Számtalan kontinens létezik a nagyvilágban, melyek gyakorlatilag leradírozásra kerültek minden egyes modern térképről, holott akár csak néhány évszázaddal korábban teljes geográfiai leírást olvashattunk róluk. Eme elveszett földrészekhez csatlakoznak ama kontinensek, illetve szigetvilágok, melyek napjainkban leginkább az óceánok fenekére süllyedve várják a rohamosan közeledő végidők beteljesülését, hogy azok újból kiemelkedve a víz alól benépesíthetők legyenek a spirituálisan felemelkedett emberiség által.
Alább a legismertebb letűnt kontinensek listája látható, mely ráadásul nem is a teljesség igényével készült. Több száz apróbb, vagy csupán egy-egy népcsoport mitológiájában szereplő földrész leírása szerepel különféle könyvekben, népi mondákban, geológiai kutatások dokumentumaiban.
Atlantisz
Talán a leghíresebb, kontinens méretű szigetország volt Atlantisz, melynek hanyatlásáról és víz alá süllyedéséről a világ szinte minden spirituális irodalma említést tesz (lásd özönvíz). Atlantisz szokatlan élőlényei, mint az óriások, kentaurok és griffinek szintén szerepelnek lábjegyzetként Mózes első könyvében.
Ahogy neve is mutatja, valószínűsíthetően az Atlanti-óceán mai területén terülhetett el a kontinens valahol Európa és Amerika között, de egyes görög mitológiai feljegyzések a Kréta és Szantorini közt ténylegesen elsüllyedt egykori szárazföldeket nevezi meg Atlantisznak.
Az egykori földrésszel kapcsolatos írásos feljegyzések Platóntól származnak, a modern kori információkat pedig Rudolf Steiner gyűjtötte össze, kitől azt is megtudhatjuk, hogy a kontinens és népe áldatlan „balesete” nagyjából 12 ezer évvel ezelőtt következhetett be.
Az Atlantiszból kimenekült, túlélő csoportok népesítették be a Földet a ma ismert módon. Erről szintén említést tesz a Biblia ama különbséggel, hogy kizárólag Noét és családját nevezi meg túlélőknek. Mindezen állításokat az apokrif iratok rendre cáfolják. János apokrifonjában például a következő szöveget olvashatjuk:
Nem úgy volt, ahogy Mózes mondta: „elrejtőztek egy bárkában”, hanem egy különleges helyen bújtak el, és nemcsak Noé, hanem a sziklaszilárd (hittel rendelkező) fajta egyedei is. Egy fényfelhőben rejtőztek el.
Az apokrif iratok tartalma alapján egyesek földönkívüli beavatkozást vélnek sejteni a korabeli lehanyatlott emberiség használható példányai megmentésére, de egyéb apokrifekből kisejlik, hogy hajdanán Isten a valóságban is megnyilvánuló és látható csodákat tett, melyektől azért zárkózott el véglegesen Jézus érkeztére (aki ki is nyilvánította az őt faggató farizeusoknak, hogy nem adatik jel ennek a nemzetségnek, és Isten országa sem szemmel látható módon jön el a Földre), mert hiába a vaksi szemekkel is látható csodák, az emberiség véglegesen aláhanyatlott ama szintnek, melyen Isten létének nyílt bizonysága mellett felhagynak ama meddő és halálos szokásaikkal, hogy dolgozni járnak és Bábel-tornyokat emelnek az őket elnyomó földi uralkodóik dicsőségére.
A pusztulás oka nagyjából ugyanaz volt, mint a mostani civilizáció esetén: elkezdtek fekete mágiát (génmanipulációt és orvoslást) alkalmazni, Rudolf Steiner tanításai szerint pedig a süllyedés konkrét oka egy óriási robbanás volt, melyet a mai, szintén alantas célokra használt atom -és hidrogénbombákkal lehet párhuzamba állítani.
Mű
Kevésbé ismert, mint Atlantisz, pedig szintén kontinens méretű sziget volt, változatosság kedvéért a Csendes-óceán közepén. A feljegyzések szerint nagyjából együtt süllyedt el Atlantisszal.
A Mű-ről való feljegyzéseket Augustus Le Plongeon brit archeológus gyűjtötte össze a XIX. század folyamán. A források és a hajdanvolt kontinens elhelyezkedésének Lemúriához (lásd lentebb) való hasonlósága alapján sokan állítják, hogy a két kontinens egy és ugyanaz, csak más elnevezéssel.
Augustus Le Plongeon a Yucatán-félszigetről származó maja iratokat spanyolra fordítván szerzett tudomást az egykori kontinens létéről.
Feljegyzések szerint a Mű kontinensen egyeduralkodó Naacal civilizáció 50-12 ezer évvel ezelőtt létezett, egy roppant intelligens fehér rassz dominálta, fejlettsége pedig összevethető volt a mai civilizációval. Süllyedésének pillanatában Mű 64 millió lakossal rendelkezett, kiknek zöme 7 nagyvárosban lakott. A lakosság 10 törzsre oszlott fel, kik az egy kormány és egy világvallás filozófiáját követték (Új Világrend… ismerős?).
A Húsvét-szigetet sokan Mű maradványának tartják.
Lemúria
Egy gigantikus, Madagaszkárt Indiával (egyes források szerint Ausztráliával is) összekötő földnyelvről beszélhetünk Lemúria esetén.
Philip Sclater angol zoológus vetette fel a földrész egykori létének ötletét, aki makimajmok (lemúrok) fosszíliáit tanulmányozva jutott a következtetésre, hogy valaminek lennie kell az óceán mélyén, amit emberi szem nem lát. A makimajmok ugyanis Madagaszkáron és Indiában élnek, roppant bajos hihető magyarázatot találni arra, hogyan fordulhatnak elő ugyanazon faj példányai egymástól több ezer kilométer távolságra úgy, hogy a köztes földrészeken egy sincs belőlük, de még Afrika többi részén sem elterjedtek.
Lemúria vesztét feltételezések szerint egy pólusváltással körített kataklizma-sorozat okozhatta.
Hüperborea
A mai Északi-sark helyén elterülő kontinens egészen az 1500-as évekig minden létező térképen szerepelt, aztán szépen suttyomban kiradírozták azt. Manapság azt kívánják beadni nekünk, hogy kizárólag a Jeges-tenger meg néhány árva jégtábla éktelenkedik a területen.
Az eltüntetett Hüperboreát a modern írások mint az üreges Föld (lásd Agartha) bejáratát tüntetik fel. A részünkre beadott meséktől eltérően semmiféle mínusz fokok nincsenek a földrészen, ehelyett kellemes, húsz fok körüli klíma és állandó napsütés jellemző a területre.
Hüperborea kellős közepén található a lejárat a Föld középpontjába, melyben a beszámolók szerint egy belső Nap adja a világosságot, az élővilág, beleértve a fákat és embereket pedig jóval nagyobbak a kinti Földfelszínen tapasztalható méreteknél.
A vonatkozó Wikipedia-szócikk magyar nyelven is kiváló ismertetését nyújtja Hüperboreának:
A legtöbb történész, aki megkísérli beazonosítani Hüperborea egykori helyét, a fennmaradt leírások nyomán Észak-Szibéria, Alaszka vagy Grönland térségére teszi a mitikus szigetet, egy olyan korba, amikor az északi sarkköri térség még nem a mai fagyos világ, hanem viszonylag enyhe klímájú, lakható vidék volt. Többen a Grönlandtól keletre található tengeralatti platót tartják legvalószínűbbnek, mint Hüperborea egykori helyét, mely egy jól körülhatárolható kiemelkedés, s korábban bizonyíthatóan szárazföld volt. Geológus szakértők még nem találtak biztos magyarázatot az elsüllyedése okaira. A jelenleg tenger alatti plató közepén – hangradar-vizsgálatok szerint – egy tenger alatti hegyvonulat található.
A görög legendák szerint Boreasz a téli vihar istene, lakhelye az északi Rhipaeus hegység, az ókori hagyomány szerint ettől északra lakott egy boldog életű, szent nép. Országukról azt hitték, hogy ott a nap fél évig nem száll le, ezért szereti Apollón e szent népet, mely őt folyton énekli és dalokban dicsőíti. A vetés náluk gyorsan megérik, az emberek boldogok, nem ismerik a viszályt és erőszakot, s 1000 évig is elélnek, ha az életet megunva, le nem dobják magukat egy szent szikláról a tengerbe.
Indiai mítoszok szerint (Rigvéda) Hüperborea egy létező hely volt, mely a Sarkkörön túl helyezkedett el, nagyjából Grönlandtól keletre. Az indiaiak eredetmítosza szerint őseik Hüperborea központja, a Meru hegy mellől, kalandos vízi utazás során vándoroltak le jelenlegi lakhelyükre, Indiába. Mint köztudott, az északi sarkkörön túl fél évig a nap 24 órájában süt a nap, majd fél évig nem kel fel. A Rigvédában szereplő indiai ősök életkorát is a régi hazában jellemző viszonyokhoz alkalmazkodva, fél éves nappalokban és fél éves éjszakákban számították: 1 földi évet 1 isteni napként számítottak.
Dr. Valery Dyemen, orosz sarkkutató szerint Hüperborea létezett és az Édenkerttel (avagy Paradicsommal) azonos.
Dyemen szerint a térkép ráillik a Bibliában említett és Iosephus Flavius korai zsidó történész által leírt Édenre, melynek földjét szintén négy folyó mosta, melyek a mennyben eredtek, s melyek Éden közepéből áradtak szét a világ négy sarka felé.
Agartha
Agartha a Föld belső magjában elhelyezkedő egységes kontinens, melynek fényforrását egy belső Nap biztosítja (lásd az 5D Föld spirituális elméleteit ennek megértéséhez). Létezése nem elválasztható az üreges Föld elméletétől. Sokat nem tudunk róla, viszont a XX. század elejéről származó beszámolók szerint többen jártak ott, ahonnan vissza is tértek a felszínre.
Agarthába számos titkos, ám felszíni ember által nem ismert barlangrendszer vezet, ugyanakkor a legnagyobb lejárat a már említett Hüperboreából nyílik a bolygó belseje felé.
A területet olyan lények népesítik be, melyek itt a földfelszínen kihaltnak számítanak. Óriás madarak, eltűnt sakál -és farkasfélék, vagy akár dinoszauruszok is lehetnek az üreges Föld benépesítői.
Agarthában minden sokkal nagyobb a kint tapasztalhatóknál, gigantikus fák és óriás méretű emberek lepik el a tájat.
Érdekesség, hogy a nácik oda meg vissza voltak az üreges Föld mitológiájáért, és mellékvállalkozásként számtalan expedíciót indítottak az északi -és déli sarkok felé egyaránt, ám Hitler birodalmának összeomlása végett nem sikerült eredményekre jutni. A III. birodalom bukását követően néhány éven át az amerikaiak is indítottak expedíciókat a Déli-sarkra ugyanezen okból, ám félresikerült műveleti terveik és a logisztika elégtelensége végett a kiküldött több ezer főnyi ejtőernyős egy része meghalt, a maradék pedig képtelennek bizonyult a küldetése lefolytatására.
Zélandia
Tudományosan igazoltan is Új-Zéland elsüllyedt része. Az óceán mélyén pihengető Ausztrália méretű földrész a geológusok szerint nagyjából 80 millió évvel ezelőtt süllyedhetett el, de a spiritiszták természetesen mást mondanak róla.
Arra viszont a tudósok sem képesek hiteles magyarázatot adni, hogy képes egy komplett kontinens elsüllyedni a tenger alá.
Összességében nem sok információval rendelkezünk Zélandiáról. Elképzelhető, hogy valóban a sokkal ismertebb és gazdagabban dokumentált atlantisziak vagy lemúriaiak előtt élt itt egy eltűnésre ítélt bűnös civilizáció, kiknek végső pusztulásáról nem maradtak fenn az emberi emlékezetben és a krónikákban használható emlékek.
Eldorádó
Eldorádó mítosza a dél-amerikai indián törzsek körében járt szájról szájra, mígnem a spanyol conquistadorok el nem kezdtek a mesék nyomán eszeveszetten kutakodni utána. Egy oly mértékben gazdag földi Paradicsomot festettek le ugyanis az indiánok, ahol minden létező építmény aranyból és drágakövekből van, a lakosság pedig napi szinten aranyporban fürdőzik.
Az indiánok jól tudták, mi célból zajlik a spanyol hódítók faggatózása, így rendre tévinformációkat közöltek az Európából érkező migránsokkal Eldorádó valós lelőhelyét illetően.
Eldorádót soha nem sikerült megtalálni, a helyi, szintén töménytelen aranyat felhasználó civilizációkat viszont nem kímélték a vérszomjas hódítók. A maja, inka és azték birodalmak nagy részét végigrabolták, kiirtották, a fellelhető arany eszközök és műtárgyak sokaságát pedig beolvasztatták és hazaszállították Spanyolországba.
Lyonesse
Lyonesse a legkisebb legendás föld mind közül, mivel csupán egyetlen nagyközségnyi méretű szigetecskéről van szó.
Az Anglia délnyugati csücskéből kiinduló kis földecske megegyezik a Scilly-szigetekkel ama különbséggel, hogy jó ötezer évvel ezelőtt az alacsonyabb vízszintnek hála több szárazföld akadt a területen, és a napjainkban miniatűr részekre darabolt szigetvilág egységes formát mutatott.
A sziget mitológiája megjelenik a Trisztán is Izoldában, valamint az Artúr-mondakör több művében. A legenda szerint egyetlen éjszaka alatt söpörte el egy viharos szökőár, mégpedig az összes sorolt elsüllyedt birodalomhoz képest modern korunkhoz legközelebb, 1100 környékén.
