Ha ilyen fogalmakat hallunk kiszaladni napjaink kapitalista közgazdászainak szájából, mint Eurózóna vagy digitális valuta, a libertárius ideológusok egyből kórusban kántálják a nevezett kifejezések hallatán automatikusan triggerelődő válaszreakciót: “Kommunizmus!” “Államizmus!” “Globális diktatúra!”. Holott az államok feletti világhatalom és az állami aktorok kontrollja alól mentesített globális valuták ötlete nem egyéb helyről származik, mint a szabad piac és magántulajdon szentségének kizárólagosságát hirdető libertárius akolból.
Friedrich Hayek dolgozta ki első ízben az internacionalista gazdasági modell szellemi alapjait.
Víziója szerint a magángazdaság szereplőinek utat kell lelniük az államok (és az azok közti torzsalkodások) jelképezte gazdasági korlátok, vámok, adók, szabályozások és egyéb rájuk oktrojált tehertételek alól.
Igen ám, de hogy lehetséges mindennek elérése a gyakorlati élet színterén? Hayek 1939-ben publikált esszéje, melynek címe “Az államközi föderalizmus gazdasági feltételei”, részletesen kifejti az állami aktorok kontrollja alól kiszabadított magángazdaság működési elvét.
Államok feletti hatalom az individuális szabadság szolgálatában
Az államközi föderalizmus rendszerében a tőke, munkaerő és gazdasági javak szabad áramlása élvezné az elsődleges prioritást, mely művelet megvalósulásának garanciája három tényezőtől függ: uniformizált törvényrendszer a föderális gazdaságban, egységes monetáris rendszer (s vele nyilván közös valuta), valamint a kommunikációs csatornák közösségi kontrollja, ellentétben a központi cenzúra-hálózatokkal.
Hayek föderalista víziója kifejezetten gazdasági unió megteremtését szorgalmazza, mivel egy politikai föderáció nem bizonyul elégségesnek a gazdasági aktorok szabad tevékenységének biztosítására. Ezért a gazdasági uniót kifejezetten a nemzetállamok fölé kell emelni, s a gazdasági társuláson felül a közös kül -és hadipolitikát a kezébe helyezni.
A föderális szisztéma Hayek elmélete szerint meggátolná az állami aktorok részéről a gazdasági folyamatokba való beavatkozást. Kiváltképp a vámok és különadók bevezetését, melyek által torzítják a szabad piacot és fékezik a versenyt.
Észlelvén, hogy egy gazdasági föderáció szükségképpen többnyelvű és multikulturális közeget hozna létre, melyben a nemzetállamokra oly jellemző összezárás és társadalmi kohézió jó eséllyel felbomlik, Hayek alkotmányos bebiztosítás útján emelte volna a föderáció hatalmát a nemzetállamok fölé. A törvényeket a föderáció szintjén kell meghozni és alkalmazni, szemben az állami szabályozások sűrű hálózatával.
Hayek víziói további finomításra és kibontásra kerülnek az 1940-43 közt íródott, híres-hírhedt “Út a szolgasághoz” című kötetében. Kiváltképp a századforduló idején divatos liberális nacionalizmus eszményét kritizálván rávilágított ama kibékíthetetlen dichotómiára, hogy a liberalizmus és nacionalizmus alapvetően összeegyeztethetetlen egymással. Míg a liberalizmus az egyénből kiindulva igyekszik valami világnézet-féleséget összeeszkábálni, addig a nacionalizmus az egyén akár erőszakos alávetését végzi a kollektív érdekeknek. E kollektív érdekeket pedig nyilván nem az individuum, de nem is a nép, hanem egy uralkodó kaszt határozza meg.
A szolgasághoz vezető út elkerülésére Hayek szerint egy ún. funkcionális szupranacionalista föderáció megalapítása jelképezhetné a megoldást, amely erejénél fogva rendkívüli nyomást helyez a nemzetállamokra, miközben az individuumot felszabadítja.
Az “Út a szolgasághoz” utolsó fejezete kifejezetten a nemzetközi gazdasági rendszer részleteire fókuszál. Ebben az 1939-es esszéjében már taglalt föderáció elméletét bontja ki még alaposabban.
Ahhoz, hogy az új államközi gazdasági szövetség felépíthető lehessen, egyidejűleg kell az államhatalmak erejét felülről elnyomó föderatív társulást bevezetni, s közben az alulról szerveződő közösségek, feltörekvő individuumok szabadságát kibontakoztatni. A központi államhatalom így kettős prés alá szorítódna, s nem tudná megakadályozni a polgárok, javak és vállalkozások szabad mozgását.
Hayek a föderatív szisztémát globális léptékben képzelte el, ezért a színtiszta liberális világrend hosszú távon szükségképpen romba döntené az államhatalmakat. Így voltaképpen a nacionalizmus, vele az önkényuralom eszményének kifogásai nem volnának többé alkalmazhatók a népességgel szemben.
Az egyéni szabadságjogokat maga a föderatív államszervezet garantálná egy nemzetközi rendfenntartó erő felállításával. Az elnyomó államok alatt sínylődő polgároknak akár egyénenként is segítene kimenekülni a diktatórikus hatalom fogsága alól. Hayek figyelmeztet mindannyiunkat, hogy egyáltalán nem egy omnipotens szuperállam felállítása a cél, ugyanakkor a nemzetek laza közössége nem elégséges módja a libertárius szabadság kibontakozásának. A törekvés egy olyan államok feletti szervezet létrehozatalára irányuljon, melynek célja a szabad emberek globális nemzetközösségének létrehozatala.
Európai Unió, mint az osztrák iskola szerelemgyermeke
Hayek a második világháborút követően is rendíthetetlen híve maradt a saját föderalizmus-víziójának. Olyannyira, hogy 1992-es haláláig ott bábáskodott a Szén -és Acélközösség, majd a belőle formálódott Európai Unió születésénél.
Hayek üdvözölte az új európai közösség létrejöttét, kiváltképp annak kísérletező jellegét. Ugyanakkor kezdetben óva intett egy esetleges közös valuta bevezetésétől.
Véleménye szerint a pénzkibocsátás jogának liberalizáltnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy a bankok és gazdasági szereplők hozhassanak létre saját valutákat, melyek kibocsátására és forgalomban tartására kizárólag lazán megfogalmazott törvényes keretek vonatkozzanak. E tekintetben Hayek inkább a modern kriptopénz-hálózatokhoz hasonlatos szisztéma kiépítését tekintette volna üdvösnek. Emellett úgy tartotta, egy monopolizált föderális jegybanki valuta bevezetése nem pusztán az általa elképzelt individuális szabadságnak vetne gátat immár szupranacionális szinten, de a közös pénz életútja sem bizonyulna jóval dicsőbbnek egy szabvány nemzetállami valutáénál.
Mindezekre az 1976-os “A pénz denacionalizációja” c. könyvben részletes indoklást is nyújtott, majd – mintegy megcáfolván korábbi nézőpontját – ugyanennek a könyvnek az 1978-as második kiadásában már ama kívánalmat pedzegette, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű, kontrollálhatatlan káoszt jelképező pénznem helyett mégiscsak üdvös volna egyetlen, vagy legalábbis nagyon kis számú valuta megformálásán munkálkodniuk az államok feletti föderáció irányítóinak.
A szabad piac is rendre efelé fog tendálni, hogy a gyenge vagy egyenesen értéktelen pénznemek kiszorulnak a gazdaságból, s helyükbe ama közös valuta tolul, melynek alapjára a magánszereplők felépíthetik a maguk pénznemeit (napjainkban ez a kuponok, számlapénzek és kriptók világa).
Hayek ugyan felügyelte az Európai Unió kialakulását, majd terjeszkedését, ám közvetlen nem vett részt annak életútja igazgatásában. E feladatot az ő lelkes követői látták el, kik Hayek örökségét tovább vivén igyekeztek az Unió fejlődési útját az individuális szabadság föderatív szövetségének irányába terelni.
A Hayek alapította Mont Pelerin társaság – több másik gazdasági think tank mellett – lett megbízva az egységes Európa tervének gazdasági kidolgozásával.
Wilhelm Röpke a nyugatnémet Konrad Adenauer kormányzat gazdasági minisztereként az Európai Szén -és Acélközösség összegründolásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Adenauert Ludwig Erhard váltotta a kancellári székben, aki maga is a Mont Pelerin társaság tagja volt.
Ilyen előzmények mentén fogott bele a 70-es évek derekától fogva az innentől magát neoliberálisnak hívó gazdasági elit az egységes európai gazdasági közösség megvalósításába. A szervezés módjául az osztrák iskola megközelítését választották a Hayektől örökölt ideológiai keretrendszer szerint.
Individuális szabadságból a neoliberális szolgaságba
Margaret Thatcher, Ronald Reagan és Milton Friedman jelképezték a 80-as évek neoliberális fordulatát. Nézőpontjuk szerint mind a központi tervgazdaság (keleti blokk), mind a jóléti szociáldemokrácia doktrínája (nyugati modell) csúfosan megbukott. A válság gödréből való szabadulás útja egyetlen irányba vezet: a piac totális liberalizációja, az államhatalom radikális visszanyesése felé.
1993. november 1-jén, a maastrichti szerződés törvénybe iktatásával hivatalosan is létrejött az eleddig kizárólag Hayek látomásaiban megfogalmazódott gazdasági föderáció, az Európai Unió. Hayek és a közös Európa felépítésén fáradozó utódai mindennemű elképzelése a helyére került. Az Európai Unió immár államközti szerveződést jelentett, melynek elsődleges célkitűzése a tőke, munka és vállalkozások szabad mozgásának elősegítése. Szintén az unió alapszerződésében került beiktatásra a közös valuta, név szerint az euró bevezetésének kívánalma.
A kanadai közgazdász Robert Mundellt tekinthetjük az euró szellemi atyjának, kit Hayek ideológiai keltetőjének termékeként egyben a reagonomics kidolgozójaként is “tisztelhetünk”.
Az osztrák iskola az individuális szabadság garanciáját látta az államok feletti piacmodellben. Ezzel szemben a chicagói fiúk (Friedman, Harberger és tanítványaik) kifejezetten diktatórikus intézkedések bevezetésével (sokkdoktrína) kívánták megzabolázni az “egyre követelőzőbbé váló” munkásosztályt.
A liberális szabadságjogok biztosítása helyett a szabad piac eszményének központi karhatalmi eszközökkel kell érvényt szerezni. Augusto Pinochet chilei diktátor a chicagói fiúk javaslatára szabad piaci gazdasági modellt kombinált totalitárius politikai kontrollal és katonai diktatúrával. Az államhatalmi őrjöngés célja az volt, hogy kisöpörje az országból a kommunistákat.
Innentől a szabad piac doktrínáját nem az individuális szabadság, hanem a szocialista és egyéb baloldali platformok elleni harc héve hatotta át, mely kívánalom biztosítására akár az államhatalom eszközei és törvényei is bevethetők.
Eme alapos szellemi alapozást követően kanyarodjunk vissza Robert Mundell személyéhez, aki Friedman jó barátjaként az euró megteremtésén munkálkodott.
Miért is szükséges bevezetni egy közös, föderális valutát? Mundell nézete szerint azért, mert az állami kontroll leválasztása a pénzkibocsátás jogától meggátolja az undorító kis mitugrász választott képviselőket, hogy azok keynesi monetáris és fiskális politikát alkalmazván kihúzzák nemzetüket a recesszióból.
Az euró tehát jó alaposan megfegyelmezné a munkásosztályt. Ha a monetáris kontroll kikerül az államok kezéből, s fiskális politikájuk kizárólag az európai jegybanktól függ, az államok kényszeríthetők lesznek a munkavédelmi törvények és piaci szabályozások fokozatos felszámolására, mert csak így lesznek megtarthatók a munkahelyek.
Hayek mindezt mintha kifelejtette volna a kis könyvecskéjéből. Pedig elméletéből logikusan következik, hogy az államhatalom kijátszása egyben a polgárok védelmét és teljes körű foglalkoztatását előirányzó szabályozások felszámolásával jár együtt. Melyek szabadság helyett totális kiszolgáltatottságba vetik a piaci szabályok fullasztó árjában vergődő lakosságot, akik maguk nem tőkések és nincs elegendő jövedelmük a szabad mozgás lehetőségének érvényesítésére.
A kiszolgáltatottak – hol erős, hol gyenge, hol roppant korrupt és álságos, hol egyenesen néppusztításba torkolló – védelmét felváltotta az alacsony infláció, adósság-redukció és fokozott verseny kikényszerítésének diktátuma.
Központi és magánhatalom szövetsége a néppel szemben
A fentiekből egyenesen következnek az elmúlt két évtizedben tapasztalt folyamatok.
2002-ben bevezetésre került az euró. A közös valuta alól pusztán néhány ország nyert ideiglenes felmentést. 2004-ben összesen tíz ország – köztük Magyarország – nyert felvételt a közös piac rendszerébe, melyek polgárai naivan azt hitték, végre ők is nyithatnak cukrászdát Bécsben.
Mundell az euró bevezetését igazán örömittas és szívből jövő szólamokkal nyugtázta. Ha mindenütt az euró regnál, jóval egyszerűbb lesz kirúgni a szakszervezetekbe tömörülő munkaerőt, s a jóléti szolgáltatások – szabadság, táppénz, ingyenes továbbképzés – is szépen egyesével megvonhatók.
A monetáris fegyelem egyben az államhatalmakat is a piacnak tetsző viselkedésre kényszeríti. Ha el kívánják kerülni a menetrendszerű államcsődöt, kénytelenek lesznek magántársaságok zsebébe busás támogatásokat juttatni, a környezetvédelmi szabályozásokat figyelmen kívül hagyni, illetve a jóléti állam rozoga maradványait egyben tartó adórendszert a privát tőke javára és a helyi kisvállalkozások kárára megreformálni.
Mundell az eurózóna akár 50 országra (tehát az unió területén kívülre) való kiterjesztését vizionálta 2000-2010 között, miközben az amerikai kontinenst az USA dollár, az ázsiait pedig legnagyobb valószínűség szerint a kínai jen dominanciája fogja meghatározni. Ebből végül semmi nem jött be.
Napjainkban senki által nem választott képviselők diktálják uniós szinten minden nemzet számára a követendő politikát.
Ursula von der Leyen, az Európai Unió törvényhozó testületeként operáló Európai Bizottság elnöke szerint napjaink társadalmára leselkedő legnagyobb veszély a tévinformációk hada, melyekkel szembeni fellépésre az unió törvényhozóinak és a magángazdaság szereplőinek összefogását szorgalmazza. Hatalom a nép ellen.
Mario Monti, az adósságválságban agonizáló olasz állam 2011-13 közt regnáló technokrata (tehát megint csak nem megválasztott) miniszterelnöke egy olyan munkaerőreform bevezetését sürgette, mely által a munkaerő könnyebben elbocsátható állásából.
Görögország kénytelen volt elprivatizálni a fél állami vagyont, köztük szigetek sokaságát, hogy feltartóztathatatlanul elszabadult adósságait kontrollálható mederbe terelhesse.
Még a nem euró valutát használó, ám eurózónának való kitettséget “élvező” államok is temérdek lakosság elleni intézkedést vezettek be.
Magyarországon Orbán Viktor 2015-ben megkötötte a maga kis külön bejáratú paktumát az EBRD-vel (európa fejlesztési bankja), melyben garantálja, hogy nem vet több adót a bankokra és lehetővé teszi a pórul járt devizahitelesek házaikból való kihajigálásának zavartalan lefolytatását. 2018-ban pedig a munkáltatókat rendkívüli hatalommal felruházó rabszolgatörvényt vezetett be.
Akadnak roppant komikus hátulütői is az eurózónának. Robert Mundell maga dolgozta ki még a 60-as években az “optimális valutarégió“ azóta megkerülhetetlen közgazdasági dogmává lett elméletét. Eszerint egységes valuta kizárólag azonos szabályozási környezetet és roppant hasonló gazdasági teljesítményt felmutató országok közt vezethető be olyan módon, hogy az hozzájáruljon a gazdasági hatékonyság növekedéséhez. Mundell az euró bevezetésével a saját maga által alkotott diszciplínát rúgta fel, ugyanis az eurózóna messze nem alkot optimális valutarégiót.
Összességében elmondhatjuk, hogy a Bécsben cukrászdát nyitó kisember meséje mentén alattomos módon egy hagyományos osztályharc lefolytatására alkalmas instrumentumot ütöttek át senki által nem választott ideológusok Európa népessége fölött. Ezt a háborút a gazdasági elit robbantotta ki a polgárság ellen, mi pedig most isszuk meg ennek levét.
De azért kommunizmus.
