az oltás hatásos és biztonságos, mert a következmények nélkül meghamisítható papírok szerint így kell lennie. Aki mást állít, aki a valósággal, a halottak és súlyos mellékhatásokban szenvedők radikálisan felfutó számával példálózik, az rémhírterjesztő, kiknek létét nem tolerálhatjuk többé. Az elmediktátorok regnumát nem zavarják meg szemmel látható, saját bőrön is tapasztalható tények a kísérleti vakcinák ártalmasságairól. Moralizáló értékítéletük szerint az oltásoknak működniük kell, mivel azért nevezik őket védőoltásoknak, mert megvédik az embereket a betegségtől – nem pedig előidézik azt.
A szabvány tudós, akárcsak egy primitív számítógép, a belé táplált fogalomkészlet és adathalmaz alapján hoz értékítéletet. Ahogy egy computer, úgy ő maga sem tud értelmezni erkölcsi, etikai, morális, jogi kérdéseket, de még nyilvánvaló, viszont a narratívának homlokegyenest ellentmondó bizonyítékokat sem. A tudós addig agyaskodik, gondolkodik, erőlteti a hazug információk alapján keletkeztetett hamis tényeket, amíg saját magával együtt minden embertársát bele nem rántja a sírgödörbe.
Az agyával moralizáló tudós nem fogja a figyelmeztető jeleket, nem tudja, mikor kell megállni. Eme tulajdonságának köszönhetően az elmeprogramja alá helyezett birka tömeg Sztálingrád alatt sem ocsúdik fel a keserű valóságra, csak mikor már késő, s a felé suhintó bárd elnyiszatolta a birkanyáj nyakát. Az elme bűvöletében zombuló tömeg képtelen a felébredésre, tudatában sincs tettei következményének, mivel a gondolkodás nehéz és megerőltető műveletét átvette tőle egy hitványul leprogramozott számítógép.
A meritokrácia diktatúrája
A meritokrácia diktatúrája a taglalt folyamatok nyomán folyamatosan bontakozik ki a teljes népesség felett. A materiális javak birtoklása, a felhalmozott recés budipapírok (diplomák) mennyisége automatikus és alanyi jogú felhatalmazást nyújt a piramis tetején csücsülő elitek részére, hogy a társadalommal azt csináljanak, amit akarnak.
Hatalmi pozíciójuk révén képesek megakadályozni, hogy bárki más utánuk mászhasson a létrán. Karaktergyilkosságtól kezdve gazdasági bérgyilkosságon át az áldozat propagandamédia általi teljes megsemmisítéséig bármilyen eszközt bevethetnek a potenciális konkurencia ellehetetlenítésére.
Miután erőszakterrorjuknál fogva maradhatnak a csúcson, jogosultak visszaigazolni annak igazságát, hogy továbbra sem akad velük szemben méltó morális és szellemi színvonalat képviselő kihívó. Így hát – mit van mit tenni – kénytelenek érinthetetlen Istenekként a fejünk felett trónolni és megszabni, hogyan legyen kötelező az alattuk sínylődő ostoba és alsórendű csürhének léteznie.
Egyetlen feladata marad a lakosságnak, örökkön örökké: feltétel, kifogás és ellenvetés nélkül szolgálni az uradalmi rend érdekeit, s építeni a fáraó birodalmát, aki aztán a megroppant gerincű szolgahad vállára emelvén magát a következőt kurjantja:
Ezt mind én építettem a saját két kezemmel, zsenialitásom bizonyítékaként! Hódoljatok, ti alávaló söpredék, uratoknak és parancsolótoknak, kinek utasításai nélkül mindannyian csak földet ennétek!
A XX. század második felében a meritokrácia végrehajtott egy elitcserét, majd a maga elveire hivatkozva az új elit megszilárdította uradalmi rendjét. Sikeresen emelt hidat egy kibontakozóban lévő, valóban szabad, uralkodótól és rendszertől való függőségtől mentes társadalom, valamint annak visszavezetése közt a feudalisztikus arisztokrácia világába.
A meritokratikus diktátorok, kerül amibe kerül, leghülyébb csemetéiket is keresztül verik egy – lehetőleg külföldi – egyetemen, hogy az uralkodó osztály saját utódaira hagyományozhassa hatalmát az alulról feltörni igyekvőkkel szemben, kik véghez vihetnék a vagyon és az elérhető pozíciók újraosztását is.
A meritokrácia tehát legfőképpen nem a szabadságpárti társadalmak, hanem az oligarchia kedvenc vezérideológiája. Hathatós jolly jokert nyújt a hatalmasok felsőbbrendű voltának igazolására, az elnyomottak, valamint a pozíciókért való versengést megvetők elnyomására és diszkriminációjára. A korabeli diktatúrák személyfüggésének felszámolása révén szellemi alapon nyújt soha el nem múló ideológiai biztosítékot a tartós elnyomás lefolytatására.
Míg a hajdani náci, kommunista, kapitalista ideológiák az erő hatalmának dicséretét hirdették, a meritokrácia elhozta az elme uralmának korát.
A meritokrácia bukása
Semmiféle természetellenes rendszer nem maradhat fenn örökké, így a meritokrácia diktatúrája is halálra van ítélve.
Ahogy minden totalitarizmus esetén, úgy a meritokrácia testét is belülről rágcsálja halálra a rendszer működési módjából eredő métely.
A meritokrácia hívei hatalmas csapdát állítottak fel maguknak, mikor ideológiájukat univerzális társadalomszervező elvvé emelték.
Először is, a szisztéma egy kis számú kivételezettől eltekintve kizárólag veszteseket termel, akik képtelenek megfelelni egy teljes mértékben abszurd és szubjektív, olykor kiszámíthatatlan elvárásokat támasztó rendszernek.
Akik nem tudnak alkalmazkodni, s kibuknak a rendszerből, feladják a küzdelmet, s nem dolgoznak többé a bábeltorony-birodalom építésén. Ugyanígy döntenek ama értelmiségiek és önálló kreatív alkotó-teremtő személyek is, kik nem kívánják a rendszer ama műveletét elfogadni, hogy a tehetségük által részükről sikerrel művelt foglalatosságok révén automatikusan bedobozolják őket valami előre meghatározott pozícióba.
Igen ám, de így föléjük kerülnek olyanok, akik pozíciójuk által felsőbbrendűnek gondolhatják magukat, valamint meghatalmazó elméjük révén jogot formálhatnak arra, hogy a szabadon tevékenykedni kívánó embernek parancsolgassanak, visszautasítás esetén pedig erőszakterrort vethessenek be vele szemben. Ennek eszközei napjainkban szintén nem fizikaiak, hanem személytelennek kikiáltott népnyomorító törvények, személyre íródott jogszabályok, ellehetetlenítő rendelkezések, végrehajtások, bírságok, inkasszók.
A tönkre tett, végrehajtogatott peonoknak nem is marad másra esélyük, mint teljes mértékben kivonni magukat a vérükön és verejtékükön élősködő rendszer táplálásából. Örökre feladják a küzdelmet a vagyonért, rangért, pozícióért, s elindulnak a spirituális felemelkedés útján.
Íme az ideológiák átka: kizárólag addig működik az okkultista agymosás, amíg akad erre vevő partner. A történelem során több alkalommal lezajlott a plebs kivonulása – az elnyomott, sanyargatott nép elhagyta a római városokat, s az eliteknek meghagyta, hogy uralkodjanak saját magukon.
Azt hihetné az ember, hogy kizárólag a lúzerként elkönyvelt elnyomottak részéről élhetetlen a rendszer, pedig a piramis tetején üldögélő érinthetetlenek is hatalmas bajban vannak. Presszionálva vannak, hogy a rendszer egészét kontroll alatt tartsák, ám mindezt úgy, hogy ne váljon nyilvánvalóvá a diktatúra ténye.
A piramis aljáról menekülő plebsznek hála, bár korlátlan anyagi erőforrások felett diszponálhat a türannosz, kellő számú emberállomány már nem akad részére, aki a diktatúra stabilan tartásához hozzájárulna, hiszen az alkalmatlan lúzerek nem küzdenek többé a seggcsókdosás jogának elnyerésért. Nagyjából fix létszámú csinovnyikhadat kénytelen maga mögött talonban tartani a földesúr, kiknek tökéletes kontraszelekciója – erkölcstelenség, morális toprongyság, alkotó tevékenységre való alkalmatlanság – biztosítja, hogy örökké hűséges alattvalói maradnak a császárnak, továbbá, hogy krízishelyzet esetén együtt süllyednek el a királyság Titanicjának fedélzetén az uralkodóval, hiszen bárhova menne, mindenhol alkalmatlannak bizonyulna önálló gondolatok és szellemi képességek híján boldogulni.
Mindezekkel párhuzamosan óriási túltermelődés képződik egymással viaskodó elitekből. Semelyik csinovnyik nem szeretné a maga utódait lecsúszva látni. A császár kénytelen kis számú csinovnyikállományát az elit körébe, vagy legalábbis udvartartásába emelni, valamint annak utódait egyenként valamely kijelölt bársonyszékbe helyezni. A hatalom megtartására való folytatólagos törekvés alaposan megdézsmálja az állami kincstárat, mivel az egyre kisebb létszámú korrumpálható szolga egyre nagyobb apanázst követel az önárulásból eredő mardosó bűntudat következményeinek enyhítésére.
Végülis teljesülnek a meritokrácia kívánalmai, csak épp inverz módon. A legalja söpredék a piramis csúcsára, vagy legalábbis annak közelébe jut, a valamirevaló taposottak pedig szép lassacskán elszivárognak a rendszerből, de minimum feladják a küzdelmet a benne való érvényesülésért.
