Szándékoztam írni a jelenlegi álpandémia gazdasági hatásairól, melynek keretében meglehetősen radikális felhanggal indoklom meg, miért elmebeteg és húgyagyú képzelgés az a mantra, hogy majd a munkaerő szépen visszatér a korábban megszokott bér -és adósrabszolgaság lélekgyilkos intézményeibe. Bár a témát több alkalommal is súroltam, eleddig elmaradt a rendszerszintű problémák alapos megértetését célzó gyökérokok feltárása.
Ahogy a koronavallás kibontakozásánál, úgy a gazdasági felfordulás kérdésében is bizonnyal kapjuk majd az ívet, hogyan merészel egy közgazdász végzettség nélküli laikus beleszólni az emberiséget a kipusztulás szélére sodró professzionális szakemberek dolgába. Pont itt rejtezik a dolgok valódi lényege: a magukat szakembereknek képzelő pöffeszkedő basák förtelmes egója juttatta oda a világot, ahova. Ahogy arra már a tévében nyilatkozgató víruscelebek viselkedésének elemzésekor kitértem: ezek a diplomás parasztok a saját, borzalmasan beszűkült területükön kívül mindenhez totálisan segghülyék. Marginális és értelmetlen tudásukat viszont készek felhasználni ütlegül akár más szakterületek hasonszőrű wc-papír lobogtató mukijaival, akár a józan ész oly aspektusaival szemben, melyek a világot nem mint elszeparált szakterületek szigetvilágát, hanem szorosan összefüggő, úgymond holisztikus hálót vázolják fel.
Vagyis gyakorlatilag minden, amit a maga területén alkot-csinál-véleményez az ember, az akarva vagy akaratlanul is, de hatással van más területek működésére egyaránt. Pillangó-hatásnak is nevezik a hivatalos szlengben ama jelenséget, amikor egy-egy döntés a nagyvilágban beláthatatlan, szerteágazó folyamatok sokaságát indíthatja el. A pillangó-hatás a legfőbb biztosítéka annak, miért nem lesz itt semmiféle visszatérés a 2020 előtti „normalitásba”.
A cikk megírását eleddig halogattam, hiszen oly mélységekbe kellett volna hatolni hozzá a megértést elősegítendő, mely sajnos az összes többi teendőm rovására hagyta volna csak az írást kibontakozni. Aztán segítségemre sietett Charles Hugh Smith amerikai közgazdász, aki rendszeres blogbejegyzéseiben pontosan ugyanazon témákat feszegeti, melyeket magam is tettem volna. Az ő szavai már megadták a kezdő löketet az írás összeállításához, mely egy afféle hibrid tartalom lesz, vagyis az ő három különféle posztjából fordított szövegekhez hozzászövöm a magam gondolatait is.
Senki nem akar visszatérni a halálosztó kizsákmányoló rabigaságba
A „visszatérés a normálba” magasztos narratívája kizárólag az elsődleges hatásokra fókuszál: az emberek végre eldobhatják a maszkot, beszüntethetik a távolságtartást, újult erővel folytathatják a pandémia előtt megszokott költekezési orgiát, mely a vállalati profitokat újabb magaslatokba repíti, az állam pedig még nagyobb adóbevételekhez juthat.
Eme roppant primitív narratíva teljes mértékben ignorálja a másodlagos hatásokat. Az elsődleges hatások lényege: minden tettnek megvan a következménye. Másodlagos hatás: minden következménynek van egy vagy több, úgymond közvetett hatása, melyek nem közvetlenül az adott cselekedetből erednek, folyamatszinten mégis tovább gyűrűznek a szimpla ok-okozat elemzések esetén már nem látható régiókba.
A pandémia elsődleges hatása volt az őrjöngő mókuskerekezés lezárása. E folyamatnak viszont szerteágazó következményei lettek: az emberek első ízben ismerkedhettek meg a mókuskeréken kívüli léttel. Nagyon sokan feltették maguknak a kérdést: miért is toleráltuk eddig az értelmetlen, céltalan, megalázó szolgalétet és a lélekgyilkos stresszt, melyet ez a szisztéma ránk erőszakolt? Ráadásul meg sem ismerhettünk semmiféle alternatívát, mivel óvodától kezdve a rendszer haszonélvezői ideológiájának feltétlen kiszolgálására treníroztak minket, ellentmondást nem tűrően.
Sokaknak lett ezért a járvány az ébredés katalizátora, hogy ne kelljen visszatérni a normálba. Tömegek tapasztalták meg a szabadság és önfejlesztés oly mértékű dimenzióit, melyeket vagy soha életükben nem élhettek meg, vagy elfelejtették, hogy ezen dolgok valaha léteztek. Az indukált metamorfózisnak hála eldöntötték, hogy soha többé nem térnek vissza a „normális” életükbe, mert a normalitás maga volt a nyakló nélküli kizsákmányolás, robotolás, szolgaság és elmebetegség.
Képzeljük el a digitális munkaerő visszacsábítását a kis íróasztal mögé, ahol a kihelyezett szottyadt rágcsa hivatott kompenzálni a katatónikus meetingek és a lélekgyilkos vállalati kultúra következményeit.
Bár a legtöbb bérrabszolgának nem nagyon van választása, de nagyon sokan – az élelmesebbek – elhatározták, hogy soha többé nem kívánnak visszamenni.
A robotoló szegények szintén többen lettek, akiknek a pandémia nyitott új ajtókat a korábban megszokott rabigaságból való kilépésre. Bár lehetőségeik szűkösebbek értelmiségi társaiknál, a – menekülő tudásmunkásoknak köszönhető – munkaerőhiánynak köszönhetően esélyük van jobban fizető, esetleg részmunkaidős álláshoz jutni.
Lássuk, hogy mindeme menekvési láznak mik a konkrét mozgatórugói.
Verseny a szakadékba
A jegybankok billió dollárokat generáltak a levegőből, hogy a Wall Street-i spekulánsok megtarthassák ebül szerzett vagyonukat. Mindez komoly inflációt generál a spekuláció által érintett (ingatlan, egészségügy, felsőoktatás, vállalati pénzügy) szektorokban.
A Federal Reserve (továbbiakban Fed) igyekszik nyugtatgatni minket, hogy a keletkező infláció pusztán ideiglenes. Én biztosítalak titeket afelől, hogy a bérek inflációja csak most kezdődik, és még inkább fel fog gyorsulni. A Fed könnyen hoz létre pénzt a levegőből és juttatja azt a finánc-oligarchiának, de nem tud tapasztalt, motivált munkásokat nyomtatni, akik továbbra is bagóért tartják fenn az oligarchia által működtetett nagyvállalatokat.
Kezdjük a folyamatok taglalását a mókás „piaci verseny” definíciójával, ami jó 50 éve nyomja lefelé a béreket. A globalizációnak hála minden munkás „versenyben van” a világ összes többi, más hátterű és más kultúrájú melósával. Ezen idegen országok lakói ráadásul szaporábbak is nálunk, ami azt jelenti, hogy még tovább szoríthatók lefelé a jövedelmek a busás utánpótlásnak köszönhetően.
A munkáért való verseny csodálatos jelenség a globális vállalatok részére, akiknek profitja ötszörös mértékben növekedett a munkaerő-arbitrázsnak, leánykori nevén offsorozásnak hála. A cégek fogják magukat, és elmennek oda, ahol a legolcsóbb munkásokat találják.
Időközben a gazdagnak mondható anyaországokban ugyanezen cégek egymást tapossák a politikusok lefizetéséért, akik újraválasztásáért személyesen juttatnak a zsebükbe sok-sok millió dollárt. Az alsó 99%, akik érdekeit a politikusi gárda pusztán névleg képviseli, képtelen felvenni a versenyt az 1%-nyi elittel, akik kezébe alanyi jogon dobálja a Fed a nyakló nélkül nyomtatott ingyen pénzt.
Hála az offsorozásnak és a lefizetett politikai rendszernek, a tőke 50 trillió dollárt húzott ki (az USA-ban) a 90%-nyi munkaerő zsebéből az elmúlt 45 év során. Minderről hivatalos statisztika létezik a RAND Corporation részéről.
Nem, ez a felfelé való redisztribúciója a jövedelemnek, vagyonnak és hatalomnak nem volt elkerülhetetlen. Ez egy választás volt – közvetlen okozata a lecsorgó gazdaság politikájának, melynek intézkedéseit 1975-től kezdve folyamatosan vezették be.
Megvágtuk a milliárdosok adóit, és felszámoltuk a fináncszektor szabályozásait. Sokan ezek közül az 1929-es nagy gazdasági világválság óta érvényben voltak. Engedtük a CEO-knak, hogy manipulálják részvényárfolyamaikat a részvények visszavásárlásával, engedtük a nagy cégek egybeolvadását monopolvállalatokká, hagytuk egy gazdasági monopoldiktatúra kialakulását, mely mind az ár, mind a bérszínvonalat önhatalmúlag diktálja. Nagy mértékben erodáltuk a minimálbért, felszámoltuk a munkavállalói jogokat és rabszolgatörvényt vezettünk be. Évtizedeken keresztül csak olyan politikusokat engedtek nekünk megválasztani, akik kizárólag a gazdagok és hatalmasok érdekeit tartották szem előtt a polgárokkal szemben.
A kapzsiság számlája most benyújtásra kerül.
Már mindannyian tudjuk, hogy az inflációs kosár tartalma és árindexe egyaránt manipulálva van, hogy az infláció mértékét alábecsülhessék. Hogy stagnáló produktivitás mellett is az 1970-es bázisértéknek megfelelő minimálbért kapjunk, annak jelenleg 18 dollárnak kellene lennie a 7,25 dollár helyett. Márpedig a produktivitás nem stagnált, hanem megduplázódott.
A munkaerőpiaci verseny szempontjából a korábban szakadék felé őrjöngve vágtató lemmingek 180 fokos fordulatot vettek: azon munkaerő mennyisége, akik kompetensek, megbízhatók és hajlandóak megalázó bérért dolgozni, elapadt. Mialatt oktatási rendszerünk igyekezett a komplett diákságot mérnökké, programozóvá, vagy legalábbis diplomás léhűtővé faragni, a világ valós igényeinek kiszolgálóit a média érdemteleneknek bélyegzi meg a startupját dollármilliókért valamely tech-monopóliumnak eladó kóder fantáziarajzával szemben.
A kompetencia és megbízhatóság devalválódása is említésre érdemes témakör volna, mindenesetre láthatjuk, ahogy a kapkodás a valóban megbízható és dolgos munkaerő után egyre komikusabb hevületet vesz.
Megfizethetetlen luxus: család, lakás, gyerek
Ahogy azt a fentebbi bekezdések során taglaltam, a munkaerő egy jelentős hányada újragondolja, valóban szükséges-e feláldozni egész létüket az újfeudális adósrabszolgaság oltárán. A munkaerő minden szektorban és fizetési sávban keresi a menekülőutakat az értelmetlen és halott munkakultúrából, ahol a dolgos munkást a halálba adóztatják, a virtuális technológiai hatalmak pedig mindennemű szabályozás és adóztatás alól kicsusszannak.
Két folyamat játszik szerepet a bérek felsrófolásában: az egyik, hogy a jövedelmek, akárcsak az adók, állandó növekedésre vannak beállítva. Ha valaki megkeres 15 dollárt óránként, és életmódját erre a szintre rendezi be, gyakran lehetősége sincs visszatérni egy 12 dolláros munkakörbe, mert nem tudná belőle fizetni az agyoninflált albérletek meg az egészségügy költségeit. Mindennemű bérleszorítás ellenére tehát nincs lefelé mozgástér ebben a rendszerben. Hiába a válság, a munkaerő nem lesz olcsóbb, ahhoz adósrabszolgaságtól megszabadított egyénekre volna szükség.
A másik jellemző jelenség akkor aktiválódik, amikor egy munkaerőhiánnyal küzdő cég új munkást toboroz. Az üresen álló helyek betöltéséért olykor magasabb bért kell felajánlani, mint a már jelen lévő munkaerőnek, akik – miután megtudják az új jelölt kezdő fizetését – legalább ugyanolyan szintű bért követelnek meg a maguk részére. Sok vállalat persze küzd ez ellen, például megtiltják a dolgozóknak, hogy fizetési információikat megosszák egymással. Ez azonban nem szab gátat a folyamatnak, hogy egyre nehézkesebbé válik megtartani a szolgákat alacsony béren. Mindez pontosan annak a gazdaságpolitikának köszönhető, melyben a döntéshozók mindig kizárólag a vállalatokat védték a gazdasági folyamatok negatív hatásaitól, a munkást pedig kisemmizték, fenyegették, utcára hajították, a „van száz másik a helyedre” förtelmes dumájával demoralizálták.
A tönkre vágott munkaerő koporsójába az utolsó szöget a kizsákmányolás, valamint adósrabszolgaság intézménye verte bele. A kierőszakolt eladósodás, valamint az elszipkázott megdolgozott vagyon után a munkaerő egy része oly szegénnyé vált, hogy képtelen megfelelni a gyárak támasztotta követelményeknek. Például hogy költözzön oda, ahol munka van. Az adóst oly mértékben nyomorgatják, sanyargatják, fosztják meg mobilitása legutolsó megmaradt morzsáitól is, hogy nem engedik meg részére a váltást egy élhetőbb környezetre. Az így lecsúszó rétegek kicsatlakoznak a rendszerből. Sokan lesznek közülük alkoholisták vagy öngyilkosok, de többségük napjainkban inkább a prekariátus körét gyarapítja – tele értelmes, technológiát használni képes fiatal és középkorú munkaerővel, akik úgymond foglalkoztathatatlanok a kizsákmányoló oligarchia szerint.
Aki csak teheti (tehát nem család és gyerekek révén fenyegetettségben tartott, jogfosztott bér -és adósrabszolga), menekül a nagyvállalati, illetve állami szektorból és inkább választ magának alacsonyabb jövedelmet, de több szabadságot biztosító részmunkaidős vagy szabadúszó feladatkört.
Egy másik, szintén jelentős csoport passzív sztrájkba lépvén megtagadja a rabszolgabérért való munkát, melynek mértéke a közelében sincs a fináncoligarchia és a kapzsi főbérlők által megkövetelt létfenntartási szintnek.
Miután a saját lakás eleve megfizethetetlenre drágult a pénzügyi spekulációnak köszönhetően, az emberek feladják a saját lakással, családdal és gyerekekkel kapcsolatos vágyálmaikat, az adósságból pörgetett fogyasztást. Ezzel együtt azonban – mindennemű ál-értelmét vesztvén – lemondanak a bér -és adósrabszolgaságról is.
A felsorolt folyamatok mind gerjesztik a bérek inflációját. Egyre magasabb fizetést kell felajánlani egyre butább és hasztalanabb munkaerőért, mivel az értelmes, szorgos, tanult munkatársakat a kizsákmányolók nem becsülték meg. Nem pusztán az ő hiányuk fájó pont a halódó oligarchia részére, hanem hogy saját csapdájukba estek bele, hiszen saját gazdasági doktrínájuk alapján a munkaerő darab-darab. A kizsákmányolható szolgahad csökkenő mennyisége veszélyezteti a nagyvállalatok struktúrájának fenntarthatóságát a csökkent szakértelemnek hála, míg ugyanezeket ráadásul kénytelenek jobban megfizetni, mint amikor még rendelkezésre álltak tehetséggel rendelkező egyedek sokkal olcsóbban.
A rabszolgahad menekülése a vállalati ültetvényről
Amit a rablófosztogatók kihagynak mondókájukból a járvány-lezárások kapcsán, az a szökőár-szerű felismerések sorozata a munka és élet vonatkozásában a visszavonulás lehetőségének köszönhetően. Miután az emberek életükben első ízben szembesülhettek elcseszett életük, moráljuk, céljaik, identitásuk, az egyre magasabb árszínvonal és erőfeszítéseik csökkenő jutalmának mételyével, a dal, mely folyamatosan fel-felbukkan tudatalatti elméjükből, Johnny Paycheck örök érvényű klasszikusa: „fogd a munkádat, és dugd fel a valagadba”.
Akár törődnek vele a hatalmi csinovnyikok, akár nem, a munkaerő tömeges elvándorlása úton van. Ami kiváltképp figyelemre méltó az eszkalálódó exodusban, hogy nem korlátozódik mindössze egyetlen munkavállalói csoportra: a napról napra élők ugyanúgy menekülnek a süllyedő hajóról, mint a komoly tartalékokkal rendelkező túlhajszolt közép -és felsővezetők.
Ahogy az apologéták eszeveszetten hintik dumájukat a kilábalásról, a munkaerő végre ébredezik. Nagy nehezen sikerült rádöbbenniük, hogy ők egy új feudalista rendszer kifosztott zsellérei, míg a fejük fölé terpeszkedő fináncoligarchia alkotja a nemességet. Végre rájöttek, hogy a pénz nem motiváló erő, mely kapukat nyit meg számukra, épp ellenkezőleg: az maga a szolgasors bebiztosításának eszköze. Amíg az ember dolgozik pénzért, addig minden mozzanata ellenőrizhető, korlátozható. Kompletten megakadályozható, hogy az embernek bármiféle mozgástere maradjon a gazdaságban, persze a rabszolgasorsot kivéve. Mert szabad piac, ugyebár.
Bár több országban, így az USA-ban is kaptak némi stimulus-pénzt a zsellérek a jóságos földesurak közreműködése révén, ők azt visszaküldik oda, ahonnan jött: beszállnak a burzsoázia kaszinójába, és eleve vesztes tőzsdei ügyletek révén harácsolják el az összes pénzt. Nem kellenek nekünk a koszos dollárjaitok.
A legemlékezetesebb fiaskó a tavaly januári Gamestop-botrány volt, melyben néhány ezer kifosztott proletár tízmilliárd dollárokra rúgó veszteségeket volt képes okozni néhány rablógyilkos parazita hedge fund cégnek.
