Rabszolgák rabszolgáljatok, rabszolgák meg ne álljatok!
– Szól a vállalatvezetők örök érvényű himnusza a nép felé. Miközben ehhez hasonló mondókákkal altatják peonjaik elméjét, ők szépen felmarkolják az általuk megtermelt javak ellenértékét. A szolgák jutalma a rengeteg áldozatos, folyamatosan növekvő termelékenységet maga után vonó munkáért a totális testi-lelki-morális kifosztás mellett egy véget nem érő szidalomtenger. A második világháború vége óta hatszoros termelékenységet felmutató munkaerő lusta, nem termel eleget, és ha mormogni merészel a despota uralkodóosztály terrorja miatt, van száz másik a helyére.
Amióta a kapitalizmus globális méretűvé terebélyesedett, szerte a világon befagytak a reáljövedelmek a mindennemű hatékonyság-növekedés ellenére. Az emberek egyre többet teljesítenek, egyre magasabb testi-szellemi-mentális erőkifejtést vetnek a latba, hogy Döbrögijeik mindennemű vágyait kielégíthessék, cserébe pedig jutalmuk a nagy büdös semmi.
Ahogy a lassan főlő béka példázatából megtanulhattuk, legtöbben addig üldögélnek egy kellemesen langymelegnek tűnő pocsolyában (munkahelyen), ez is jobb mint a semmi alapon, amíg aztán szép ropogósra sülve nem végzik a kapitalizmus feneketlen üstjében. Radikális eufemizmussal élve ezt a forráspontot nevezzük kiégésnek.
Sajnos a langymeleg posvány nem kedvez az időben való ébredésnek, ezért – az akár évtizedes időeltolódás miatt – az abszolút többség meglehetősen késve eszmél azon álomvilágából, melyben a jó munka mindig meghozza gyümölcsét, és az amúgy minden reggel pipacsvörös fejjel ordibáló, kollégákat a sárga földig gyalázó pszichopata nagyfőnök egyszer csak virágokkal a kézben, dalolva libben be az iroda ajtaján, miközben turbékoló madarak és szirmaikat bontogató virágok kísérik őt útján a napi teendők szivárványos mezeje felé, kollégái mellett elsuhanván heves bókok és buzdító mondatok százait küldözgetvén feléjük az éterbe.
Miután a termelékenység folyamatos növekedésével járó reálbér-stagnálás jelensége 40 éve ismert és jól dokumentált esemény, nagy nehezen elkezdett ráeszmélni az emberiség, hogy a rendszerrel valami irtózatosan nagy baj van.
Az Edelman Trust Barometer (továbbiakban ETB) évről évre felméri, hogyan vélekednek az emberek a nagyvilágban jelentkező kihívásokról. Jelentéseikben kiemelt gondot fordítanak a világgazdaság rejtett összefüggéseinek feltárására – melyeket például a közgazdászok nem ismernek el valós tényezőként.
Az idén publikált jelentés alapján az ETB 20 éves történelmében nem látott mélyponton tanyázik a kapitalizmus megítélése: 56% szerint több rosszat hoz a világra, mint jót.
Ráadásul a gazdagok és szegények közti törésvonal egyre csak mélyül. Míg a korábbi években a lecsúszott rétegek is többé-kevésbé egyetértettek azzal, hogy csak csurran-cseppen valami nekik is a kapitalizmus illuzórikus előnyeiből, mindebből mára halovány reménysugár sem maradt számukra. Napjainkban az utolsó csepp vért is igyekszik kifacsarni a burzsuj kaszt rabszolgáiból. Ők maguk időközben szorgosan építtetik a föld alatti bunkereket, vagy épp űrrakétákat, ahova / amellyel elmenekülhetnek az általuk megsemmisített és lakhatatlanná tett Földről.
Egyes szarkasztikus felhangok zseniálisan megjegyzik, hogy akár segíthetnénk is szegény, szerencsétlen, elnyomott milliárdosaink sorsán mondjuk Napba lövéssel, ha már rendelkezésünkre állnak az űrrakéták. Az is helyénvaló cselekedetnek bizonyulhat, hogy miután visszahúzódnak magánbunkereinkbe, gondosan rájuk zárjuk az ajtót. Ezután immár komolyabb akadályoztatások nélkül kiépíthető volna akár egy élhető civilizáció.
Az ETB részletesebb adataiból kiderül, hogy az emberiség immáron erkölcsi-morális nézőpontból sem fekszik alá a kapitalisták ármánykodásainak. Nem hiszik el többé például, hogy egy cég egyszerre működhet racionálisan és etikusan. Ahogy Shirley Chisholm egykori amerikai politikus mondta: amikor a moralitás és a profit ütközik, a profit ritkán veszít.
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, vajon a fogyasztók elégedettsége, a munkások jóléte, esetleg a részvényesek bónuszainak luxusszinten tartása legyen fontosabb a cég számára, a lakosság többsége egyszerűen szemétre vetné a semmirekellő részvényeseket. Legtöbbjük szerint természetesen a vásárlók elégedettsége kéne, hogy legtöbbet nyomjon a latban egy egészségesen működő cégnél, ezt azonban szorosan követi a munkaerő jóléte is!
A szervezet működésével valójában semmiféle viszonyt nem ápoló, leginkább pusztán a keletkezett hasznot piócaként lecsapoló részvényesi körrel szemben a frontvonalon szolgáló munkások tisztában vannak a szikár tényekkel: aki egy cégnél munkaerő, egy másiknál vásárló. A jó és mostoha bánásmód egyaránt körbe forog a gazdaságban, végül ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult.
Aki a pult mindkét végén járt már, szolidaritást vállal a hasonló kasztba tartozó embertársaival, és nem akad ki, ha nem a lehető legfényesebbre nyalják hátsó fertályát egy katasztrofális körülmények közt zajló műszak alatt. Ezért a kiszolgálás minősége kevésbé számít sorsdöntő tényezőként a munkásként is közreműködő fogyasztók részéről, amíg megkapják az általuk igényelt terméket vagy szolgáltatást. Down-kóros módon vigyorogni az ügyfélre, illetve heves nyelvcsapásokkal hízelegni felé inkább retardált és groteszk szokásnak tűnik, amíg a színpad mögötti backstage-en az állandó megalázás, degradálás, fenyegetőzés és terror zajlik a pszichopata főnök részéről.
Az Y-generáció már egyáltalán nem igényel nyájas kiszolgálást. Gyakran egy förtelmes Uber fuvart is 5 csillagra pontoznak kizárólag azért, mert együttéreznek a kizsákmányolt sofőr létfenntartási kényszerével, és nem akarják, hogy pusztán pár rossz értékelés miatt kirúgják őt.
Összevethető eme attitűd a boomer generáció által követelt feltétel nélküli kiszolgálás doktrínájával, a nem megfelelő hangsúllyal történő hízelgés nyomán főnökért, mánágerért vagy fogyasztóvédelemért pipacsvörös fejjel kiáltó magatartásával.
A kemény munkába vetett hamis és hazug hit tehát úgy tűnik, végérvényesen szertefoszlik. A munkafasiszta rendszer működésének valódi lényege: az ember azért dolgozzon, hogy dolgozzon. Semmiféle valódi előny nem társul a kemény munkához. Maximum még több, még nehezebb meló, nagyobb felelősséggel, szinte semennyivel sem több jövedelemért.
Ezt kínálja a mai kapitalizmus az emberiségnek. Mindent követel, semmit nem ad.
