Tényszerűen kijelentem, hogy „Az Én Százada” minden idők legfontosabb dokumentumfilmje. Aki meg kívánja érteni a mai modern társadalom működését, annak pusztán eme négyrészes mesterművet kell megsasolnia, és máris felvilágosodottá válik.
Az Én Százada arról szól, hogyan vette át az emberiség irányítását a marketing, és adott új identitást a komplett társadalomnak közel egy évszázadnyi pszichológiai kísérletezést követően. Adam Curtis másik remekműve, a Hipernormalizáció ezzel szemben az utóbbi évtizedek politikai szférában végbemenő változásait helyezi fókuszba. Alapállítása, hogy a XX. század minden időknél hevesebb vérontásai, az állandósult politikai válságok, majd később a megfeneklett politikai hatalom, illetve a felbomló társadalmi kohézió (hidegháború) megmutatták: a politika alkalmatlan arra, hogy elvezesse az emberiséget az örök jólét és boldogság felé. A modern világ működése olyannyira komplexszé vált, és annyira sok tényezős, hogy minden apró módosítás a rendszeren csak rosszabbá teszi annak állapotát.
Így aztán a vezetői széket otthagyták a valódi államférfiak, ám azok nem maradtak üresen. A modern világ irányítói abban a hiszemben működtetik a jelenlegi rendszert, hogy lehetséges a teljes gazdasági-társadalmi működés menedzselése akár globális szinten is, a klasszikus politikai manőverekhez ragaszkodás nélkül. Egy szűk elit szakértelmével képes lehet elvezetni az emberiséget az idáig be nem következett paradicsomi állapotba.
Ez a kaszt önjelöltség révén jelentkezett a világ irányítására. Módszerük, hogy a hallatlanul komplex világot könnyebben kezelhető, kevesebb tényezőre bontott (absztrakt) valósággá képezik le. Ezekben a világból kihasított buborékokban már könnyedebb tevékenységnek számít a Föld népességét eligazítani, hiszen uralkodóinknak nem kell számolniuk a teljes világ végtelenül komplex valóságával, vis maior eseteivel, tragédiáival, válságaival, széthúzó politikai nézetekkel.
Egy elefántcsont-toronyból néhány gombnyomással engedelmes birkaként terelhető a világ lakossága, a velük való interakció szüksége nélkül. Ebbe az absztrakt valóságba vonult vissza legelőször az értelmiség, majd miután az értelmes működtetés hiányában a hús-vér világ elkezdett élhetetlenné válni, a nép jó része, kiváltképp a fiatalok is elhagyták a valóságot.
Alább a dokumentumfilm szövegének erősen kivonatolt, átfogalmazott változatát közöljük. A mű szigorúan politikai vonatkozású részeinek fordítása kimarad.
New York, 1975:
New York a csőd szélére került.
Az önkormányzatnak hitelekre volt szüksége az infrastruktúra fenntartásához. Azonban a fizetésképtelenség határára sodródott, miután a középosztály – adóbefizetéseivel karöltve – elhagyta a várost. A bankok így még több kölcsönt nyújtottak New York városának, mely a város végzetes eladósodásához vezetett. Kötelezettségeiket többé nem voltak képesek teljesíteni, a bankok pedig felmondták a városnak nyújtott hiteleket. A tűzoltásra kiállított kötvények a kutyának sem kellettek, New York inszolvenssé vált.
A bankárok új alkut ajánlottak a városnak: hajlandók elengedni a tartozások egy részét, amennyiben átadják infrastruktúrájuk egy jelentős hányadát. Ők nem tehetnek róla, hiszen a láthatatlan kéz istenség határozza meg, merre folyjanak a piaci folyamatok.
A bankárokat immár senki nem állíthatta meg. 1975-re a forradalmi hippimozgalom kihalóban volt. Kommunáikból visszatértek a bűzös nagyvárosokba, ahol – ha a rendszer feltétel nélküli kiszolgálásának doktrínáját nem is fogadták el – kénytelenek voltak beismerni, hogy közösségi szinten semmi esély nem mutatkozik az oligopol céghatalmak ellen fellépni. Autonóm közösségekből atomizált egyének maradtak hátra, akik kizárólag önkifejezési eszközök bevetésével szidták a rendszert. Énekeltek az eljövendő forradalomról, festményeket alkottak, polgárt pukkasztottak, de tettleg többé nem állítottak akadályt a pénzügyi maffia pusztítása elé.
Ahogy a korabeli hippi közösségek megmaradt tagjai nyilatkozták: A forradalom határozatlan időre halasztásra került.
Ahogy New York becsődölt, állami szinten is megindult a közigazgatás leépülése. Egyik első prófétája a változásoknak Donald Trump volt. Rájött, hogy az állami támogatások visszabontása, a jóléti állam hanyatlása révén többé nem éri meg egyszerű, dolgozó embereknek házakat építeni.
Trump új ötleteinek megvalósításához kapóra jött a New York-i csőd. Elrepült a szabadság városába, ahol nekiállt felvásárolni az elnéptelenedő lakóházakat azzal az ígérettel, hogy luxusszínvonalú apartmanokat és hoteleket alakít ki belőlük. New York immár nem volt a saját pénzének ura, és ama halovány reményben, hogy veszteségeik legalább kis része megtérül, a város történelmében rekordnak számító 160 millió dollárnyi adókedvezményt írtak jóvá Trump számára. A bankok, megszimatolván a lehetőséget, szintén támogatták Trumpot kölcsönökkel. Megkezdődött New York transzformációja a szabadság városából a gazdag burzsoázia világközpontjává.
Szovjetunió, 1970-es / 80-as évek:
A poshadásnak indult rendszer nyilvánvaló, hogy átalakításra, vagy legalábbis radikális reformokra szorul. Annak képzete, hogy lehetséges volna központi kontroll révén a társadalom egészét hatékonyan és igazságosan irányítani, már réges-rég szertefoszlott. Az emberek átlátnak a politikai kaszt hazugságain, ám követendő és életképes alternatívát el sem tudnak képzelni. Hiszen a rendszer határozza meg számukra azt is, mit képzelhetnek el és mit nem.
A rendszer haszonélvezői és technokratái nyilván nem bizonyultak hajlamosnak kísérletük kudarcát elismerni. Ehelyett úgy tettek, mintha továbbra is minden a terveknek megfelelően alakulna. Bár a nép többé nem hitt a képernyő előtt parádézó politikusoknak, gazdasági rendszerük halálát pedig maguk bőrén is tapasztalhatták, nem kaptak az uralkodó elittől felhatalmazást, hogy életüket valamilyen úton-módon saját kezükbe helyezzék, hogy önszerveződő közösségeket hozzanak létre.
A létrejött illuzorikus valóságot egy szovjet író elnevezte hipernormalizációnak. A látható-érzékelhető valóság helyett az emberek a rendszer logikájának feltétlen követésére voltak kényszerülve, szabotálván ezzel a lehetőséget a valóság felismerésére és annak tényleges, helyes kezelésére.
Ebben az érában már nem Marx Tőkéje az első számú kötelező olvasmány az országban. Igazából, inkább arra próbálták rávenni a lakosságot, hogy ne is foglalkozzanak vele, hiszen ha elkezdenék olvasni, még kitudódna, hogy nagyjából semmiről nem úgy gondolkodott Marx, ahogy azt a képmutató politika diktálta.
Ekkoriban két testvér, Arkady és Boris Strugatsky sci-fi regénye vált a fiatalság kedvencévé. Az (a későbbiekben a film -és játékadaptációk nyomán Stalker címen ismert) Útszéli Piknik egy olyan alternatív valóságról szól, melyet minden bizonnyal kizárólag valamilyen idegen létforma hozhatott létre. A szimplán Zóna néven ismert entitás bár része a Föld bolygónak, saját határain belül olyan szabályok érvényesülnek, melyek ellentmondanak mindenféle ismert fizikai, vagy akár biológiai törvénynek. Az árnyékok a Nappal ellentétes irányt vetnek, a látható-érzékelhető valóság pedig percről percre változik. A Zóna átjárható (lásd országhatárok), be és ki is lehet lépni. Elsősorban szerencsét próbáló stalker-ek (kalandorok, kincsvadászok) járkálnak belül, normális embernek viszont eszébe nem jutna betenni a lábát.
Az Útszéli piknik, majd a Stalker filmadaptáció megjelenését követően a Szovjetunió nem húzta sokáig. Felbomlása a teljes nyugati világ baloldali mozgalmaira halálos csapást mért. Ekkorra a nyugat is olyannyira hadilábon állt a valósággal, hogy a lavinaszerűen beinduló bomlási folyamatot egyetlen befolyásos politikus sem neszelte meg előre. A változás villámcsapás-szerűen következett be.
Miután létjogosultságuk szemlátomást megszűnt, amerikai baloldali aktivisták tömegei váltottak szakmányt, hogy a győzedelmes kapitalizmus méltóságos szolgáivá váljanak. Jane Fonda szocialista aktivista például a vasfüggöny lehulltát követően aerobic-edzőnek állt. Úgy tűnik, a világ működése túlontúl bonyolult, megértése túlzottan fáradságos ahhoz, hogy komolyabb veszély nélkül változtatni lehessen rajta. Egyetlen dolgon tudsz változtatni: a saját testeden.
USA, 1980-as / 90-es évek:
A keleti blokk összeomlása a nyugati világot is változásra késztette. Számukra a folyamat szimbolikus jelentése ez volt: végleg szertefoszlott az illúziója annak, hogy lehetséges volna politikai eszközökkel egy új világ felépítése. A megváltozott rendszer új feladata a valóság megfelelő menedzselése kell legyen. Ahelyett, hogy előre dolgoznánk a következő generáció jólétéért, a jelenben kell a felmerülő problémákat amolyan jó felügyelő módjára intézni. Felejtsük el a hosszú távú terveket, a társadalommérnökséget, a jólétre való törekvést. Majd lesz, ami lesz.
A valóságmenedzsment része kell legyen azonban egy hiteles látható-tapintható világ, melyben a dolgoknak, történéseknek továbbra is megmarad az értelmük. Legalábbis a látszatok szintjén.
Míg a vasfüggönyön túli szovjet világ maga volt a valóságot nélkülöző realitás, a tengerentúlon inkább érzékcsalódások, külső ingerek keltése révén igyekezett a rendszer módosítani az emberek valóságérzékelésén.
A 70-es években megindultak az észlelés manipulációjára tett kísérletek. Nem elegendő a rendszer passzív kiszolgálóivá tenni az egyéneket. Annak érdekében is bőszen kell tevékenykedni, hogy kellő mennyiségű izgalom érkezzen az életükbe, akár hihetetlen anomáliák, akár felkorbácsolt félelem révén.
A 80-as évekre alaposan megszaporodtak az UFO-észlelésekről tett bejelentések. A gerjesztett konteók nem feltétlenül idegen létformák utazását sejtették az amerikai egek felett: szó lehetett akár titkos fegyverekről, melyek éles teszteléséhez szükséges kitenni őket a nyilvánosságnak, ám létük mégsem tartozhat a lakosságra. Hogy senki ne tudja meg, mi a tényszerű valóság, mind az UFO-k, mind a titkos fegyverek elméletei futótűzként terjedtek az amerikai médiában. Minél nagyobb a zavar, annál nagyobb eséllyel vihetők véghez fű alatt a közre nem tartozó titkos akciók. Az emberek hihetnek, amit akarnak, az lesz számukra az objektív valóság. Mindenki saját tetszése szerinti valóságot rendezhet be a külvilágban.
