Évszázadok óta tartja magát a dogma, hogy a piac láthatatlan keze majd szabályozza a termékek és szolgáltatások ideális elosztását, valamint hogy ne alakulhassanak ki olyan káros monopóliumok, melyek uralmi helyzetbe jutván megakadályozhatják az egészséges verseny zajlását. A piac-fundamentalistáknak most az egyszer igazuk volt.
Tudományos periodikák százai léteznek, melyek a legfrissebb kutatások eredményeit szállítják a tudományos körök részére. Minden szűk részterületnek megvan a maga kiadványa, a lazább pszichológiai és szociológiai lapoktól kezdve egészen a kőkemény biokémiai vagy kvantumfizikai területekig. Ezen lapok nem összekeverendők az újságárusoknál is kapható tudományos magazinokkal, melyek az érdeklődő szemléletű átlagember részére tárnak fel előszűrt, ám érthető formában tálalt információkat. A tudományos szaklapok olykor hetente megjelenő, több száz oldalas kiadványok is lehetnek, tele szövegömlenyekkel és érthetetlen kifejezésekkel, melyeket kizárólag a megfelelő jogosítványokkal rendelkező tekintélyek (tudósok) képesek értelmezni és a lakosság részére tálalni.
Bár ezen tudósok, miután saját fejükben élnek és a saját tudományterületükre jellemző absztrakt ábécé nyomán kommunikálnak, olykor még jobban összezavarják a népet, mintha ki se nyitották volna a szájukat.
A tudományos világ alternatív jelrendszere ama célt szolgálja, hogy a plebs tényleg ne értsen semmit a kutatók munkásságából, azokat ők csak egymás között tudják ismertetni. A lakosság elé így egy előcenzúrázott, megcsócsált, elferdített, eredeti kontextusaitól (pl. a tudományos kísérletek szűk vizsgálati területe, melyen kívül ugyanazon vizsgálat akár teljesen más eredményt mutatna) megfosztott információömleny kerül, mellyel igazából nem is nagyon lehet mit kezdeni.
Mindennek következménye, hogy a modern tudomány alkalmatlan az emberiség létszínvonalának előre lendítésére, mivel az vizsgálódásra és megismerésre való, nem pedig elmebeteg, szubjektív követelményrendszer népre erőltetésére, ahogy teszik azt a jelen kor tudósai, közgazdászai és politikusai.
Lényeg a lényeg: vannak tehát a tudós celebek, újabban virológusok, biológusok meg dokik, akik kiállván a nép elé azzal hülyítik őket, amivel csak akarják (általában a saját agendájuk előre tolása céljából), hiszen senki nem tudja ellenőrizni, hogy amit beszélnek, az megfelel-e a valóságnak. Rájuk hivatkozva viszont a hatalom már nyugodt szívvel hurcol el ártatlan embereket, akik nem ugyanazon forrásokból tájékozódván, mint a kedves „doktor urak” teljesen más tényeket képesek megfogalmazni.
Márpedig a celebtudósok által váltig ismételgetett „tudományos” módszer pont nem arra született, hogy azt pallosként lehessen az emberiség ellen bevetni. A hagyományos tudomány az informatikusok által jól ismert input – output módszert alkalmazza. Van egy rakás bemeneti adatom, ezekből fogok a szabvány ember részére is érthető kimeneti adatokat (tudományos eredményeket) prezentálni. Az egyikből a másikba való átalakítás eszköze a tudományos módszertan, mely az adott területtől függően lehet közvélemény-kutatás, esettanulmány, fókuszcsoport, kontrollcsoportos vizsgálat, megfigyelés, és még számtalan egyéb eszköz, valamint ezek tetszőleges kombinációja.
Amennyiben a tudomány nem teljesíti valódi kötelességét, hogy egy halom adatból a tudományos módszer segítségével (érthető és használható) eredményeket produkáljon, akkor láthatjuk, hogy a tudomány nem szolgálja az emberiséget, hanem a tudósok egy szűk csoportja a saját ideológiai elvakultsága mentén az emberiség részének vagy egészének leigázására használja fel az eredményeket – a pártállamok pedig csillogó szemekkel várják, hogy becsatlakozhassanak.
Hogy mindez, vagyis a tudomány emberiség elleni hadviselés céljából való bevetése meghiúsuljon, a lakosság érdeklődő szemléletű, művelődésre igényt tartó hányadának lehetősége van ellenőrizni a tudományos eredményeket, legalább azok bemeneti és kimeneti értékeit (a köztes teret, vagyis a konkrét tudományos vizsgálat műveletét persze meghagyhatjuk a kutatók részére – bár abban is rejlhetnek szélhámosságok, amennyiben szándékosan rossz módszertant választanak). Erre szolgálnak a tudományos publikációk, melyek éves szinten százezrével látnak napvilágot az egyetemek és magánintézmények eldugott zugaiban.
Na de hogyan jutnak el ezek a köznéphez? Általában sehogy. Vagy értesül valaki egy adott kutatásról, majd azt elkéri (általában szívesen elküldik őket a tudósok ingyen), vagy egész véletlenül felkapja valamely médiaorgánum, mely attól függően, hogy liberális, konzervatív, szocialista vagy kapitalista elvek mentén szerkesztik, fogja az ideológiájának megfelelő kutatásokat, és kezdi azokat a nézeteihez való torzítás mentén citálni, hogy lám, itt a bizonyíték az igazunkra!
Akad egy harmadik út is, mégpedig, hogy a tudósok egymást közt cserélgetik az eredményeiket. Hogy minderre ne kelljen túlontúl sok időt pazarolniuk, a már említett több száz oldalas heti periodikák állnak rendelkezésükre, melyekben az adott időszak összes ismert és publikált kutatását egyben ráömlesztik a doktorokra.
Azt ugyan nem értem, hogyan is hihetné el bárki, hogy a tudósok mindezen végtelenül unalmas betűtengereket mindegy szálig elolvassák (eleve örülnek, ha a véres verejtékkel megszerzett diploma nyomán nem kell többet olvasni, nem azért van a kezükben papír és vele egy szinte semmi felelősséggel járó hatalmi pozíció, hogy azt az emberek szolgálatára aknázzák ki). Természetesen szó sincs erről. Inkább csemegéznek az általuk érdekesebbnek tartott információkból, majd a gondolkodásmódjuk és az általuk képviselt ideológia mentén olyan információk gyarapítására késztetik magukat, melyek visszaigazolják saját szemléletük helyességét.
A periodikák tehát a tudósok asztalára kerülnek, melyek anyagaiből ők azt használnak fel, amihez éppen kedvük szottyan. Felhangosításra kerülnek az általuk képviselt nézeteket visszaigazoló papírok, valamint elsorvadnak az azt nem visszaigazoló eredmények.
E kiadványokkal azonban még nagyobb gond van: szerkesztőik olyan magáncégek, melyek saját maguk semmit nem tesznek hozzá a tudomány fejlődéséhez (pusztán gyűjtenek), ugyanakkor mindezen lapjaik arany áron, nemritkán több ezer dollárokért kerülnek az egyetemi, valamint akadémiai könyvtárakba. Olykor 30-40%-os haszonkulccsal teszik mindezt, ami egyrészt magasabb, mint a Google és egyéb nagynevű techcégek profitrátája, másrészt túlárazott gyűjteményeikkel jól megkopasztják, illetve anyagilag nehéz helyzetbe sorolják az egyetemeket. Arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlen belőlük bármiféle értelmes információt előbogarászni, mikor szükség volna rá.
Mindezen kényelmetlenségeket az internet szemlátomást feloldotta. A tudományos szaklapokhoz való hozzáférés most már a kiadók online felületén is lehetséges. Előfizetnek az egyetemek, továbbra is aranyáron, majd a diákok megfelelő felhasználói fiók révén bármely publikációhoz rögvest hozzá is férhetnek, illetve keresgélhetnek közöttük. Perceken belül ott világít a kívánt információ a monitoruk képernyőjén.
Hol van hát a kutya elásva? Először is, az információ továbbra is kizárólag egy szűk elit részére marad elérhető. Esetleg megkísérelhet egy magánintézmény vagy cég sok tízezer dollárokért előfizetni. Másodszor, eddig nem taglalt, de fontos aspektusa ezen luxusprofitokból dőzsölő kiadóknak, hogy ők maguk egy büdös fillért nem fizetnek a tudósoknak a kutatásokért. Semmit! A kutatók teljesen ingyen (általában állami támogatásból, adományokból vagy filantrópia révén) végzik vizsgálataikat, illetve publikálják eredményeiket. A kiadók egyetlen hozzáadott értéke a gyűjtés, valamint a beszerkesztés. Ebből lesz nekik a milliárd Eurókra rúgó bevételük.
Totálisan etikátlan tehát eme publikációk puszta léte: a kutatások költségeihez semmilyen mértékben nem járulnak hozzá, a tudósokat jogdíjakkal nem kompenzálják, elzárják az információt a köznép elől, mindemellé ingyenélőkként tesznek zsebre oly arányú profitokat, melyekre egy (legalább saját termékeket fejlesztő) Google is elégedetten csettintene.
Mit lép hát erre a szabad piac? Ugye azt a mantrát kapjuk meg a kapitalizmus felkent mágusaitól, hogy efféle áldatlan állapot esetén csakhamar megjelenik a jobb, olcsóbb, hatékonyabb alternatíva. Hogy honnan a francból, azt persze mit tudják ők, majd valahogy beteljesül a deus ex machina.
Hosszú évtizedeket kellett várni rá, de a szabad piac végül leszállított valamit, ami akár deus ex machinának is felfogható. Csak nem épp azt, amire a piac-fundamentalisták számítottak.
A Sci-Hub nevezetű, 2011-ben alapított, Kazahsztánból operáló webszájt nyílt hozzáférést biztosít mindenkinek a tudományos publikációkhoz – teljesen ingyen! Mindezt úgy érik el, hogy valódi előfizetői fiókokat (melyeket odaadományoznak az üzemeltetőknek) kötnek össze a publikációk kiadóival. Adatbázisukban jelenleg 85 milliónál is több kutatás hozzáférhető, tehát akár egy szűk tudományterületen több papírból lehet csemegézni, mint amennyit egy ember élete során képes feldolgozni!
Mi lehet a probléma a Sci-Hub-bal, amellett, hogy ingyenes, tehát nem kapitalizmus-konform? Nos, lényegében illegális. Bár a publikációk, kutatások önmagukban véve szabadon hozzáférhetők (kéne, hogy legyenek), mivel a kiadók hozzáteszik a maguk fél perces beszerkesztési műveletét, ily módon már jogvédett tartalomról beszélünk. Jogosan megtehetik ezen kiadók, hogy másoktól ingyen lenyúlt műveket súlyos pénzekért áruljanak, és mellé megfosszák az eredeti alkotókat saját szellemi terméküktől.
Bár több alkalommal sikerült csapást mérni a Sci-Hub-ra, mivel az egy olyan országból üzemel, ahol lényegében nincsenek komolyan vehető szerzői jogi törvények, teljesen betiltani nem lehet azt, legfeljebb a regisztrált domain nevüket ideig-óráig visszavonni.
A Sci-Hub jelenleg oly mértékű sikernek örvend, hogy több országban – például Magyarországon is – az elmúlt években elkezdték visszavonni a roppant költséges és felesleges előfizetéseket. A Sci-Hub nem hogy előfizetést, de jelenleg regisztrációt sem igényel. Beilleszti az ember a fizetős weboldalról származó publikáció linkjét, és már kapja is ajándékba a böngészhető PDF-dokumentumot. Ha valaki szorgalmasan kutatgat, előbb-utóbb bármelyik tévelygő, hazudozó tudóskát lemoshatja a színről, akik szellemi fejlődése megrekedt ott, hogy wc-papírost a kezükben lobogtatva hatalmaskodnak az emberiség felett, elszámoltathatóság nélkül.
Odáig fajult a szabad piac, hogy az angol rendőrség már kétségbeesetten kéri az egyetemeket, illetve azok diákjait, hogy maradjanak távol a Sci-Hub-tól, mivel – a parazita szaklap-kiadókkal szemben – regisztrációt és előfizetési díjat sem követel felhasználóitól, tehát adatlopás valószínűsíthető(?).
Végső soron igazuk lett a piac-fundamentalistáknak. A szabad piac valóban elvezet az egyre olcsóbb termékekhez és szolgáltatásokhoz – olyanokhoz, melyekkel szemben a kapitalisták óbégatva toporzékolnak.
