A rendszer életellenessége
Egy ország élhetőségének vagy épp élhetetlenségének további fokmércéje, hogy hogyan kezeli a szisztéma az embereket azok munkaidején kívül?
Szociális szempontból mondjuk ki, hogy sehogy. A független lakosság erőszakos bevonása a szisztéma feltétlen szolgálatába az egyetlen intézmény, melynek fenntartását a kínai kormányzat módszeresen gyakorolja. Zéró szociális háló, jóléti állam, rokkantak és elesettek segítése, semmi…
Annál inkább törekedik az állam a lakosság napi életvitelének kontrolljára. A rettegett szociális kreditrendszer például kínai nagyvárosokban áll aktív próbaidőszak alatt, ahogy a COVID-érában szintén e ország lakói szenvedték el a legszörnyűbb megrázkódtatásokat.
A zéró COVID politika nem kizárólag a népesség napi szintű erőszakos teszteltetését jelentette, de hónapokon át tartó totális lezárásokat a Shanghai méretű nagyvárosokban. Láttam olyan videót, ahol disznók leszúrásához használatos bökőkkel terelték le a lezárások ellen tüntető tömegeket az utcákról.
A totális kontroll és a lakosság sertésállománynak tekintése kitűnően megágyazott az országot évtizedek óta sújtó demográfiai katasztrófának.
Bár Kína egykepolitikája jónéhány éve feloldásra került, azt követően sem normalizálódtak többé a születésszámok. Holott az egyirányú feltétlen szolgálatot elváró gazdaságnak szüksége van újabb meg újabb humán erőforrások millióinak megnyuvasztására, amennyiben az fenn kívánja magát tartani.
A rendszer életellenes volta nem kizárólag Kínát sújtja, ám pontosan ezen ország van oly előre haladott állapotban lakosság elleni intézkedések szempontjából, hogy mintaként szolgálhat a diktatórikus törekvésekkel házaló nyugati politikusok részére.
Ahogy a hasonszőrű államhatalmak, úgy Kína vezetése sincs tisztában a ténnyel, hogy egy életellenes rendszerben nincs élet. A rendszer életellenessége pedig a születésszámok alapos hanyatlásában nyilvánul meg leglátványosabban.
Kiváltképp nem kíméli ez a szisztéma a fiatalságot. Mao Cetung kultúrapusztító kulturális forradalma ugyan tízmilliónyi áldozatot követelt, mégis, a népesség nagy része nem adózott feltétlen hódolatával a korabeli diktatúrának és a népirtó törekvés végül megbukott. Mao rémuralmát egy kvázi autoriter államkapitalista modell követte a 70-es évektől egészen 2010-ig. Utóbbi év jelképezi ama csúcsot, amikor Kína legnyitottabbnak bizonyult mind a nemzetközi diplomácia, mind a tőke befogadása, mind turizmus szempontjából.
Xi Jinping hatalomátvételét követően azonban a kommunista párt visszatáncolván kinyílási politikája alól ismét a fokozott bezárkózás útját választotta. A helyben működő külföldi vállalatokat ellenőrzés és totális megfigyelés alá vonták, kiépült a nagy kínai tűzfal, ahol a nemzetközi techvállalatok nagyja végképp tiltás alá került.
Egy probléma van csak. A radikálisan más életfelfogásban nevelkedett Y és Z-generációk nem képesek, de nem is hajlandóak engedelmeskedni a visszadiktatúrásodó hatalom akaratának.
Kínában jelenleg az államhatalom kinevelte apparatcsikok és kiszolgáló személyzet válsága zajlik: a frissen egyetemet végzettek 80%-a nem talál állást az országban. A COVID-terror alkalmával az államhatalom 40 millió (!) vállalkozást kergetett csődbe, a külföldi tőkét pedig elüldözte. A turizmus életteli mekkájaként szolgáló Shanghai tökéletesen kiürült a COVID-elnyomás három esztendeje alatt. Meglepetten tapasztalta meg a hatalom, hogy Shanghai turizmusa a zéró COVID politika feladását és a korlátozások feloldását követően sem normalizálódott.
A fiatalság semmi egyébre nem vágyhat, mint a munkakívánalom kiszolgálására. Szellemi, spirituális igényeiket tökéletesen kiirtotta a pártállam. A helyi vallási köröket, kiváltképp a muszlim kisebbségeket átnevelőtáborba zárta a párt, hogy ott a hatalomhoz való feltétlen hűségük kinyilvánítására kényszerítse őket.
A rendszer a szellemi és lelki fejlődés minden szóba jöhető aspektusát felcserélte a maga által kiállított vágyképpel: munka, munka, és még több munka orrvérzésig! Ám miután nincs többé hol dolgozni a COVID-válság, a tőkekivonulás és a rohamosan zuhanó belső kereslet szentségtelen hármasának köszönhetően, az átvert és bepalizott fiatalság felvállalható perspektíva nélkül maradt.
Egyetlen lehetőségük keresztbe feküdni a nyílt utcán, s meddő agóniájukban az éterbe kiabálni:
pusztuljon a rendszer!
Az immár hosszú évtizedek óta regnáló terméketlen munkakultusz semminemű javulást nem hozott a legtöbbek életébe. Mivel a materialista törekvéseket rendre magával kísérte a spiritualitás irtása, az emberek sem képzelőerővel, sem belső hittel nem bírnak többé ama tekintetben, hogy lehetséges egy jobb világot teremteni. Ami a kínai fiatalság létét alapvetően meghatározza tehát, az a totális nihilizmus, önfeladás, az élet óhajtásának felszámolódása.
Külső források és utánpótlás hiánya
Amennyiben egy karhatalom a maga lakosságát totál nihilistává teszi, egyetlen aduász lehetősége az elveszejtett életenergiák külső forrásokból való pótlása. Jöjjenek a migránsok, szaporodjanak, sokasodjanak, népesítsék be az országot.
Hááát… nehezen hihetné Kína kommunista pártja, de egy kvázi diktatúrába szinte senki nem szeretne beköltözni. Akadnak persze olykor kivételek – pl. Észak-Koreába valamilyen oknál fogva sikerült százezer japán állampolgárnak emigrálnia – de azért ezek inkább csak próbára teszik a szabályt, ám semmiképp nem írják azt felül.
Kína tehát totál magára maradt jelentősen félresiklott egykepolitikájával és az élet áramlását szabotáló materalista társadalomigazgatási módozatával.
Az efféle autoriter hatalmak az esetleges bevándorlás mellett a turizmustól várhatnak még néminemű gazdasági fellendülést. Csakhogy Kína eleve nem barátja a turistáknak. Kiváltképp mikor azok olyan helyeket kívánnának meglátogatni, ahol a részükre berendezett Pekingen vagy Shanghai-on kívül járván mondjuk az ujgur kisebbségek vagy tibeti szerzetesek lakóhelyeit vételeznék szemre.
Kína turizmusa és belső kereslete már a COVIDiktatúra bevezetése előtt sem jelképezte jelentékeny arányát a gazdaságnak, mostanra azonban a turizmus kvázi megszűnt létezni.
Valójában ennél is súlyosabb a helyzet. Amerika ugye jó pár évtizeddel ezelőtt átesett egy radikális deindusztrializáción, amikor a dolgozó lakosság nem látott többé semminemű vonzó perspektívát abban, hogy egy életen át bűzös gyáregységekben robotoljon. A(z akkoriban még növekvő) jövedelem sem okozott radikális változást e tendenciákban.
Azonban csakhamar született egyfajta megoldás. Nem mondom, hogy jó, mindenesetre a kapitalizmus összeomlásával fenyegető válságot látszólag megoldotta.
Amerika ipari társadalomból átalakult szellemi munka alapúvá. E módozat nem kizárólag az öltönyös-nyakkendős állások alapos megszaporodását keletkeztette, hanem az eddigre jelentős elismertséget kivívó filmipar, zeneipar, később videójáték-biznisz, majd még később szilícium-völgyi techvállalatok termékeinek kiexportálását a globális népesség részére.
Minden egyes Amerikából licencelt film, sorozat, zenei kiadvány, videójáték fogyasztói, de még az antiszociális médiumok látogatói is keresetük egy bizonyos részével az amerikai gazdaságot támogatják, tartózkodjanak bárhol a világban. Amerikának sikerült kvázi egy globális gyarmatositást eszközölnie kiexportált szellemi termékei által.
Ez az a lehetőség, ami Kínából teljességgel hiányzik. Nem kizárólag a turizmus és a szellemi fejlődés lehetőségeinek fájó hiánya feszélyezi Kína társadalmát, de annak kvázi etnicista és globalitás szempontjából értékelhetetlen médiaipara is.
Míg Japánnak az anime, Koreának a K-pop által sikerült helyet foglalnia a globális szellemitermék-piac trónusán, Kínának semminemű hasonszőrű lehetősége nem maradt. Sőt, még belföldön egyeduralkodó és sok szempontból valóban egyedülálló és forradalmi IT-technológiáit sem sikerült a nagyvilággal elfogadtatnia.
Van persze nekik egy TikTokuk, ennyiben ki is merülnek a kínai szórakoztatóipar globális lehetőségei. Mivel e téren vesztésre áll Kína, nem marad az elégtelen belső kereslettel bíró országnak lehetősége arra, hogy a fizikai munka egyre hanyatló kultuszát átcsatornázza szellemi színtérre.
Ahol ipari üzemek millióiban nincs mit termelni a megrendelők elüldözése végett, ott a lakosság a létszínvonal radikális hanyatlását kénytelen tapasztalni, bárminemű perspektíva vagy változtatási lehetőség nélkül.
Kína a világ talán egyetlen országa az európai Görögország kivételével, hol nem pusztán a reálbérek, de a nomináljövedelmek is csökkenőben vannak. Egy külföldi megrendelőktől elvágott gazdaságban ez egyáltalán nem csoda: Magyarország és a „szocialista” tömb legtöbb nemzete is kénytelen volt átélni egy keresleti és jövedelmi válságot a 80-as években, mikor a lakosság igényeit többé nem volt képes kielégíteni a kizárólag materializmus dimenziójában mozogni képes államhatalom.
Sem bevándorlás nincs tehát, sem a külföldi tőkések és megrendelők nem kívánnak többé visszatérni az országba. A belső kereslet meg elégtelen ahhoz, hogy az ország önerőből átálljon termelőiparról szolgáltató gazdasággá.
Beszédes adat, hogy az ország vidámparkjainak és szórakoztató intézményeinek gyakorlatilag mindegyike veszteséggel operál.
Két aduász lap maradt még Kína kormányának kezében: az egyre inkább befürdő Belt & Road initiatíva, melynek keretében néhány millió rendszerszolgát még elfoglalkoztatgatnak néhány évig, valamint a BRICS névre keresztelt tömörülés. Utóbbi annyira sziklaszilárd és betonstabil, hogy az egymással szomszédos Kína és India kormányzata gyakorlatilag epésen gyűlöli egymást, s a BRICS-en felül semmiféle közös gazdasági vagy politikai együttműködésben nem vesznek részt ezen államok. India határainak Kínával közös részén a legszigorúbb a határellenőrzés és a katonai jelenlét.
Profitabilitási válság
Kína elhibázott gazdaságmodellje életre hívta ugyanazt a jelenséget, ami az amerikai gazdaságot 50 évvel korábban csaknem megsemmisítette.
Ha az emberek nem hisznek többé a munka kultuszának mindenhatóságában, elkezdik munkateljesítményüket, vele fogyasztási igényeiket lejjebb adni. E folyamat következményeképp bontakozott ki a hippimozgalom a 60-as évek Amerikájában.
Persze az eltelt 50 évben is történt egy s más a kapitalizmus színterén. Példának okáért, a 60-as években még busásan profitáló ipari szektorok napjainkra elképesztően alacsony nyereségek kisajtolására képesek csak, még alacsony munkabérek mellett is. Napjainkban jelentős mértékű profit abszolválására csak az IT, illetve pénzügyi szektorokban van esély.
Ha nincs profit, a kapitalisták nem dolgoznak, de nem is dolgoztatnak – sem élelmet, sem fedelet, sem munkaeszközöket nem hajlandóak biztosítani. Jelenleg, hogy legalább a helyi iparmágnások ne vonuljanak ki Kínából, azok állami csöcsön lógván busás pénzügyi támogatásokat nyernek, s persze az értelem nélkül rabigáztatott munkaerő kedvezményes árú szolgálatára is nyugodt szívvel számíthatnak.
Kínát ezen folyamat körkörös csapdába taszította. Vagy folyamatos állami támogatások szükségesek az ipari szektor szereplői részére, s vele felesleges hulladékok tömegtermelése, vagy azonnali gazdasági összeomlás következik be. Vagy alacsonyan tartják a jövedelmeket, ezzel párhuzamosan magasan a munkaidőt, vagy a népesség nekiáll agonizálni, mert egyéb dolgok elképzelésére nem nyernek lehetőséget a munkán felül. Ha nincs munka, kvázi létük értelme veszik oda. Ha van munka, akkor is, de legalább nem szorulnak rá közben a gondolkodásra és sanyarú sorsuk felismerésére.
Xi Jinping egy interjúja során a következőt mondta:
A legfőbb téma, ami éjszakánként ébren tart, a munkahelyek. A dolgozó emberek nem tüntetnek.
A Kínai Kommunista Párt számára élet-halál kérdése a pusztuló munkakultusz fenntartása, különben a népharag elsöpri a rendszert.
Így jutunk el a Kína válságának okfejtését taglaló legvégső tényezőig.
Materializmus
A Xi Jinping vezette pártállamnak egyéb lehetősége nem maradt, mint végletekig növelni azt a jellegű elnyomást, melyet a maói kulturális pusztító hadjárat óta levetkőzöttnek hitt az ország népe.
A próbaidőszakát élő szociális kreditrendszer célja, hogy mesterségesen pótolja az elveszett szellemi és lelki működés keletkeztette lelkiismeretlenség problémáját. A pusztulásig erőltetett munkakultusz segít kitolni az időt, amíg a lakosság kirobbanó elégedetlensége el nem söpri a rendszert annak fenntartóival együtt.
Ez persze csak egy forgatókönyv. Érdekes filozófiai kérdés, hogy a szociális kreditrendszer és automatizált rendőrállam élesítésével nem-e sikerül mégis végleg leigázni a lakosságot, tökéletesen megfosztván őket a maguk spirituális igényeitől?
Ahogy temérdek bukott országban (helló, Orbánia!), úgy Kínában is évtizedeken át a GDP növelése jelentette az egyetlen szóba jöhető fókuszt gazdaságpolitika szempontjából. A gazdaság igényeinek kielégítése azonban végleg elválasztotta annak modelljét a népesség szükségleteitől. Az emberek, ahogy szerte a világon egyre inkább mindenütt, nem hiszik többé, hogy az öncélú és pusztító munka az ő jólétüket és gyarapodásukat szolgálná. Ám a pártállam nem képes e kívánalom helyébe mást ültetni. A szellemi dimenziók felé való nyitás elkezdhetné az embereket felszabadítani a totalitárius elnyomás alól.
Ha Kína népessége meg akar menekülni, vissza kéne térnie legalább a buddhista tanokhoz, ha már arrafele az számít berögzült hagyománynak. Persze a buddhizmus tanításai jobbára ellentétesek a kapitalizmuséval, legalábbis mindenképp nyugodalomra intőbbek annál.
