A néhány évtizedig vegyesen élő fehér-fekete, illetve magyar-cigány lakosság elválik egymástól. A kapitalizmusba süllyedt fehér középosztály igyekszik gyermekeit kivenni az iskolából, ahova cigányok is járnak, miután a versenyre kényszerített lakosság így tehet szert piaci előnyökre. A cigányt leírják, hogy a törvények által biztosított tisztességes és egyenlő versenyben nem hajlandó lehagyni guruló ládájával a Ferrarival rajtvonalra álló fehér értelmiségit.
A kudarc önmagát folyamatosan újrageneráló, majd megerősítő hatásokat gerjeszt: kitaszítanak a bőrszínem miatt → nem vagyok képes megfelelően teljesíteni → még inkább kitaszítanak → még lejjebb kerülök → elszeparálódok a szélesebb társadalomtól → visszakerülök a rajtvonalra, s bűnözővé válok, ha szeretnék túlélni.
Napjainkban a mozgások meg sem állnak a rasszbeli határoknál. A gyakorlatilag teljes mértékben leírt és halálra ítélt falvakból kisvárosba, kisvárosból nagyvárosba, nagyvárosból megyeszékhelyre, megyeszékhelyről fővárosba, fővárosból külföldre menekülnek az emberek a kisemmizettség elől. Akik maradnak helyben, ahhoz is túl szegények, hogy buszjegyet meg kéthavi kauciót zsebből tudjanak fizetni.
A lényeg a fenti példák alapján: a szegregáció és diszkrimináció intézménye független attól, hogy miféle aberrált törvényeket hoznak a politikusok. Attól, hogy a törvény mást mond, még nem fogják felvenni a cigányt dolgozni, viszont a régi idők rabszolgatartó módszereit felelevenítvén utólag vissza lehet igazolni, hogy azért nem kapnak tisztes megélhetést biztosító állást, mert büdös nekik a munka. Persze ők maguk is azok, miután mosógépre meg masszázskádra sem futja nekik.
Ha nem tudnak a burzsujok jogilag diszkriminálni, hát véghez viszik ugyanezt a jog nyújtotta kereteken kívül. Eljátsszák, hogy szívükön viselik a kitaszítottak sorsát, hogy ők egy inkluzív vállalat, majd úgy alakítják a körülményeket, hogy az általuk nem kívánt egyedek hogyhogynem véletlen kipottyanjanak a felvételi folyamat során. Javarészt ki sem derülnek az efféle akciók.
Nemrégiben robbant ki egy botrány, melyben a Wells Fargo kamu állásinterjúkat gründolt a feketék részére, hogy ezzel vegyék elejét a diszkrimináció vádjának. A jelentkezőket eszük ágában nem volt felvenni jól teljesítés esetén sem.
A hazai HR-esek a beküldött önéletrajzok profilozása során kiszűrik és válasz nélkül szemétbe hajítják ama jelentkezőket, kiknek munkatörténetében szerepel legalább fél éves lyuk, vagy széles látókörről tanúságot téve több különböző területen dolgoztak korábban, esetleg gyanúsan sok hobbival rendelkeznek. Az se véletlen, hogy mindenhova fényképes jelentkezést várnak, és egészen a felvétel pillanatáig titkolják a várható fizetést. Ennél rosszabb már csak az, mikor számkitalálósdit játszatnak velünk az „adja meg fizetési igényét” szemétségükkel.
Persze az ellenkező irányból érkező aktivizmus sem sokkal jobb: a feketék, fogyatékkal élők, szexuális kisebbségek kapjanak magasabb felvételi pontszámokat vagy alacsonyabb elvárásokat, hogy így kerüljenek egy szintre a fehérekkel, majd taszítsák ki a versenyben jobban teljesítőket a diverzitás kedvéért.
Mint látható, a kapitalizmus a maga meritokratikus hierarchiájával a zéró összegű játszma filozófiáját követi: ahhoz, hogy valaki helyzete javuljon, másénak rosszabbá kell válnia. Úgy szerezhetek előnyt a szabad versenyben, ha másokat lejjebb taposok.
Lényegi különbség, hogy a rendszer diktatúrájába erőszakkal nem beletuszkolt kívülállók, vagy akik alanyi jogon elfogadják alacsony társadalmi pozíciójukat meg tudnak békélni a helyzettel. Viszont a hasonló szintet képviselő, megfelelő oktatást és neveltetést kapott egyének nem fogják passzívan eltűrni a pozícióvesztés béklyóit. Vagy megkezdődik az elitek tömegtermelésének köszönhetően kibontakozó cicaharc, hogy a vesztesként elkönyveltek belefogjanak a rendszer lerombolásába, vagy – olykor borzalmas lelki gyötrelmekkel teli éveket követően – feladják a rendszer kiszolgálásáért vívott harcot. Kicsatlakoznak, nem dolgoznak többé, s kizsákmányolhatóságukat többé nem veheti a rendszer alanyi jogon járó szolgáltatásnak.
A gazdag kitekintés nyomán adós vagyok a woke jelenség konkrét magyarázatával. Annak valósága keserűbb, mint azt a legtöbb rendszercsinovnyik el tudná képzelni.
Szintén Adam Curtis filmjéből kiderül, hogy a 80-as években bekövetkezett politikai rendszerváltozás, a neokonzervativizmus eszményének térhódítása ama tömegeknek volt köszönhető, kik a szétvert hippimozgalmakig bezárólag szélsőbaloldali aktivisták voltak.
A 70-es évekre a teljes amerikai ipar a csőd szélére sodródott. A konformizmus eszménye elhalt, ám az ipar nem volt képes kielégíteni az egykori szocialistákból lett individualista tömegek igényeit, akik ezért megvonták támogatásukat a rendszertől. Nem voltak hajlandók arra, hogy tömegtermelt árucikkeket fogyasszanak, ráadásul ama társadalmi osztálynak megfelelő elvárások mentén, melybe a rendszer bedobozolta őket.
Erre érkezett egy évtizeden belül megváltásként a technológia. A számítógépek révén automatizált gyártósorok kisebb tételben is gazdaságos gyártást tettek lehetővé. A rendszer ellen lázadó lakosságot sikerült visszacsalogatni a szisztéma alá ama ígérvénnyel, hogy az korábban soha nem tapasztalt materiális jólétet biztosít majd részükre. Az informatika által a komplett emberiség mintákba illeszthető pszichológiai profilozáson esett át. A régebbi, külsőségek szintjén is megmutatkozó társadalmi osztályok egyfajta azonosíthatatlan masszává folyhattak össze. Igényeik kielégítését ama számítógépes modellek alapján végezték, melyek elvezettek napjainkra a mesterséges intelligencia révén vezérelt méhkaptár filozófiájához.
Meglepő ezt hallani, de a napjainkban magukat nemzeti, jobboldali konzervatívnak nevező, végletekig reakciós boomer tömegek a rendszerváltásig társadalomellenes bomlasztóknak számítottak. A jelenség nem Amerika-specifikus. Kis hazánkban is lejátszódtak olyan folyamatok, melyek nyomán KISZ titkárokból, besúgókból, olajszőkítőkből és bombamerénylőkből családbarát kormányokat igazgató miniszterelnökök, házelnökök, ügyészek és bírák formálódtak. Ők a gyerekvállaláshoz oly módon állnak hozzá, mintha azok gombnyomásra tömegtermelhető számozott lábasjószágok volnának. Minden élő és élettelen dolog a termelékenység eszményének vált alárendeltjévé.
Az ideológiákat úgy váltogatják eme opportunisták, mint a köpönyeget, belső lényegükön viszont nem képesek változtatni. Lényegük pedig ama törekvésük, hogy mindig és mindenkor a hatalmi piramis csúcsán álljanak. Ehhez, ha kell, közvélemény-kutatások mentén egyik napról a másikra válnak bomlasztó kommunistákból szélsőliberálisokká, szélsőliberálisokból neokonzervatívokká, neokonokból kereszténydemokratákká, kereszténydemokratákból populista rezsiharcosokká.
Így kanyarodunk vissza egy évszázadnyi keringőt követően a modern woke ideológiához.
A woke eszmény nagyvállalatok általi kiaknázásának célja: a rendszer fenntartása erőszakkal, ám a nyílt színi terror bevezetésének szüksége nélkül. Hogyan is működik mindez a gyakorlatban?
A XIX. században az elégedetlenkedni merészelő, sztrájkoló munkásokat egyszerűen lelőtték. Magánhadsereget béreltek fel a kapitalisták, hogy azok elvégezzék a piszkos munkát. De még a XX. század Amerikájában is történt precedens sztrájkoló bányászok repülőgépekkel való bombázására.
A kapitalisták nagy árat fizettek kegyetlenségükért. Tömegek vették észre, hogy a rendszer a fizikai megsemmisítésükre törekszik, s igyekeztek elmenekülni belőle. Ekkoriban félúton járt a világ gazdasága az önfenntartó paraszti társadalomból a nagyvárosi ipari bérmunkás lét felé. Szegények voltak az emberek, de annyira nem, hogy éhen haljanak, amennyiben nem járnak el dolgozni.
A megfeneklett kapitalizmus – önfenntartás esetén biztos szegénység, bérmunkásként agyonhajszolás, kizsákmányolás és fizikai fenyegetettség – elhozta a nagy gazdasági válság időszakát. A két különálló osztály, burzsoázia és munkások tökéletes érdekellentéte nyilvánvalóvá lett. A gazdagok toporzékolva óbégattak, hogy a munkások legyenek kötelesek akár fizetni is azért, hogy dolgozhassanak, a lakosság pedig visszavonta a rendszer munkaereje általi támogatását. Patthelyzet.
Az elmúlt száz év során szép fokozatosan törvénybe iktatták a különféle nemek és rasszok egyenlőségét – persze hol gyorsabban, hol lassabban –, ám a jogszabályi változásokat gyakorlatilag soha nem követte a valóság terén megvalósuló tényleges egyenlőség. Ez a kapitalizmus eszmerendszere alapján tökéletesen lehetetlen.
Az első számú kapitalista mantra szerint minden és mindenki annyit ér, amennyit fizetnek érte. A pályakezdőknek azt mondják, vállaljanak hosszú éveken keresztül minimálbéres vagy még rosszabb állást, csak hogy meglegyen a kellő szakmai tapasztalat a ranglétrabeli és anyagi előrelépéshez.
Ezt az ideológiát meg lehetett etetni az ostoba ex-komcsi boomerekkel, kikről mindegy szálig kiderült, hogy kizárólag a személyes haszonlesés érdekelte őket a társadalmi igazságosság eszménye helyett. Őket a bőkezű szociális hálónak köszönhetően nem hogy ingyen gyakornoki pozíciókkal traktálták, hanem alanyi jogon dugozták be egyetemre vagy adtak kezükbe szakmát. Egészségügyi ellátásuk Ronald Reagan érkeztéig díjmentes volt, nyugdíjuk pedig állami garanciák révén a későbbiekben is biztosított.
A boomerek beleszülettek egy egyenlősítésre törekvő, félig-meddig szocialisztikus jóléti társadalomba még nyugaton is, majd miután jól megszedték magukat a rendszer által biztosított kiemelkedési lehetőségek kiaknázása révén, felhúzták maguk után a létrát. Felszámolták ugyanazon könnyebbségeket, melyek által ők maguk gyarapodhattak – no nem a tudásuk és szorgalmuk által, hanem az állam által biztosított előjogok mentén.
A fényesre nyalt valagú, jóléti társadalomba beleszületett, majd azt abuzáló boomerek nyilvánvalóan jól elvannak a maguk kis álomvilágában. Mi a helyzet az utánuk következő generációkkal?
