Az antiszociális média cenzúra-tevékenységének igazán pusztító hatása mutatkozik. Napjainkban tömegek megélhetése van hozzákötve az e felületeken való megjelenés és interakció lehetőségéhez. Mivel az analóg médiumok sorra szűnnek meg, vagy veszítik el jelentőségüket, még a legtöbb, számítógépet nem igénylő kétkezi munka végzője sem engedheti meg magának, hogy ne tartson fenn legalább egy weblapot vagy Facebook-oldalt tevékenysége reklámozására.
Annyira összefonódott életünk az internettel, hogy végzetes tragédiát okoz sokaknak, amennyiben kitiltják vagy ellehetetlenítik őket a hatalmaskodó cenzorok vagy eltévedt algoritmusok.
Zsarnokság = profit. Szabadság = csőd.
A hagyományos cenzúra a különféle hatalmi köröknek nem tetsző információk eltüntetését, illetve sokszorozásának tilalmát jelenti, gyakran súlyos büntetés terhe mellett. Online színtéren is rendelkezésre áll a lehetőség, hogy egy adott hatalmi ágazat a számára nem tetsző ismeretanyag azonnali eltávolítását követelje, mely diktátumot a gigaprofitjukat féltő üzemeltetők végre is hajtják.
Az online cenzúra viszont nem áll meg itt, két irányban is meglehetősen nagy változatosságot mutat a hagyományos tiltási mechanizmusokkal szemben. Egyrészt, sokkal fondorlatosabb – s legtöbbek számára akár teljesen láthatatlan – módszerek állnak rendelkezésre a cenzúra végrehajtására. Másrészt, míg korábban abszolutista uralkodók, pártállamok követelték nyakló nélkül a totalitárius cenzúrát, napjainkban becsatlakoztak a folyamatba a vállalatok, sőt, magánszemélyek is!
Azon cégek, melyek értékítélete szerint adott közösségimédia-platform nem alkalmaz kellő szigorúsággal lefolytatott tartalomszűrést, megvonják támogatásukat a weboldaltól. Az elmaradt reklámbevételek, kihirdetett bojkottok nyomán kegyetlenül megsínyli a diktatúra érvényesítésére nem hajlandó médium az engedetlenkedést.
A biztos csőd elkerülése érdekében sok ezernyi pénzügyi diktátor különféle követelményeit kell számításba venniük. Ilyen körülmények közt egészséges kompromisszum csak úgy lehetséges, amennyiben a platform az összes, tőkeerővel megtámogatott követelést beépíti a maga felhasználói feltételeibe. Vagyis roppant szigorú, bonyolult, átláthatatlan és következetlen cenzúragépezetet hoz létre.
Magánszemélyek diktatúrája
Nem áll meg itt a folyamat, ugyanis bizonyos individuumok – kiváltképp a milliárdosok, celebek – szintén kiskirályoknak képzelhetik magukat, amennyiben temérdek követővel rendelkeznek. Ők generálják a pénzre váltható forgalmat az oldalakon. Ezért ők is beleszólhatnak a cenzúragépezet működésébe. Követelhetik pipacsvörös fejjel, hogy számukra nem tetsző véleményeket megfogalmazó személyek, szervezetek kitiltásra kerüljenek, azok esetleges megélhetése, szponzorációs bevétele pedig megszűnjön.
Komplett egzisztenciákat dönt romba ama diktatúra, melynek felhasználási feltételei hétről hétre változnak az aktuális profitérdekeknek megfelelően. Ami tegnap még semmi megbotránkozást nem keltett, a mai naptól fogva máglyára pakolandó gondolat.
Tömegek megélhetése lehetetlenül el az ad hoc terror nyomán, kiket – egykori közszereplőkként – a rabszolgatelepek sem lesznek hajlandóak foglalkoztatni, olyanná válnak a rendszer részére, mint a replások. Az őket ért vád önmagában véve ítéletet mond róluk.
Az individuális diktatúra még mocskosabb, mint a központi pártállami terror, mivel senki nem tudhatja biztosra, a több millió elérendő személy közül melyik fog éppen epét hányni egy bejegyzéstől, és miért. Az eltörléskultúra (cancel culture) olyan diktatúrát jelent, ahol bárminemű tárgyalás, bírósági ítélet, de még szimpla jogorvoslati lehetőség nélkül is el lehet tüntetni a másik ember puszta létére utaló nyomokat arra való hivatkozással, hogy működése bántja az individualista diktátorok lelkivilágát.
Egyetlen agresszív, nyilvánvalóan mentális zavarok sokaságával küzdő Karen felülírhatja milliónyi rajongó, követő érdeklődését és akadályozhatja meg, hogy tömegek érdeklődésére számot tartó információk terjedhessenek.
Így veszi át az uralmat az elmebaj a világ fölött, válik az elmebetegség normalitássá, a normalitás pedig elmebetegséggé.
Algoritmikus kontroll – a láthatatlan diktatúra, mely eltérít a megismerés útjáról
Nem szükséges feltétlenül reflektorfénybe kerülnünk, s terebélyes rajongótábort gyűjtenünk a létezésünk jogának megszűnéséhez.
Az internetes cenzúra elsődleges alapvető metódusa az algoritmikus kontroll. Az algoritmusok folyamatosan gyűjtik felhasználók milliárdjainak interakcióit. Különféle elemzőszoftvereken keresztül futtatván ezeket megállapítják, milyen tartalmakat szeretnének látni a fogyasztók (big data analízis). Létezik az algoritmusok uradalmának egy személyesebb szintje is, melyen a felhasználó elé múltbeli keresései alapján igyekeznek releváns tartalmakat helyezni.
Az algoritmus, bár első blikkre semleges programnak tűnik, abszolút uralommal bír a felhasználók elméje és ízlése felett, mégpedig teljesen láthatatlan módon. Mivel emberek alkotta automatizmusokról van szó, az algoritmusok szükségszerűen mutatnak torzulást az őket leprogramozó mérnökök ízlése és gondolkodásmódja felé. Egy alapvetően komplex érdeklődési körökkel bíró személyt könnyűszerrel le lehet korlátozni, hogy egy primitív, kizárólag mennyiségelven működő algoritmus feldolgozhassa, majd profilozhassa az ízlését.
A Google, YouTube és minden egyéb, kereső funkcióval rendelkező tartalomszolgáltató platform olyan találatokat tár elénk, melyekre a nagy számok törvénye alapján a többség kíváncsi. Próbálkozhatnak keresési kulcsszavaik finomításával, illetve konkretizálásával, ám legtöbbek a mai napig nem képesek a Google és társai szakszerű használatára. Generikus kifejezésekre keresnek rá, ennek következtében az általuk látható tartalmak mennyisége lecsökken ugyanarra a néhány forrásra, akár a létező mennyiség milliomod részére.
A maradék ismeretanyagok, melyek gyakorlatilag soha nem kerülnek bemutatásra, örök életre eltüntethetők a kíváncsi szemek elől. Nem kerül tényszerűen betiltásra, ellehetetlenítésre a szemfelnyitó információ, ehelyett szimplán senkinek nem adatik meg a lehetőség, hogy hozzá jusson. A felhasználóknak a korlátlan választás és szabadság illúziója nyújtható, mialatt együtt bégetnek a karámban milliónyi hasonszőrű, átvert társukkal.
Információs világháború az elme leigázásáért
Miután megláttuk, hogy az algoritmusok ténylegesen nem az ízlésünk kiszolgálását, hanem elménk átprogramozását végzik, a következő szintet az információháború frontvonalán azok érhetik el, kik az algoritmikus manipuláció ellenére sem változnak át androidokká, hanem megmaradnak embernek, s addig hajszolják az igazságot, míg meg nem találják.
Az algoritmusok eltüntetik előlünk a felszabadulásunkat segítő információkat, ám a hozzáférést nem akadályozzák meg. Ha tudjuk, konkrétan hol kell keresni, az algoritmikus ködfátyol eltüntethető a szemünk elől.
Ekkor kell haptákba állítani az online platformok csodafegyverét, a digitális cenzúrát. Amennyiben adott információ terjedése nem akadályozható meg algoritmusok által, mivel sokan látják benne az igazságot, ezért örömmel osztják meg azt embertársaikkal, nem marad más esély, mint bevetni a nehéztüzérséget, vagyis a bangladesi klikkfarm-munkásokat.
Az erőforrás-hatékonyság jegyében a cenzúragépezet jobbára akkor csap le, mikor viszonylagos népszerűségre teszünk szert tartalmainkkal. Sokan esnek ebbe a csapdába: látják, hogy eleinte semmi következménye nincs ténykedésüknek, ezért elszállnak, s visszatetsző vehemenciával kezdik hirdetni a maguk agendáját. Hónapokon, akár éveken át művelik zavartalanul az agresszív terjeszkedést, majd egyik percről a másikra lecsap rájuk a banhammer. Miután sikerült széles rajongótábort gyűjteniük, pillanatok alatt válik köddé részükre akár hosszú évek kitartó, kemény munkájának eredménye.
Bűncselekmény bűn nélkül, ítélet tárgyalás nélkül
Az online diktatúra diszkrét bája, hogy jobbára azt követően élesedik a cenzúra, hogy adott személy rendelkezik megfelelő számú látogatóval. Addig leginkább monitorozás, illetve bűnlajstrom-listázás zajlik. Természetesen kivételek akadnak – pl. pedofil tartalmakat kegyetlenül és azonnali hatállyal törölnek a felfedezést követően, valamint a titkosszolgálatok is ráállnak az ügyre –, de a szimpla véleménynyilvánítással szemben a kivárás taktikáját alkalmazzák a cégek. Megvárják, míg a sértődékeny felhasználók elkezdik feljelentgetni az oldalt az üzemeltetőnél.
Láthatjuk, hogy szó sincs tényleges bűnelkövetésről. Amennyiben bűncselekmény történik, törvény szerint mindenki köteles lehetőségei függvényében akár a tetten érés pillanatában megakadályozni a bűntett lefolytatását, illetve bejelenteni azt a hatóságoknál. Nem kellene megvárni, hogy valakinek sok százezer rajongója legyen, mire eltüntetik a nyilvánosság elől.
A cenzúra efféle módja dupla célt szolgál. Rábízza a folyamatot a népítéletre (lásd Pilátus-sztori), illetve hosszú távon demoralizálja, tönkre teszi az áldozatot, aki alkalmasint hosszú évek munkáját áldozta fel a kis birodalma pátyolgatására. Nem azt kell porrá zúzni, aki objektíve, törvények szerint is bűnös, hanem akinek léte zavar bizonyos érdekköröket.
Ha már Pilátus, vizsgáljuk csak meg szépen, miért ildomos ez a folyamat a törvényhozó hatalom részére. Jézus, akit a helytartó Pilátus ítélőszéke elé hurcibáltak a farizeus zsidók, objektíve nem követett el semmiféle bűnt. Sőt, maga Pilátus fel is menti őt minden vádpont alól. Csakhogy a söpredék tömeg toporzékolva követeli Jézus megölését, illetve a Barabás nevezetű lázadozó gyilkos kiszabadítását. Pilátus, megmosván kezeit azt mondja: a tömeg őrjöngő ítélkezése felülírja a kőbe vésett törvényeket. Ezért itt és most kénytelen vagyok átadni az ártatlant a népítéletnek, aki az igazság kimondásával megbotránkoztatta a farizeus zsidókat.
Az ítélkezés folyamatának tömegre bízása megszabadítja a hatalmat az annak legitimitását kikezdeni képes hangoktól az által, hogy összemossa az ártatlanságot a bűnösséggel. Börtönbe mindig kétféle embert csuknak: halálos bűnt elkövetőket, kik rendszerkockázatot jelentenek, és ártatlanokat, akik szintén. Utóbbiakat vagy felültették, hamisan rágalmazták, esetleg bizonyítékokat hamisítottak ellenük.
Akik foghatók törvény által, mert vaj van a fülük mögött, azokat a rendszer örömmel emeli be a maga köreibe. Kiváló végrehajtó szárnyát alkotják a hatalomnak, miközben napi szinten emlékeztetve vannak arra, hogy bármikor kattanhat a bilincs a kezükön, ha nem úgy viselkednek, ahogy azt a császár elvárja.
A szabadon élő és gondolkodó ember viszont veszélyes a hatalomra, mivel kimondhatja ama igazságokat, akár a császárral szemben, melyek a tökeiknél fogva rángatott rendszerszolgák szájából nem hangozhatnak el. Az ártatlan, törvények által foghatatlan ember ugyanolyan mértékben, ha nem még jobban veszélyes a rendszer legitimitására, mint a lázongó és forrongó gyilkosok.
Ez tehát az online diktatúra elszabadításának végső célja: irtani az igazságot, hogy végül mindenhol csak hazugság, vagy jellegtelen információs szemét maradhasson fenn. Mindez a többségre, a demokráciára, a közérdekre, az inklúzióra való hivatkozással. A harmadik világháború tétje: az emberi test és elme feletti végső kontroll átvétele, mely vállalásával eddig minden létező rendszer elbukott.
