Az ÉN százada IV.: A fejünkben egy rendőr csücsül, akit meg kell ölni
A kapitalizmus filozófiája: a három p
Ahogy minden világmegváltó rendszer, úgy a pszichiátria is átesett a szokásos pálforduláson. Ha valami nem jött be, hát csináljuk pontosan az ellenkezőjét!
Ha az elme tudatalatti folyamatai nem eredendően rosszak, és azokat sem belsőleg kontrollálni (Freud), sem alantas célokból manipulálni (Bernays) nem szabad, akkor bátorítsuk arra az embereket, hogy engedjék szabadon nyakló nélkül ezen lappangó késztetéseiket.
A hagyományos Freud-i pszichológia kudarcával megkezdődött a pszichoanalízis ellenségeinek regnálása.
Freud és tanítványai részéről az érzelmek kinyilvánításának nem volt jelentősebb szerepe. A harc a tudatos gondolkozás, valamint a tudattalan, ösztönállati automatizmusok között zajlik. Az érzelmek leginkább maximum eme két terület közti információáramlást szolgálták, valamint a nyílt, vagy épp tudatalatti gondolatok látható-érzékelhető formába öntését a külvilág felé.
Wilhelm Reich osztrák származású pszichológus magányos életet élt a kanadai határ melletti rejtekében. Freud családja szívből gyűlölte őt, mivel alaposan kikezdte annak filozófiáját. Szentül hitte: a tudatalatti erők valójában nem veszedelmesek, hanem egyenesen jóságosak, és a társadalom általi elnyomásuk változtatja őket démonivá és veszélyessé. Hogy a „tudatalatti” sejtelmes fogalmának élét kissé tompítsa, és pozitívabb színben tüntesse fel, új elnevezést adott neki: ez lett a libidó.
Míg Freud a tudatalattiból eredő szexuális késztetéseket ördöginek tartotta (ebből kifolyólag lányának, Anna Freud-nak soha nem volt férje, és valószínűleg szűzen halt meg; más elméletek szerint leszbikus volt), addig Reich a tudatalatti frusztrációt kifejezetten a ki nem élt szexualitással, az orgazmus nélküli szexszel kötötte össze. A láncra vert libidó, a szexmentes élet, a kényszerből visszafojtott agresszió vált ki végül az alap állapotnál sokkalta veszedelmesebb, társadalomromboló, vérgőzös erőket, miután a mélyben gyűlő feszültségekből eredő kín felülkerekedik a társadalom által elvárt viselkedés és követendő szokások kötegén.
Reich karrierje nem bizonyult hosszú életűnek: 1956-ban rajtaütöttek, miután rákgyógyító berendezéseket adott el hiszékeny embereknek. Őrültként kezelték, börtönbe zárták, könyveit elégették. Néhány hónappal később a rácsok mögött el is hunyt, szívelégtelenség következtében.
A freudiak azt hitték, egy komoly veszedelem szűnt meg végleg. Ám Reich szelleme hamarosan kiszabadult a palackból.
Vérbe fojtott zendülés
Ahogy az előző fejezetekben tárgyaltuk, a pszichoanalízist gazdagon felhasználta a reklámipar a lakosság fogyasztó tömeggé alakítására. A pszichoanalízis népszerűségének hanyatlásával a szakmát belülről érte a legnagyobb csapás. Marketingesek új generációja lázadt fel a régi reklámtrükkök ellen, szentül meggyőződve, hogy a reklámoknak nem a tömegek félrevezetéséről és primitív érzékek felcsigázásáról kéne szólnia.
Itt állnak az emberek, tele egyéni jellemzőkkel, gondolatokkal, és a reklámok azt követelik, hogy hordjuk pontosan azt a nadrágot, vezessük pontosan azt az autót, amit valaki, valahol megrajzolt, majd ránk erőltetett, hogy márpedig te ezt szeretni fogod? Hát milyen világ ez? A túlfogyasztás révén a manipulált ösztönvilág kívánalmai erőszakos, külső kényszerré változtak.
A fiatal fogyasztók immár úgy látták magukat, mint ezen profitéhes maffiózók játékszereit.
A 60-as évek közepén tüntetéssorozatok kezdődtek az amerikai kampuszokon. Az elégedetlen diáksereg a nagyvállalati Amerikát vádolta agymosással. A manipuláció nem pusztán vásárlásra csábító inger volt; maga a rendszer fenntartása volt az agymosó tevékenység értelme. Mindezt tetézte a kormány által kirobbantott vietnami háború.
A diákság mentora Herbert Marcuse filozófus volt. Marcuse nagyon jó ismerője volt a pszichoanalízisnek, és alaposan kritizálta a világot, melyben az emberek identitását kizárólag az határozza meg, milyen tömegterméket fogyasztanak. A kapitalizmus létrehozta az egydimenziós embert, aki kizárólag alkalmazkodik és fogyaszt.
Marcuse iránymutatását követve a diákság fellázadt a fogyasztói társadalom kontrolláló rendszere ellen. A tüntetések jelmondata ez volt:
Egy rendőr van a fejünkben, akit el kell pusztítanunk.
Ezt a rendőrt az állam és a nagyvállalati szektor ültette be a fejünkbe, és mindezek megdöntése révén tüntethető el. Egy Weathermen nevű csoport bombamerényleteket hajtott végre azon cégek üzletei ellen, melyekről tudták, hogy manipulatív reklámokkal igyekeznek rávenni a lakosságot a fogyasztói zombi létre, vagy pedig Vietnamban is bevetett fegyvereket gyártottak.
A tüntető diákok rendszerváltást, a materialista értékrendszer felszámolását követelték.
Végül az állami rendőrség verte szét a demonstrációkat. Halálos áldozatok is keletkeztek a diákság soraiban. Az újonnan kibontakozó amerikai baloldal csírájában lett elfojtva.
Valódi baloldali mozgalom azóta sem alakult Amerikában. Életben maradt egyedeik taktikát váltottak: elfordultak a világtól. A rendszer megváltoztatása helyett saját elméjüket igyekeznek kontrollálni úgy, hogy ne hasson rájuk a médiából áradó manipuláció. Szerintük a változás szele kizárólag akkor jön el, amikor kellő mennyiségű ember ébred fel, és lesz elege végleg a rendszerből. Addig várni kell, afféle önkéntes száműzetésben vegetálva.
A nagyvállalati szféra örömárban úszva üdvözölte a baloldal kivonulását az amerikai politikai szférából. Ahogy a baloldal szelleme elsorvadt, úgy támadt fel egy elfeledett régi ismerős démona.
Ami az intézmény falai közt történik, az ott is marad
Wilhelm Reich halála után egy csapatnyi pszichiáter próbálkozott elméletei továbbgondolása révén új technikák bevetésével. Céljuk az volt, hogy az egyént felszabadítsák azon gátlásoktól és félelmektől, melyeket a társadalom plántált beléjük. Az Esalen Institute nevű központjuk egy kis kaliforniai hotelben volt megtalálható.
Fritz Perls, Reich tanítványa igyekezett finomítani a mester elméleteit. Az általa szervezett összejöveteleken arra kérte a résztvevőket, hogy engedjenek ki minden érzelmet, dühöt, haragot, mely bennük lakozik, és melyek kinyilvánítását a társadalom veszélyesnek látná. A démonidézések hangulatát idéző terápiákon az emberek összefüggéstelenül beszéltek, tomboltak, őrjöngtek, törtek-zúztak. Amiben Perls hitt, hogy e szeánszok által az emberek végre lehetőséget kapnak arra, hogy nyilvánítsák ki önnön belső énjüket, melyre a külvilágban nem volna lehetőségük. Az eredmény egy gátlásoktól és minden egyéb negativitástól felszabadult, autonóm egyén lesz.
A tönkrevert baloldal remetéi azon nyomban rácuppantak az új terápiára. A 60-as / 70-es évek fordulóján a kaliforniai Esalen intézmény vált az új pszichológia szellemi műhelyévé. Az ember teljes transzformációját ígérő “Emberi potenciál mozgalom” 8 éven belül 200-nál is több intézményben tartotta összejöveteleit.
A mozgalom csakhamar annyira kiterebélyesedett, hogy elérkezettnek látta az időt az új ember igényeihez igazodó politikai rendszerváltás végrehajtására.
Az első megnyerendő háború a rasszizmus ellen zajlott. Fekete és fehér bőrű embereket zártak össze egy nagyobb szobába, majd megkérték őket, hogy minden dühüket, minden frusztrációjukat eresszék rá egymásra. Olyan szidalmakkal is nyugodtan illethették a másikat, melyek kimondására a nyílt utcán nem volna bátorságuk. Ezek voltak az Esalen intézmény legkeményebb terápiái. Nem kívánt fejleménye volt a kedélyes teadélutánoknak, hogy a feketék gyakorta egymással összebratyizva, kórusban oltották a megszeppent, individualizálódott fehéreket.
A terápia teljes kudarccal végződött. Az intézménybe rángatott feketék egyenesen identitásuk elleni támadásnak vélték a terápiát. Ők nem akartak individuumok lenni. És hogy miért nem? Mert valódi összetartó erejük a csoportidentitásuk volt, vagyis hogy ők feketék. Ha ezt is elvesztik, szinte semmijük nem marad.
Az emberi potenciál mozgalom inkább más csoportok megszólításával próbálkozott. Következő körben apácákkal. Itt már zajosabb sikert arattak.
A Makulátlan Szív gyülekezet apácáin azért szerettek volna kísérleteket folytatni, hogy lássák, az egyén liberalizációjának folyamata miként hat olyanokra, akik egész léte gyakorlatilag kizárólag külső szabályokhoz való alkalmazkodásban áll. A gyülekezet, abbéli szorongásában, hogy modernebbnek tüntesse fel magát, beleegyezett a kísérletbe.
Úgy gondolták, a zárkózott apácákat igazán emberes munka lesz megnyílásra sarkallni. Hogy könnyebben boldoguljanak velük, új ruházatot vásároltak nekik, melyet a kolostoron kívül hordtak. A visszafogott, szunnyadó erők kibontakozásához igazán nem kellett sokáig várni. Az egyik apáca elcsábította férfi csoporttársát, egy másik pedig idősebb nővérével váltott heves csókcsatát. Egy éven belül mintegy 300 apáca, a kolostor teljes létszámának a fele nyújtott be kérvényt a Vatikán felé, hogy mentesítse őket esküjük alól. Újabb hat hónap elteltével a kolostor bezárta kapuit, ahol néhány apáca tengette csak tovább életét… radikális leszbikusként.
Élj a mának, a Hawaii-i nyárnak
A 60-as évek végére az önismereti mozgalom rohamléptékben terjedt Amerika-szerte. Egyes csoportok egy radikális alternatív kultúra részévé váltak, mely az önfejlesztésen alapul, szabadon a korrupt kapitalista kultúrától.
A vállalati Amerika csakhamar megszimatolta a változások szelét. Ezek az új alakok valahogy nem hajlandók kiszámítható fogyasztókként viselkedni. Elsőként a biztosító cégek kongatták meg a vészharangot: az egyetemről kikerülvén a diákok többé nem kívántak tőlük életbiztosítást venni.
A társaságok Daniel Yankelovich-ot, Amerika vezető piackutatóját bízták meg, járjon utána a miérteknek. Yankelovich szintén képzett volt a pszichoanalízisben.
“Az életbiztosítás-biznisz, mint minden akkori üzlet, a protestáns etikán alapult. Az vesz életbiztosítást, aki szeretné jelenét feláldozni egy szebb jövő érdekében. Ha viszont a jelenben élsz, semmi szükséged életbiztosításra. A cégek ráeszméltek, hogy a protestáns etika kikezdésének lehetnek tanúi, és valamilyen új értékrendszer születik. Egészen lenyűgözött, amit találtam. A hagyományos felfogás szerint valamiféle radikális politikai mozgalommal lehetnek kapcsolatban a folyamatok. A folyamatok belső magjában azonban az egyén áll, az önkifejezés vágya. Annak képessége, hogy önmagad add.”
Daniel Yankelovich
Yankelovich lekövette az új individuumok viselkedését és létszámuk növekedését. Megrendelőinek írt jelentésében megfogalmazta: ezek az emberek mind fogyasztók, de nem akarják, hogy bárki átkormányozza őket a konvencionális társadalom keskeny sztrádájára. Inkább olyan termékeket akarnak, melyekkel kifejezhetik egyéniségüket, hangsúlyozandó különbözőségüket a konformista világtól. Ezeket a cikkeket az amerikai cégek jelenleg nem szállítják.
A nagy cégek alaposan átalakították belső működésüket: különféle kontrollcsoportokat hoztak létre marketing részlegeiken belül, akik feladatul kapták: fejtsék meg, hogyan is lehetne eme új fogyasztói csoportnak megfelelni. Az egyik ügynökség vezetője így fogalmazott:
Alkalmazkodnunk kell az új nonkonformistákhoz. Bob Dylan-t kell hallgatnunk, és gyakrabban járnunk színházba.
Problémásnak bizonyult, hogy kevés önkifejező egyén venne részt fókuszcsoportban. A marketingeseknek így saját fejükre kellett hagyatkozniuk. Megjelentek a hangzatos szövegekkel tarkított rockzenék a gabonapelyhek reklámjában.
Akadt azonban hatalmasabb problémájuk is a Vállalati Amerika cégeinek: az önkifejezésre törekvő embereknek nagyobb változatosságra volna szükségük a termékpalettában. Ám a hatékony tömeggyártásra berendezkedett üzemek kizárólag akkor tudnak nyereségesek lenni, ha ugyanazon termékből gyártanak nagyon sokat, hiszen azok egy konformista társadalom igényeinek kielégítésére vannak szabva.
A 70-es évek elején, az individualista ébredés hajnalán a teljes amerikai ipar az összeomlás szélére került.
Végül egy viszonylag fiatal innovátornak sikerült megoldania a személyre szabott tömegtermelés problémáját.
Werner Erhard egy előadó és tréner volt, aki a saját nevéből alkotott EST módszert (Erhard Seminars Training) hozta létre. Hétvégenként százak jártak hozzá, hogy megtanulják, hogyan legyenek önmaguk. Üzletéhez sok ötletet merített az Emberi Potenciál Mozgalomból, ám jócskán kritizálta is azt: szerinte nem mentek elég messzire. Az Emberi Potenciál Mozgalom még a romba dőlt pszichoanalitikus mozgalom maradványait hordozza, amikor azt mondja: mindannyiunkban valahol belül ott szunnyad egy beazonosíthatatlan, sötét erő. Erhard üzenete ennél sokkalta profánabb:
mindenki az lehet, aki csak szeretne lenni.
Tréningjei rendkívül radikálisak voltak. A látogatóknak felelősség-mentesítő szerződést kellett aláírni, és addig nem hagyhatták el a termet, míg az előadás véget nem ért. A szerencsés kiválasztottakat a többiek szeme láttára vetették alá amolyan Csernus-szerű kezelésnek. Az áldozat felé válogatott szidalmakat szórtak, kemény inzultusban, pszichoterrorban részesítette őt az oktató. A cél az volt, hogy régi énje szükségtelen részei, személyisége külső héjai mind málljanak le róla, helyet adva ezzel az új “bárkinek”, egy új identitásnak, új személyiséggel.
Sikongató-lélekvesztő vendégek hada vesztette el teljes identitását, héjról héjra, mígnem ráleltek személyiségük rejtett (tudatalatti) tartalmára, ami teljesen üres! Ez a belső üresség hatalmas megkönnyebbüléssel tölti el az egyént, hiszen ha belül nincs semmi, semmiféle korlát nem áll előttem, hogy bármit felépítsek magamból.
Erhard tréningjei elhozták az egyén totális szabadságát: immár az nem függ a társadalomtól, annak értékítéletétől, szabályrendszerétől. Elérkezett a független egyén, az önmagában álló sziget korszaka. A 70-es évek során zenészek, filmsztárok, valamint több százezer polgár kattant rá az új, felszabadító erejű tréning-sorozatra.
A folyamat, melyet korábban elképzelni sem lehetett, bekövetkezett. Az emberi változások előrelendítéséhez nem kell társadalmi rendszert változtatni. Elegendő, ha az egyén változtat a maga hozzáállásán. Az állam és a magáncégek hatalma végérvényesen megszilárdulhat. A társadalmi (demokratikus) és politikai hatalom ketté válhat.
Az EST tréning a reklámiparba is eljutott. Műsorok tucatjai sugározták az éterbe a csodás egyéni megváltódás esélyét. A média irányítóit lenyűgözte a sebesség, mellyel az új módszertan terjedt. Becslések szerint 1980-ra az amerikai lakosság 80%-a vett részt legalább egyszer hasonló tréningen.
A nagyvállalati kapitalizmus immár készen állt arra, hogy kellő hatékonysággal szolgálja a felszabadult individuumok százmillióinak igényeit.
Mi mind egyéniségek vagyunk!
A kaliforniai Stanford Research Institute (SRI) kapta a megbízást, hogy derítse ki, mire is vágynak a fogyasztói lét ölelő karjaiba visszatérő tékozló fiúk. A biztos siker érdekében azokhoz fordultak segítségért, akik korábban az Emberi Potenciál Mozgalom révén belendítették az individualizmus szekerét. A mozgalom egyik vezetője, Abraham Maslow sietett az új biznisz felemelkedésének előkészítésébe. A mozgalom tagjainak viselkedését megfigyelve megalkotta az emberi szükségletek hierarchiáját, vagy ahogy napjainkban hívják: a Maslow-piramist.
A nagyvállalatok a Maslow-piramis alapján kezdtek bele termékeik újratervezésébe. Régi hierarchiáikat, mint a társadalmi osztályba tartozás, felszámolták. Helyette az embereket pszichológiai profilozás alapján csoportosították, mindegyik csoport részére létrehozva a megfelelő igényt kielégítő termékeket.
A Roosevelt-érából már ismert és jól bejáratott kérdőívezést is tovább fejlesztették. Részletekbe menő mélyinterjúikban – melyek mind az egyén vágyainak lehető legalaposabb feltérképezését szolgálták – minden kérdés az individuumról, és annak igényeiről szólt. A hatékonyság szellemében immár számítógéppel értékelték ki a beérkezett íveket, mely a mintailleszkedéseket is képes volt feltérképezni. Az eredmények szerint az egyének igényei valójában jól kategorizálhatók, mely kategóriák megfelelnek a Maslow szükségleti hierarchia szintjeinek.
A csúcsra a vagyonuk révén az elitbe tartozók mellett azok is felkerültek, akik önmegvalósító törekvéseiket nem látják valamely társadalmi osztályhoz tartozás által meghatározottnak. Akár a legalsó osztályok individualista gondolkodói, kik azt hiszik, bármit megtehetnek, amire elkötelezik magukat, is az elitbe tartozónak érezhették magukat. Ilyesmi a korábbi rögzült, osztályalapú társadalomban nem fordulhatott volna elő.
Az SRI felfedezése szerint az emberek többsége valójában szemrebbenés nélkül besorolható előre definiált kategóriákba. Erre az azonosításra, új kifejezést, a lifestyle-t (életmód) hozták létre. Követett életmódja alapján a sok tízmillió individuális fogyasztó a korábbi társadalmi osztályokkal megegyező mennyiségű kategóriába besorolható volt. A tucatnyi társadalmi osztály helyét átvette tizenkét fogyasztói csoport, akiknek vágyait a tömegtermelés maradéktalanul kielégíti.
Bár sem a politikai, sem a gazdasági rendszer nem változott, az új individualizmus ünnepén csorba esett volna, ha legalább kultúrájában nem alakul át némiképp mindkettő.
