A Boomer hatalomátvétel
A 80-as évekre a politikai hatalmat is átvette a boomer generáció. Ők váltak a legnagyobb szavazótáborokká a demokráciákban, valamint alkották az eljövendő évtizedek ambiciózus politikusgárdáját, egészen a mai napig.
Rögtön az évtized nyitányaként Paul Volcker 1980-ban radikális jegybanki alapkamat-emelést hajtott végre. Ez volt az első paradox gazdasági intézkedés: központi eszközökkel biztosítani a szabad piac további működtetését. Az állami intervenciók célja eztán kizárólag az lett, hogy a privát cégek profitja biztosított legyen, visszafordítván a reál munkabérek növekményének folyamatát a profit rovására.
A boomer szavazóbázis a többség erejében hitt, abban, hogy a választásokon győztes pártnak automatikusan mindenben igaza van és az jogot formálhat programjának ellenállás nélküli átütésére a népességen. A szavazóképes korhatárt ekkoriban csökkentették 21-ről 18 évre, így a boomerek még hatásosabban kiszoríthatták mind az előttük, mind az utánuk következő, kevésbé népes nemzedékeket a többség diktatúrájának regnumából.
A 80-as évek elejére az összesen 4 generáción átívelő szavazóképes korosztályok 51%-át a boomer réteg alkotta. A radikális politikai és ideológiai transzformáció következménye: Ronald Reagan és Margaret Thatcher.
Politikusi létszám szempontjából a 2007-08-as évek bizonyultak abszolút csúcsnak, amikor az amerikai kongresszusi képviselők 79%-a a boomerek közül került ki. Ugye tudjuk, mi köszöntött be ekkor életünkbe? Minden idők második legnagyobb gazdasági összeomlása.
A boomer képviselők nem a magánszférából vagy állami szolgálatból vedlettek át politikusokká, éppen ellenkezőleg. A boomer politikusok java része soha életében nem dolgozott produktivitást megkövetelő munkahelyen, hanem egészen tinédzser lázadozásaik éveitől fogva haláluk napjáig a politikusi pályát tapossák, olykor miniszterelnöki székbe csücsültetvén magukat.
Gazdaság -és társadalompolitikában egyaránt a társadalom erőteljes jobbra tolódása tapasztalható a boomer regnum kibontakozása óta. A képviselőházak évről évre folyamatos adócsökkentésekkel házalnak, kiváltképp a leggazdagabbak számára.
A bevezetett gazdaságpolitikai húzások rendre együtt mozognak a boomerek korosodásával ugyanúgy, ahogy a drogfüggőségi statisztikák: amikor munkába léptek, tömeges jövedelemadó-csökkentéseket eszközöltek. Mire részvényesekké váltak, a tőkejövedelmek adóterheit redukálták minimálisra. Mikor tömegesen kezdtek nyugdíjba vonulni, hirtelen az örökösödési adó eltörlése (Magyarországon 2009-ben) és a nyugdíjportfóliók minden józan észt meghaladó kamatozása vált az egyes számú boomer törekvéssé.
Sokan kitalált mesének képzelik a tényt, hogy a második világháborút követően a nagy kapitalista Paradicsom Amerikában a személyi jövedelemadó legfelső kulcsa 91 százalék volt, s összesen 33 adókulcs létezett, melyeket a boomerek szépen leredukáltak 2, vagy akár egyetlen kulcsra (lásd Magyarország). Az ingatlanadó fizetési kötelezettségének alsó határa 650 ezer dollárról növekedett felfelé egészen 3,5 millió dollárig, mígnem 2010-ben, a legnagyobb válság közepette végleg eltörölte az amerikai kongresszus az adónemet.
A boomer nemzedék kíméletlenül leszámolt a költségvetési stabilitás helyreállítására törekvő politikusokkal. Az idősebb George Bush a 90-es évek elején kisebb adóemelést vezetett be az öbölháború keletkeztette gazdasági károk kompenzálására – jól le is váltották. Az 1992-ben hatalomra jutott Bill Clinton már az 1994-es időközi választásokon bukásra állt, miután látván elődje, az idősebb Bush keletkeztette sok száz milliárd dolláros hiányt a kasszában maga is bejelentett adóemeléseket (ekkor még nem volt aktuális a Monica Lewinsky-ügy).
Az ingatlanadók folyamatos csökkentése hozzájárult a lakások értékének mesterséges felsrófolásához és a 2008-as válság súlyosbodásához. Mondani sem kell, hogy a boomereknek köszönhetően a dotkomlufi kipukkanását, a 911-et és az Enron-csődöt követő gazdasági összeomlást is lehetetlennek bizonyult monetáris eszközök által kezelni – ehelyett az egyre tetemesebbre duzzadó szarkupac folyamatos arrébb rugdalásával és statisztikai manipulációkkal igyekeztek az államok, de immár a magánvállalatok és háztartások is az egészséges pénzügyi működés látszatát kelteni.
Egyetlen tényező nem változott soha az évtizedek alatt: a boomerek részére juttatott újabb és újabb segélyek.
2010-re a globális költségvetési tartalékok minden egyes fillérjét felélte a boomer generáció. Ettől az évtől a jegybankok egy új módszerrel, az ún. Quantitative Easing-gel (QE, mennyiségi könnyítés) próbálkoztak a soha jól nem lakó kisgömböc további megállás nélküli hizlalására.
Ezt követően árazódott ki végleg a fiatalság az önálló lakhatáshoz jutás és vállalkozás lehetőségéből. A boomerek minden mozdítható és mozdíthatatlan, majd virtuális javat egyaránt felfaltak.
DSM-V: szélsőséges impulzivitás, jogosultságérzet, és a jövőbeli következmények figyelembe vételének hiánya: financiális buborékok fújása, felelőtlen nyilvános költekezés, környezeti és fenntarthatósági szempontok sutba vetése, megtakarítás és spórolás felszámolása, statisztikai manipulációk, alacsony befektetés lassan megtérülő projektekbe. Dominanciára való törekvés.
A boomerek pénzügyei: temérdek adósság és csődhullám
Jelenleg az USA államadósságának mintegy harmada van idegen kézben. Az ezredforduló előtt ugyanezen arányszám kevesebb mint 20 százalékot mutatott.
Amerika-specifikus érdekesség, hogy a tagállamok nem mehetnek csődbe, kizárólag a városoknak és a szövetségi kormánynak van erre lehetősége.
A modern történelemben két évben sodródott Amerika csődközeli állapotba. A két évszám meglepő lehet egyeseknek: 1995, és 2011.
A boomerek mindennemű költéseiket államháztartási hiányból és adósságból finanszírozták. 2015-re az adósságállomány a II. világháború alatti szintre tornászódott vissza, holott nem volt háború.
Az adócsökkentések mögött meghúzódó cérnavékony ideológia, hogy így több befizető keletkezik majd a rendszerben, s a gazdaság kifehérítésének hála magasabb lesz az adóbevétel – mindebből semmi nem teljesült. Már 1985-ben nyilvánvaló lett, hogy a boomer felelőtlenségnek köszönhetően elszabaduló deficit problémája a következő generációk nyakába szakad.
Az adósságok komikus jellemzője, hogy azok nagysága a végtelenségig nőhet, míg finanszírozásuk egyértelmű korlátokba ütközik. Lehetséges statisztikai trükközéssel a fojtogató adósságok következményeit kitolni ideig-óráig – hogy aztán a bosszú még erőteljesebbé és keservesebbé váljon.
Egyik jellemző boomer találmány, mely idehaza is remekül működik, hogy idegen finanszírozás helyett igyekezzünk adósságainkat kötvénykibocsátás által menedzselni. A kötvények kapcsán végrehajtható fondorlat, hogy azok akár alacsonyabb áron is kiadhatók, mint ami a névértékük. Példának okáért kibocsáthat az állam 1000 dollár értékű kötvényt, melyért viszont csak 900 dollárt kell fizetnie a vásárlónak – a maradék összegből deficit keletkezik.
Hogy generál ebből az állam magára nézvést pozitív eredményt? Úgy, hogy szép suttyomban elinflálja a kötvényei után fizetett kamatokat. Szemben a részvényekkel és gyakorlatilag minden piaci kamatozású hitellel, a kötvények kibocsátója X éven át fix kamatot fizet azok után. Amennyiben mondjuk 1,5 százalék reálkamatot ígér az állam a kötvényei után, az a befektetőknek még mindig jobban megéri, mintha párnacihába varrnák a pénzt. Arról nem is beszélve, hogy minden pénzügyi szereplő közül az állam megy legkisebb eséllyel csődbe, tehát ez a másfél százalék gyakorlatilag betonbiztos kifizetéseket jelent a kötvény lejártának napjáig.
Na de hogy trükközik az állam a kötvényekkel? Megfizeti a másfél százalék kamatot, majd igyekszik különféle gazdaságpolitikai intézkedései által úgy beállítani az infláció mértékét, hogy az rendre ennél a másfél százaléknál jóval nagyobb arányt mutasson, ideálisan 3-5 százalékot. A különbözetből adódóan az állam könnyedén elinflálhatja a maga adósságait, s még a kötvények kibocsátásánál kényszerűen felvállalt 100 dollár deficitet is jó eséllyel kompenzálhatja.
Hol nyílik lehetősége a piaci kamatozású hitelekkel fojtogatott lakosságnak ugyanilyen jellegű akcióra?
Sőt, a vázoltnál is sanyarúbb a népesség helyzete. A diákhitel például nem egyéb, mint ún. adósság által finanszírozott befektetés, aminek jó eséllyel megvan az a veszélye, hogy bedől. Ezt a veszélyt egy milliárdos hedge fund nyilván elbírja, de nem egy halálra adósított fiatal. A diákhitel által ráadásul a naiv fiatalság kényszerítve van a rendszer feltétel nélkül való táplálására és a boomer klientúra kiszolgálására, ha nem kíván azonnali hatállyal földönfutóvá válni.
Az már csak hab a tortán, hogy Amerikában 2005 óta nem lehet csődbe menekülni a diákhitel elől, Magyarországon pedig soha nem is adatott meg ez a lehetőség.
A boomer gazdaságpolitika esszenciája tehát: egyéni luxus és komfort biztosítása mindenáron, a komplett társadalom kárára.
A boomer pénzügyi tudatosság legikonikusabb képviselője a 2008-as válság kirobbanásánál kulcsszerepet játszó Lehman Brothers 2001-től annak csődjéig bársonyszékbe ültetett igazgatója. John Kasich úgy válhatott az ekkora 150 éves múlttal bíró befektető vállalat egyes számú figurájává, hogy jómaga mit sem tudott a befektetésekről, pénzügyi szempontból totál analfabétának bizonyult!
DSM-V: Gátlástalan mellőzése saját és mások biztonságának. Az aktuális vagy jövőbeli problémák felismerésének hiánya. Rendre ismétlődő elherdálása a háztartás szükségleteit fedező pénznek. Felelősségvállalás helyett a balga döntések következményeinek minimalizálása vagy komplett ignorálása. Költségvetési csalás.
A lakosság, magánvállalatok és államok fatális eladósításával párhuzamosan az infrastruktúra fejlesztésére és karbantartására szánt összegek folyamatosan csökkentek. Az autóutakat hagyták lerohadni, aminek következménye a felfutó pazarlás-kultúra lett, magasabb üzemanyag-fogyasztás, tetemes időveszteség és az alapból szükségesnél gyakoribb gépjármű-karbantartás képében.
Washington D.C.-ben, az Amerikai Világbirodalom fővárosában 2015-re a közutak többsége a „kifejezetten rossz” minősítést nyerte el. Ugyanez vált sorsukká a Thatcher-érában privatizált angol vasutaknak: a profitmaximáló magántőkének derogált a gyakorlatilag ingyen birtokba vett vasúthálózat karbantartása, így az a 2000-es évekre szépen lerohadt.
A finánctőke a nagy világválságot követően szemlátomást tanult a hibáiból. Igyekeztek az annak terhét elviselni nem képes csoportok (kiváltképp a magánlakosság) eladósodását minimalizálni. Saját vállalataik és bankjaik körében szigorú költségvetési fegyelmet tartottak fent, pénzügyi statisztikáik nyilvánosak és jól követhetők voltak.
A boomer dereguláció mindezeket felrúgta. 1999-ben Bill Clinton kormánya eltörölte az 1929-es válság óta a pénzintézetek működését szabályzó Glass-Steagall Act-et, mely meggátolta, hogy a lakossági bankok roppant rizikós hitelező tevékenységet folytathassanak. Ennek hatályon kívül helyezését megelőzően a kereskedelmi és hitelbankok különálló egységekként működhettek csak.
2001-től bevezetésre kerülhetett a devizahitel a tudatlan népek számára. Amerikában ezzel párhuzamosan a derivatívák (mesésen kamatozó pénzügyi csalások) terjedhettek korlátok nélkül. Mindezek a 2008-as összeomlás közvetlen előidézői is lettek egyben.
A 2008-as válságot megelőző években szinte minden bank a boomer irányítók fennhatósága alá került. A boomerek szociális segélyeként funkcionáló részvények ára az egekbe lőtt, holott azok egészen a 80-as évekig bezárólag kifejezetten olcsón kiaknázható instrumentumát nyújtották a lakossági megtakarítások további fialtatásának.
Felélt jelen, feláldozott jövő
Valaha a visszavonulást, nyugdíjazást csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. A boomer generáció az első, kik teljes körű nyugdíj-jólétet élvezhettek, több dimenzióból is bebiztosított pénzügyi juttatások által.
Amerikában állami nyugdíj nem is nagyon létezik – kizárólag az állami alkalmazottaknak jár, bizonyos szolgálati idő után.
A boomerek úgy gondolták, remek ötlet volna egy élet szolgálata után kijutó járandóságok intézményéből állami kötelezvény helyett privát tőke kontrollálta kaszinót faragni.
1978-ban kifejezetten a Kodak vállalat kérésére vezetett be az amerikai kormány egy újfajta járandósági alapot, melyet aztán 401(k)-ra kereszteltek a Kodak márkanév és a járandósági űrlap sorszám-kombinációja alapján.
A 401(k) lényege, hogy előre kiszámított nyugdíj-járulék helyett a vállalatok részvényopciókat, tőkeáttéteket ajánlanak fel a jövendőbeli nyugdíjas bevételének fedezésére. Nagy bajba kerültek a boomerek, miután tömeges nyugdíjba vonulásuk kezdetekor kiderült eme tőkealapokról, hogy roppant ingatag talajon állnak, s a beígért busás megtérülésnek híre-hamva sincs a kiutalt nyugdíjak nagysága nyomán.
A valóságban a 401(k) soha nem termelt annyi hozamot, hogy lehetővé tegye a visszavonulást teljes jövedelemmel. A fiaskót látván választás elé kerültek a boomerek: vagy szegénységben élik le nyugdíjas korukat, aktív életéveikhez képest töredék jövedelemmel, vagy pedig az adófizetőkre róják a meg nem valósuló különbözet pótlásának terhét. Utóbbi mozzanat egyre több fiatal munkaerőt igényelne az ültetvényeken, amely követelmény a rohamosan zuhanó népességszámok fényében szintén nem teljesül.
A 401(k) mellett a magánnyugdíj-pénztárak szintén rendkívül alulfinanszírozottak. Nem csoda hát, hogy szerte a világon pusztulóban van a nyugdíjrendszer. Az állam garantálta járandóságok sincsenek egyáltalán biztonságban, hiszen a folyamatosan csökkenő és elöregedő népesség egyaránt az összeomlást gerjeszti. A szisztéma perverzitását mutatja, hogy a folyamatos adócsökkentéseknek hála egyes boomerek magasabb összegű nyugdíjat kaphatnak, mint amennyi személyi jövedelemadót életük során befizettek.
Mialatt a rendszer hanyatlik, a legidősebbek még megkapják a részüket, a fiatalabbak viszont egyre inkább kiszorulnak mindennemű juttatás jogából. Az elöregedés végett, míg 1970-ben 3,5-szer több befizető volt a nyugdíjasokhoz képest, 2015-re ugyanezen arányszám már csak kétszeres értéket mutat, s évről évre folyamatosan csökken.
Pénzügyi felelőtlenség: gazdasági válságok generálása, nyugdíjválság, oktatás lezüllesztése, infrastruktúra leépítése, csődhullámok, financiális botrányok és összeomlások (lásd Enron, dotkomlufi).
Beszéljünk most kicsit a jövőről is. Valaha a kormányok programcsomagjának szerves részét képezték akár 30-40 évekre előre nyúló tervek végrehajtására irányuló törekvések. Így lehetett tömegek részére társasházakat, közparkokat, közlekedési infrastruktúrát építeni, miközben azok legjobb esetben is 25-30 év megtérülési idővel kecsegtettek.
1872-ben megnyitotta kapuit Amerika első nemzeti parkja, a Yellowstone a kirándulni kívánó nagyközönség előtt. Ebben az évben vajon miféle hasznot láttak egy semminemű használati értékkel nem bíró látványosság látogathatóvá tételében? Gyakorlatilag semmit. Egyetlen homályos vízió sietett az állam meggyőzésére: utódaink majd jobban élvezhetik a természetet, s szorosabb viszonyt ápolhatnak környezetükkel. Indirekt módon ez is egyfajta megtérülést idéz elő, magasabb mértékű szellemi frissesség és lelki kielégülés képében.
Ugyanez zajlott pepitában az 1930-as évek nagy parképítési programja alkalmával, amikor a válság következtében munkanélkülivé lett tömegeket kívánta az állam a maga foglalkoztatásába állítani.
A legutolsó össznépi vízió a zöld transzformációra való törekvés volt a 60-as / 70-es években. Bizony, jó 50 évvel korábban megindította volna az amerikai állam a fosszilis üzemanyagok dominanciájának felszámolását – amennyiben a boomer generáció azt hagyta volna.
A zöld politika valaha az amerikai identitás és innováció része volt. Republikánus kormányok alatt!
A 60-as évek kezdete óta ismert volt a hagyományos üzemanyagok kapcsán, hogy azok globális felmelegedést idéznek elő. Amennyiben a 70-es évektől fogva szép fokozatosan megkezdik az országok a kőolaj-felhasználás csökkentését, soha nem jut a világgazdaság abba a sokkos állapotba, melyet a hirtelen eszmélésünket követő klímahiszti generál. Sőt, viszonylag nagy biztonsággal az 1973-ban kirobbant olajválság hatása is csillapítható lett volna.
Ebben az évtizedben – utoljára a történelem során – az állam még példamutatással igyekezett rávenni a népességet a szükségszerű változások elfogadtatására. Jimmy Carter, 1976-80 között regnáló amerikai elnök napelemeket szereltetett fel a Fehér Ház tetejére – melyeket aztán az utána soron következő Ronald Reagan levetetett.
Napjainkra nemhogy enyhült volna a klíma, energia -és nyersanyagválság, de épp most kapcsolt turbó fokozatra.
Soha ennyi privát jet és menetrend szerinti repülőjárat nem volt a levegőben, mint most. Ahogy 50 évvel korábban, úgy továbbra is az olajipar az energiagazdaság zászlóshajója, holott mostanra többségbe kellett volna kerülnie a megújuló energiának. Az energiapazarló, ízlésficamos és roppant alacsony minőségű McMansion-ök a 2008-as összeomlást követően eladhatatlan hulladéktengereivé váltak az ingatlanpiacnak, melyekbe ép elméjű fiatal nem kívánna beköltözni.
Mára a jövőnk jobbítására eszközölt víziók elhamvadtak. Semelyik kormány a világon nem tervez tovább egyetlen kormányzati ciklusnál, s legtöbb esetben még ekkora mérvű előrelátás is luxusnak mondható.
