A globális válság nem pusztán gazdasági: eredménye mély financiális, szociológiai és politikai trendeknek, melyeket korábban Marx, Kafka Orwell és Huxley egyaránt megfogalmazott.
A kibontakozó globális válság leginkább úgy nevezhető meg, mint konvergenciája azon folyamatoknak melyeket Marx, Kafka, Orwell és Huxley előre jelzett. Kezdjük Kafkával (1883-1924), a méltán híres íróval, aki a lehető leghitelesebben fogalmazta meg a hatalmas bürokratikus szervezetek igaztalan működését. A reménytelen polgárok szinte kivétel nélkül akadnak fenn a bürokratikus terror pókhálóján, a packázó hivatalnoksereg agyatlan üldöztetései következtében. Eredendő abszurditása a centralizált államhatalomnak a következő mondattal foglalható össze:
Hibázást várunk, nem pedig igazságot szolgáltatunk.
Ha nem ez a legtalálóbb összefoglalása jelen korunk államhatalmának, akkor mégis micsoda? Kafka, aki jogi tanulmányokat is folytatott, pontosan értette, hogy minél hatalmasabb és beágyazottabb egy intézmény és annak bürokráciája, annál több ártatlan emberre mér igazságtalan csapást, és annál perverzebbé válik az intézmény igazságérzete.
Kafkai rémálomban élünk akkor, mikor pusztán a gyanú árnyéka elegendő indok egy államhatalomnak arra, hogy polgáraitól raboljon, vagy egy teljesen lényegtelen, piszlicsáré bűntett (pl. kis mennyiségű könnyű drog birtoklása) egész életeket döntsön romba, gyakran hihetetlen mértékű anyagi terror (szabadságvesztés, vagy legalábbis meghurcoltatás bődületes pénzbírsággal) mellett.
Kafkai rémálom egy magát törvények fölött képzelő államban élni, mely bármikor, bármilyen ürügyre hivatkozva elveheti tőled az autódat vagy lakásodat. Nincs bűn, vétség, letartóztatás, eljárás – csak az állam fenyegetése, hogy fogd be szád, különben mindenedtől megfosztunk.
Az efféle elkobzásos esetek gyakorlatilag mindennapivá váltak. Bár gyakorta hangoztatják a pártállami bürokraták, hogy tévedés esetén az eljárásokat megszüntetik és az elkobzott vagyont visszaadják, önmagában az eljárás ténye földbe állítja az áldozat anyagi-mentális erőnlétét.
A polgárok vegzálásának módszertana jól dokumentált. Bár páran állítják, hogy az állami terror túlkapásai helyesbítésre kerültek, mindez messze nem egyértelmű. Ami ténylegesen bizonyos, hogy mindezen legalizált rablás régóta zajlik.
Mikor az állam pusztán gyanú alapján lenyúlja pénzünket vagy autónkat, nem lelhetünk megnyugvást nevetségesen drága és időrabló jogi procedúrák nélkül. Szóval már nem maradt pénzed, hogy bizonyítsd ártatlanságod, miután kocsidat és pénzedet bűnösnek kiáltottuk ki? Nagy kár, koma – örvendj, hogy élhetsz egy kamu demokráciában, kamu törvényekkel, kamu bíróságokkal és az állam által hivatalosan űzött szabadrablási joggal.
Még csak vallomást sem szükséges kicsikarniuk belőled, mint tette azt az NKVD vagy a KGB a Szovjetunió idején, mivel autód és pénzed már eleve bűnös vagyon.
Itt lép Orwell a színre, kinek disztópiájában az emberek elnyomásáért és kifosztásáért tevékenykedő állam ízléses elterelő reklámokkal igyekszik bizonygatni, hogy ők a nép pártján állnak, ők a nagy demokraták, és így tovább.
Orwell megértette, hogy az állam ontológiája a terjeszkedés egész addig, míg végül az egész társadalmat uralmuk alá nem hajtják. Mihelyt az állam kivonja magát az állampolgárok kontrollja alól, szabad kezet kap azok parazitikus kifosztásához, valamint monopolisztikus hatalma biztosításához. Mi más a modern állam, mint az erőszak, a kényszer, az adatmanipuláció monopóliuma, néhol esetleg egy-két privát monopólium megregulázására való törekvéssel?
Mi az EU bürokratikus gépezete, ha nem egy tökéletes állam nélküli állam?
Ahogy Kafka megjósolta, a központosított bürokráciának megvan a képessége mind az orwelli megtévesztésre (olvassa egyáltalán valaki ezeket az 1300 oldalas kongresszusi beadványokat azokon kívül, akik saját hasznukra manipulálják a rendszert?), mind a rendszerszintű kapzsiság és igazságtalanság érvényesítésére.
A konvergencia a következő módon alakul ki: lehetetlen volna néhány privát érdekeltségnek ekkora vagyont szakítani, amennyiben az állam előzőleg nem érvényesítené hatalmánál fogva a parazitikus ragadozó rendszert.
Harmadik hősünk, Aldous Huxley előre látta, hogy a központi állam a propaganda eszközeivel sikerrel győzi meg a polgárságot arról, hogy szeressék ezt a fajta modern szolgaságot. Reklámok, legális drogok, olcsó, prosztó szórakoztatás révén hatékonyabban terelhetik behódolás felé a társadalmakat, mint a korábbi századokban alkalmazott meggyőzéses, vagy nyíltan erőszakos hatalmi taktikákkal. Elvégre mégiscsak az a legcélszerűbb, ha a birka magától menetel a vágóhídra, semmint saját energiáinkat is pazarolva tolni kelljen.
Elméletével kapcsolatban Huxley levelet is intézett Orwell részére:
Én úgy hiszem, az uralkodó oligarchia kevésbé fáradságos és pazarló utakat fog találni hatalomvágya kielégítésére, és ezen módszerek hasonlóak lesznek az általam „Szép új világ”-ban leírtakhoz.
Szerintem a következő generáció világurai felfedezik majd, hogy csecsemőkortól való kondicionálás, narko-hipnózis sokkalta hatékonyabb instrumentumai a kormánynak, mint a dologházak vagy börtönök, és hatalomvágyuk ugyanúgy kielégíthető lesz az emberek szolgaság iránt való imádatának növelésével, mint az engedelmesség kikényszerítésével korbáccsal vagy cipőtalppal.
Bármilyen előrelátó volt, Huxley nem számolhatott a mobiltelefonok, videojátékok és felfokozott médiaaddikció kondicionáló erejével a passzivitás és önlemondás elérésére. Jelenleg is csak az elején járunk a 24/7 közösségi média és telefónia függőséget gerjesztő ereje megismerésének.
Mit szóltak volna eleink egy olyan droghoz, melynek kedvéért még a szexről is lemondanak csak azért, hogy rendszeres időközönként csekkolják a Facebook profiljukat? Mit szólunk a droghoz, mely fiataljainkat 40+ órára leragasztja a képernyő elé, oly heveny függőséget okozva, hogy néhányan konkrétan belehalnak? Egyből kinyilvánítanánk, hogy ez a drog túl erős és túlontúl veszélyes ahhoz, hogy széles körben elérhető legyen. Mégis, a mobiltelefon, videójáték és közösségi média mára mindenhol jelen van.
A szolgaságnak számtalan fokozata és formája ismert. Rábízni a jegybankra, hogy folyamatosan pumpálja feljebb a nyugdíjszámlánk és befektetési alapjaink értékét, különben a valóság összeomlásra ítélné ezeket, is egyfajta szolgaság. Imádjuk a jegybankot, amiért az mindenható pénzügyi megmentőnkként tetszeleg.
Hogy a jegybankot senki nem választotta és nem tartozik elszámolással a demokráciának, benne a polgároknak, az senkit nem érdekel. Egy a fontos, hogy szeretjük a szolgaságot, szeretjük a kiszolgáltatottságot a jegybankok kényének-kedvének.
A centralizált államnak megvan a hatalma, hogy akár helikopterből szórja a pénzt a mamutvállalatok megsegítésére. Mivel az emberi elme eredendően lázad a képmutatás és kétszínűség ellen, tudat alatti (ösztönállati) késztetéseinket használják fel az elkerülhetetlen szolgaság és önfeladás elfogadására.
Így válunk saját szolgaságunk imádóivá; sikerrel győzzük meg magunkat, hogy minden elfogadható és normális, nem pedig züllött és destruktív.
Végül eljutunk Marxhoz. Marx felfedte, hogy az állami erővel fenntartott és etetett monopol-kapitalizmus végül mind a pénzügyi, mind a politikai „piacokon” a tőke dominanciáját vonja magával a munka ellenében, mivel a politikai hatalom vagyonnal vásárolható, mely aztán megvédi és megerősíti a tőke hatalmát.
Azt is látta Marx, hogy a finánc-kapitalizmus dominanciája a gazdaságban fölös kapacitások tömegeit hozza létre, megfosztván az ipari kapitalizmust annak igazságos ár-érték számítási képességétől, valamint profitjaitól egyaránt. Amint egyre több áru és szolgáltatás kerget egyre kevesebb (reál)kereslettel rendelkező munkást, a finánctőke újfent ringbe száll, és „békésen” javasolja az egyre több munkáért egyre kevesebb bért kapó munkásosztály számára, hogy kieső keresletüket hitellel pótolják ki, mely a tőkeáttétellel való spekuláció, valamint eszközlufik felfújása révén eredményez mesterségesen busás profitokat a finánckapitalizmus részére.
Mivel azonban a munkaerő keresete stagnál vagy csökken, a financializáció előbb-utóbb eléri korlátait. A tőke többé nem képes profitot hozni anélkül, hogy a központi bankok beleegyeznének a vállalati hitelek révén förtelmesen túlárazott eszközállomány felvásárlásába. Bár a játékosok az eladói és vevői oldalon egyaránt esküdöznek, hogy mindezen műveletek pusztán ideiglenesek, a Marx által vázolt folyamatok visszafordíthatatlanok: a központi bankok nyakra-főre teremtik a pénzt a levegőből a megfizethetetlen vagyoneszközökre, mely egyben a kapitalizmus végjátékát is jelenti: bármi mással is próbálkozna a jegybank, a rendszer azonnali hatállyal és végleg összeomlana.
Miután a munkaerőt minden keresetétől, politikai érdekérvényesítő képességétől, valamint munkaképességétől is megfosztotta (földönfutóvá tevén őket), a tőkések totális függőségbe kerülnek a részükre pénzt nyújtó jegybankoktól, mely viszont kénytelen a követeléseiket teljesíteni. A fiktív tőkések így idővel annyi pénzhez jutnak, mely végül teljesen összeomlasztja a pénz vásárlóerejét, a kapitalisták zsebében lapuló csilliárdok értéke pedig nulla lesz. Ezt a jelenséget hívjuk hiperinflációnak.
Miután a tőkések már nem mutatnak hajlandóságot valós produktív kapacitásokba való befektetésre, hanem minden hasznot a jegybankok révén igyekeznek zsebre tenni, a kapitalizmus halott. Wallersteint idézve:
A kapitalizmus többé nem vonzó a kapitalistáknak.
Japán stagnálása remek példájául szolgál Marx elemzésének: Japán központi bankja sok trillió jent állított elő a levegőből 30 éven keresztül, ezt a fantomtőkét aztán az államkapitalista kaszt túlértékelt infrastruktúrájának felvásárlására verték el. Ez az intézkedés állandósult stagnálást és társadalmi hanyatlást hívott létre. Amennyiben Kína befolyása nem terjeszkedett volna az országban, Japán egész gazdasága elnyelődött volna a fiktív tőke fekete lyukában.
Kafka, Orwell, Huxley és Marx felfedte, mi pedig megéljük ennek a kegyetlen és fenntarthatatlan rendszernek az utolsó vergődéseit. Sajnáljuk, de fiktív tőkéd FANG-részvényekbe (Facebook, Amazon, Netflix, Alphabet-Google), Tik-Tok-ba, virtuális valóságba fektetése nem menti meg a fiktív tőkét a jól megérdemelt kihalástól.
Jelen írás a „Charles Hugh Smith – Global Crisis: the Convergence of Marx, Kafka, Orwell and Huxley” cikk magyar nyelvű fordítása. Az eredeti tartalom elérhetősége:
http://charleshughsmith.blogspot.com/2020/06/global-crisis-convergence-of-marx-kafka.html
