Azt képzelik egyesek, hogy a kapitalizmus rendszere, csak mert annak hallelujázói azt mint szabad piacot állítják be, automatikusan elhozta részünkre a rabszolgaság végét. Csakhogy a valóság épp fordított: soha a történelem során nem élt annyi rabszolga, mint napjainkban. A rabszolgaság felszámolását nem a rabszolgaság felszámolása révén végezték el, hanem a vonatkozó szavak és kifejezések átírásával a szakzsargonban.
Megszűnt a rabszolgatartó – rabszolga és a földesúr – jobbágy felosztás, és helyébe került a jóságos munkaadó – dolgos munkavállaló kettőse, mely kifejezések mögé pakolt erkölcsi mantrák nyilvánvalóan békességesebb megnevezését adják pontosan ugyanannak a szisztémának.
Bár a rendszer állandó és ténylegesen semmiben nem kíván változni, előbb a szavak átírásával, majd a valóság ferdítésével, végül pedig az emberek gondolatai és érzékelése feletti uralom átvételével szavatolható, hogy a rabszolgaság továbbra is szabad piacként, a rabszolgatartó piramis-rendszer a benne pöffeszkedő ostorcsattogtató pszichopatákkal pedig mint minden világok legjobbika legyen eladható a megtévesztett, halál felé menetelő tömegeknek.
Kevesen vannak tisztában a ténnyel, hogy a rabszolgaság intézménye – akár csak modern világunkban a munkaviszony – kezdetben mentes volt mindenféle rasszista felhangtól, és kizárólag gazdaságszervező jelentősége volt.
Minderről a Peter Joseph (Zeitgeist-filmek) rendezésében készült 2020-as Interreflections c. filmben részletes elemzést is hallhatunk:
Az emberek legfőbb vágya, hogy valahogy beilleszkedjenek. Önbüntetés, esetleg mások megregulázása, ha mindez nem sikerül. A hovatartozás vágya egész életüket meghatározza. A nem megfelelően illeszkedő egyének nem kaphatnak megélhetést, munkát. A legfontosabb fokmérce a társadalomban elért személyes reputáció. Az extremista lázadások komolytalanok. Mögöttük nem áll jelentős társadalmi támogatottság, az identitászavaros egyedek meg maximum pólóra nyomtatva nyilváníthatják ki elégedetlenségüket, semmint valós forradalmi tettekkel.
A társadalmi hovatartozás fő rendezőelve a konformizmus. A beilleszkedés vágya. Ez a folyamat önfenntartó, stabil módon biztosítja a rendszerszintű elnyomás örökké zajló körforgását.
Vegyük példának a rabszolgaság intézményét. A rabszolgatartásnak egyetlen célja volt: ingyen munkaerő biztosítása az ültetvények és a kezdeti ipartelepek részére. A mai tankönyvek azt tanítják, a rabszolgaságot megelőző viselkedés volt a rasszizmus, és a feketék a rasszisták által vélt alsóbbrendűségük révén lettek rabszolgák. Csakhogy a cél ennél sokkalta profánabb volt. Kizárólag gazdasági, rendszerbeli indoka volt a rabszolgaság bevezetésének.
Néhány évszázadon át, míg a narratíva megkérdőjelezésre nem került, egyáltalán nem társult rasszista felhang a rabszolgatartáshoz. Ezt a rendszer evolúciója tette lehetővé, mikor az abból eredő gyarlóságokra kellett keresni egy külső bűnbakot, és ez lett a bőrszín. Pontosabban a feltételezett karaktergyengeség, alacsony intelligencia, stb. El kellett terelni a rabszolgatartást annak pusztán gazdasági jellegétől, és kiszervezni a rabszolgákra a bűnt, ami pedig a fekete rabszolgák alsórendű volta.
A rendszer minden szinten védi magát, akárcsak egy valódi élő organizmus. De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy egyszer csak felbukkan egy valóban rendszerváltó erőnek titulált mozgalom. Akkor mi van? Megjelennek majd a politika színpadán, mely színpadot teljes mértékben az elüzletiesedett média irányítja.
George Orwell egy érdekes jelenséget figyelt meg a haves and have nots (akik rendelkeznek tulajdonnal, és akik nem) viszonylatában. Amennyiben tömegek kezdik megérteni a rendszer működését, minden (karhatalmi) törekvés a rendszer integritásának megőrzésére vonatkozik majd, és a lázadókat az élet természetessége elleni támadásként állítják majd be a fel nem ébredett publikum előtt. Terroristák, bűnözők, gyilkosok, fosztogató csőcselék. Még több rendőrség, börtön, megfigyelés, kontroll. A tömegek saját maguk követelik majd ki a biztonságuk bebiztosítását célzó intézkedéseket, hogy nyugodtan visszatérjenek a munkahelyükre folytatni a gombok nyomogatását.
Hát nem szó szerint ez zajlik most? A 2008-as válságot a kapitalizmus végső összeomlásának kellett volna követnie, hiszen az elmebeteg hitelkonstrukcióikkal és derivatíváikkal lényegében átverték a bankárok a teljes emberiséget. Ez által saját magukra mondták ki a halálos ítéletet, hiszen amennyiben egy rendszer képviselői önmaguk ellen támadnak (meghasonulnak), annak a rendszernek kegyetlenül meg kell semmisülnie. Márpedig a rendszer szerves részét alkotó bankárok a szintén annak szerves, ráadásul többségi részét képező bérrabszolgákra, népszerűbb nevükön szabad munkavállalókra támadtak.
Hogy a totális megsemmisülés elkerülhető legyen, a világ bankárai billió dollárnyi ingyen pénzt kaptak a jegybankoktól, a lakosságtól pedig még az alsógatyájukat is elvették mindenféle betáplált fiktív számjegyekre hivatkozva, melyeket úgy irkálnak át, ahogy akarnak. Természetesen a népesség sem szemlélte tétlenül a folyamatot: ítéletül hozatták a fejük fölött basáskodó döbrögikkel, hogy a C-kategóriás polgárok, a sötét bőrű migránsok, meg a rézf***ú bagoly a mételyező fosztogatás megnevezhető felelősei, kiknek alacsony intelligenciája és karaktergyengesége alkalmatlanná teszi őket a paradicsomi Föld megteremtésére. Azért, biztos ami biztos, néhány százezer magyart is kidobáltak az otthonából, csak a miheztartás végett. Tudják, hol a helyük.
A gyilkos igazságtalanságoknak hála az emberek elkezdtek fejvesztve menekülni a rendszerből – ki az alkoholizmusba, gyógyszerfüggőségbe, mások a halálba, a legszerencsésebbek a spiritualitás irányába. Az elszökdöső rabszolgák látványa – akárcsak a korabeli ültetvényes időkben – heveny berzenkedésre késztette az elnyomó pártállamokat, valamint a kizsákmányoló kapitalista kasztot egyaránt. Senki nem tud olyan pénzt visszafizetni – pláne annak háromszorosát – amely eleve nem is létezik.
Ahogy egykoron, úgy jelenleg is minden karhatalmi törekvés a rendszer identitásának megőrzésére zajlik, akár az emberiség nagy részének élete árán is. Mivel az adósrabszolgaság révén való ültetvényen tartásunk csúfos kudarcot vallott, most egy vírusjárvány álarca alatt kívánja az elit átvenni a tulajdonjogot a testünk és elménk felett. A magántulajdon totalitása elhozta a korszakot, melyben az élő, lélekkel rendelkező ember is megbillogozott háziállattá válik, akik akkor vágnak le, amikor csak akarnak. Úgy, ahogy hajdanán a rabszolga is gazdája tulajdona volt, aki azt tett vele, amit csak kénye-kedve megkívánt.
A zombuló birkákat ébresztgetni kívánó felemelkedettek vírustagadóként, tudományellenesként, munkakerülőként, jólét-szabotőrként kerülnek beállításra a média és a karhatalom részéről, kiket nyakló nélkül bírságolnak, elítélnek, ellehetetlenítenek, végrehajtanak. A vérmes COVID-rendelkezések nagy részének bevezetését ama fröcsögő pofájú haszonélvezők követelték, akik jelenleg vagy nyugdíjat, vagy jogosulatlan tőkejövedelmet élvezhetnek a rendszer jóvoltából – melyek kifizetésére nem létezik valós fedezet a rendszerben. Az új normálba való visszatérés „mesés” ígérete által a „mindannyian együtt vagyunk benne” mesterségesen generált járványt követően a tömegek szép nyugodtan visszatérhetnek a munkahelyükre folytatni a gombok nyomogatását.
A Spartacus Educational című történelmi weblap hasábjain leltem fel a XVIII.-XIX. Század amerikai rabszolgaságáról értekező visszaemlékezéseket, melyek részleteit örömmel fordítottam le, hogy az alábbiakban levonhassam az akkori kor látványos, illetve a mai világ elhazudott rabszolgaságának nyilvánvaló párhuzamait.
Ahogy napjainkban, úgy régen is a munka-házasság-gyerek kombó számított a rabszolgaság szentháromságának. A hatalom elsősorban e területek feletti tökéletes kontroll megteremtésére, majd fenntartására törekedett. Kezdjük az elemzést a munka világával, mely bűnöző és gyilkos intézmény a tömegek által követendő, erélyes és persze rendkívüli társadalmi „hasznossággal” bíró életmóddá nőtte ki magát.
Cseppet sem zavarja össze a peonok elméjét, hogy pontosan a milliárdok alázatos és kemény munkájának köszönhetően valósulhattak meg a történelem véres háborúi, nagy népirtásai, illetve rabolhatta el a hatalom az ember teljes életét az által, hogy rendre kevesebb fizetséget adott neki, mint amiért megdolgozott.
A szabad piac jegyében az egykori rabszolgák semmiféle komolyan vehető joggal nem rendelkeztek, gazdájuk azt csinálhatott velük, amit csak akart. Napjainkban szigorú szabályozások és szerződések fogalmazzák meg a munkaviszony feltételeit, melyeket a munkáltató úgy hág át, ahogy csak akar. Hivatkozhat persze a jobbágy mindenféle munkavállalói jogokra, legfeljebb a „majd értesítjük” mantrát kapja a pofájába útravalóul.
Láthatjuk, mennyit romlott a helyzet, hiszen régebben a rabszolgának kétsége sem lehetett arról, hogy ő maga egy lábasjószágként kezelt termék, a mai világban viszont a rabszolgaságot mint komoly privilégiumot állítják be a földesurak, melyért bizony keményen meg kell küzdeni!
A munka világának elemzése nem elválasztható a másik kettő – család és gyerekpolitika – kibontásától, úgyhogy a téma boncolgatásának folytatása érdekében befűzöm a másik két témakört is.
A munkából úgy jutunk el a családfenntartás témájához, hogy megvizsgáljuk a munkaidőn kívül eső tevékenységi lehetőségeket. Ezek a XIX. század közepéig a következők voltak:
Hogy sikeresen és biztonságosan uralhassák a rabszolgákat, szükséges volt lefoglalni azok elméjét gondolatokkal és vágyakkal, melyek elvonták figyelmüket a deprivált szabadságukról. Így a rabszolgatartók szabadnapokat osztottak ki részükre, mikor pihenhetnek és kikapcsolódhatnak egy időre – persze szigorúan a rabszolgatartók által meghatározott kereteken belül.
Betűről betűre egyezik a helyzet a mai állapotokkal.
Ezekben a napokban vált lehetővé, hogy a fiatal rabszolgák párt keressenek, randevúzzanak, találkozzanak egymással és szeretkezzenek. A szülők is jobbára ekkor láthatták gyerekeiket. A szorgosabb egyedek akár némi pénzt is kereshettek (lásd gig economy), a hevesebb vérmérséklettel megáldottak verekedhettek, bokszolhattak, vagy leihatták magukat a kocsmában. A vallásosabb indíttatásúak imádkozhattak, énekelhettek, vagy rítustáncot járhattak. Szabadságolás előtt többen hosszasan tervezték, mivel is fogják idejüket eltölteni, annak véget értével pedig éveken át mesélték az összegyűlt emlékeiket. A szabadnapok és ünnepségek biztonsági szelepként funkcionáltak a rendszerben.
Itt van a kutya elásva. A rabszolgatartók ugyan kiutalnak szabadnapokat az ember részére, az viszont kénytelen az összes „szabadidejét” a foglalkoztathatósága, vagyis a rabszolgasága fenntartására fordítani. Ennek módozatai a rekreáció (pihenés, feltöltődés), vagy munkaidőn kívüli szakmai „fejlődés”, hogy a főnök újabb kötelezettségeket lőcsölhessen ránk, valamint a munkaképességhez szükséges eszközök és élelem beszerzése.
Természetesen napjainkban is rendelkezésre áll a templomba járás lehetősége, ahol az álmatag pap langymeleg előadásmóddal kifejti, hogy Istennek is úgy kedves, ha egy kis létszámú burzsoá elit zsarnokoskodik a fejünk fölött, a 99%-nyi többség pedig haszonállatként szolgálja őt. Nyaralás esetén az emberek hosszan tervezik, hova is menjenek, mit csináljanak, mit lássanak. Utána legalább egy éven át más beszédtémájuk nem akad, mint hogy milyen jót napoztak a szabad levegőn egy hétig több millió Forintért, melyért pusztán 50 héten keresztül kellett minden egyes nap gyomor -és sírógörccsel küszködvén a főnök színe elé járulniuk.
A foglalkoztathatóság biztosítását, valamint az elme lefoglalását követő harmadik funkciójuk a szabadságolásoknak a „humán erőforrás” utánpótlásának biztosítása, hiszen nem ártana a kivénhedt kecskét legfeljebb ötvenéves korára a szeméttelepre dobálni, hiába van még 15 éve hátra a nyugdíjazásig.
Több rabszolgatartó biztatta a rabszolgáit a házasságra. Úgy hitték, a házas férfi kisebb eséllyel válik lázadóvá vagy szökik meg az ültetvényről. Némely gazda vallási okokból favorizálta a házasságot, mivel érdekükben állt, hogy a nők gyereket szüljenek. A gyerekvállalás ideje már 13 éves kortól elkezdődött, és a húszas évekre elvárt volt legalább 4-5 gyermek születése…
A rabszolgákat úgy tenyésztették. Kiváltképp népszerűek voltak a piacon a terhes asszonyok, kiket gazdáik mint kitűnő tenyészállományt jellemeztek. Akadt olyan rabszolgatartó, kiknek sikeres népszaporulati intézkedései nyomán éves szinten 6 ezer új rabszolga jött világra.
Jöjjenek a fiatalok, szaporodjon a népség! Hogy hogyan? Hát ugyanúgy, ahogy az ismert viccben Hofi megfogalmazta: a pártállam meghatározza, hogy mennyit elljen a kanca, aztán ehhez megfelelőnek gondolt mértékben belebegtetik a fiatalok adókedvezményét, a CSOK-ot, a babahitelt és a többi olyan előjogot, melyeket a szabvány peonoktól korábban megvontak. Így aztán a pofátlan karhatalom a saját csapdájába esik bele, miután a demoralizált jobbágyok többségének kedvét még inkább elveszik a gyerekvállalástól. Legalábbis azokét mindenképp, akik nem képesek azonosulni a kiskutya szereppel, kiknek jutalomfalatot osztogat a gazdi, ha jól viselkednek és ügyesen pitiznek.
Hogy még inkább bátorítsák a termékenységet, több tulajdonos teljes felszabadulást ígért női rabszolgái részére, amennyiben azok legalább 15 gyereket hoznak a világra.
3 gyermek születése esetén elengedik a diákhitelt, meg persze az adókedvezményeket is legalább 3 lurkó után lehet a legmegfelelőbben kiaknázni.
Nem volt jellemző, hogy a rabszolgák egyazon ültetvényről házasodjanak, illetve együtt éljenek. Nem bírták volna elviselni, amennyiben a nagyúr mostohán bánik a házastársukkal. Elviselhetetlen terhet rótt volna rájuk, hogy a bántalmazást végignézni kénytelen fél ki sem nyithatja a száját az igazságtalansággal szemben.
Ugyan nem olyan rég került ismét divatba, de az is követendő szokás a modern rabszolgák részéről, hogy szülőföldjüktől távol (falusiak kisvárosban, kisvárosiak megyeszékhelyen, nagyvárosiak fővárosban, fővárosaik külföldön) választanak maguknak párt. Ennek oka, hogy a hatalom által elzüllesztett hagyományos konzervatív családmodell alkalmatlan közeg a gyerekvállalásra, miután az összes rokon kizárólagos törekvése a meny folyamatos pocskondiázása, a gyereknevelésbe való belepofázás. Továbbá minden, a hanyatló nyugat dekadenciájával ellentétben magát roppant erélyesnek képzelő falusi családban előfordul egy-két erőszakoskodó alkoholista vagy herbálfüggő rokon.
A családalapítás és gyerekvállalás támogatása azonban most és egykoron ugyanúgy kizárólag a retorika szintjén mutatkozott meg. Bár folyamatosan a gyermekáldás szükségességéről ugatnak az elvtársak, a rendszer működési módja ettől homlokegyenest ellentétes: a családok felbomlásának és a gyermekek szétszéledésének irányába tereli akár kényszerrel a magatehetetlen famíliát.
Mind a rabszolgák, mind tartóik családjai gyakorta bomlottak fel. Az okok változatosnak mutatkoznak, de jobbára gazdasági jellegűek voltak. A gazdák részéről az adott terület tulajdonosának halála keletkeztetett újrarendeződő birtokviszonyokat, így a rabszolgák is új tulajdonos ernyője alá kerültek. A szeparáció másik oka a tulajdonos csődje vagy anyagi nehézsége lehetett, mikor az kénytelen volt túladni néhány rabszolgáján a tartozásai kiegyenlítése érdekében. Harmadik lehetséges indok a rabszolgatartó szívtelensége: legtöbbjük részére annyi dilemmát jelentett a családtagokat egymástól szétszakítván adni-venni, mint egy birkapásztornak a ma született bárányt áruba bocsátani.
A gyerek elmegy egyetemre, ami jobbára nagyvárosban van. A kitaszított zsellérek külföldre vándorolnak megélhetésért. A digitális prekariátus tagjai távmunkában tevékenykednek, vagy szintén külföldre menekülnek az adósrabszolgaság elől. A fedélhez jutni kívánó és letelepedni szándékozó családokat kilakoltatják. A maradékot buszokon furikáztatják zombiként 50-60 kilométerrel arrébb, vagy mélyszegénységbe taszítják, aztán arcába fröcsögi a burzsoá elit, hogy ne lakjon ott, ahol az otthona van, hanem költözzön oda, ahol munka van, felvevén magára a bérrabszolgaság mellett a bérletrabszolgaság és a hazátlanság elviselhetetlen terhét is.
Az eladott rabszolgákat, kiket olykor kilóra mérvén méretre, izomzatra válogattak, akár még aznap elszakították a családjuktól, gyakran örökre. Az asszonyokat a gyerekeik elvételével szintén gyakorta fenyegették nevelési célból. A rabszolgákat aukcióra is bocsáthatták, mivel egyesével nagyobb profitot lehetett az eladásuk révén facsarni, mint családostul túladni rajtuk. Az eladott rabszolga-családok aztán teljesen felbomolván akár mind különböző vidékekre kerültek elszállításra.
Álláshirdetéseikben a munkáltatók a potenciális alkalmazottakat méretre, izomzatra, (feltételezett) intelligenciára, jovialitásra, hűségre szűrik. A sikeres felvételt nyert álláskeresőt akár még aznap elszakítják családjától, gyakran örökre, hogy munkájába temetkezhessen. Nem kizárólag fizikai, hanem lelki elkülönítésről is beszélhetünk. Apa nem ér rá, mert dolgozik.
A rabszolgákat aukcióra bocsátják, kik kötelesek egyenként megjelölni fizetési igényüket. Természetesen a halódó és hatalom által sanyargatott, pusztított családi vállalkozásoktól eltekintve szó sem lehet arról, hogy minden családtag egyazon munkahelyen kerüljön elhelyezésre. Apuka menjen a nagyvárosba, anyuka a falusi nyugdíjas otthonba, a büdös kölök külföldre, a legkisebb gyerek egyetemre, de ellenkező irányba attól, ahol apa dolgozik.
Természetesen a modern rabszolgák efféle csoportosítása és terelése kizárólag a rabszolgatartók zsebébe pakol hasznot, a rabszolga semmit nem lát viszont a rendszer aberrált antilogikája szerint racionális és hatékony munkaszervezés „előnyeiből”. Hátrányokat viszont annál inkább elszenved.
Az asszonyokat napjainkban is gyakorta fenyegetik a gyerekeik elvételével nevelési célból, lásd gyermekvédelmisek. Az ugyan nem probléma, ha a gyerek megfelelő szülői és nevelési hátteret mellőzvén már tinédzser kora előtt öngyilkosságon gondolkodó depressziós lesz, de azért legyen a szobájában pár darab három percnyi elfoglaltságot biztosító dömper, meg persze hagyják a szülők belé eregetni a krónikus autoimmun betegségek sokaságát keletkeztető „védőoltásokat”, legalább húszat.
Miután kialakult a családok totális szétesését és az emberek öngyilkosságba, depresszióba, alkoholizmusba, függőségekbe, félelmekbe és elmebetegségekbe taszítását biztosító munkaviszony, az enyészet martalékává tett kisközösségek romba döntéséről az eltartandó gyerek és fenntartandó lakás által még úgy-ahogy összeragasztózott házasság intézmények totális porba hullásáról is gondoskodni kell, hogy a kisemmizett jobbágyok a társadalmi kohézió és szociális háló kevéske megmaradt morzsáit is elveszejtsék, totális kiszolgáltatottságba kerülvén a rabszolgatartóik kényétől-kedvétől:
Pletykálták, hogy az ültetvényesek gyakorta voltak a gyerekrabszolgák vér szerinti apjai. Kiváltképp a fiatal szolgalányok adták be könnyedén a derekukat egy kis légyottra. A férj legtöbbször nem rendelkezett beleszólással a dolgok menetébe: a szeparációs családmodellnek köszönhetően vagy ott sem volt az eset történtekor, vagy nem ellenkezhetett a gazdája akaratával.
A rabszolgatartó diktálta a kötelezően követendő erkölcsöt is. A nő saját magától sem tiszta, sem erélyes nem lehetett, amennyiben urának más volt a terve vele. Házasságtörést kizárólag akkor lehetett bejelenteni, ha a rabszolgatartó megengedte (nyilván soha).
Ugye irodai légyottok, céges bulik, főnök „leápolása” előléptetésért, a munkájuk elviselhetetlensége végett kábszizó alkalmazotti állomány kicsapongásai, akikkel a Szodoma és Gomora csak úgy merő véletlenségből megtörténik. Bepalizott balek apukák, kik életük végéig fizethetik a gyerektartást idegen kölkök után is. A megaláztatásokat követően sok házasság továbbra is egyben marad, majd belülről marja, mételyezi tovább a család lelki állapotát a feldolgozatlan traumák hada, melyek súlyát sok szülő olykor a gyerekeire lőcsöli, hadd kezdjenek csak el öngyilkosságon gondolkodni akár 6 éves kortól.
Végezetül, miután a modern rabszolga a teste, lelke és elméje feletti totalitárius kontroll lehetőségét is átadta „feljebbvalói” részére, igazán nem nagy ár bevállalni egy jobb kézen vagy homlokon tett megjelölést, mert egyértelmű és jól látható módon mutatja, hogy az elbélyegzett rabszolga kinek a tulajdona.
A törvény gyakorlatilag semmiféle védelmet nem biztosított a rabszolgák részére. Nagy ültetvényeken az uralkodás jogát a felügyelők gyakorolhatták. E férfiak jelentős pressziót szenvedtek el az ültetvényesek részéről a profit maximalizálására, így hát erőteljesen bullyingolták a rabszolgákat a munkatempó fokozására. Az alulteljesítő szolgák büntetése a többiek előtt való megaláztatástól kezdve az ostorozáson át egészen a billogozásig terjedt.
A billogozás szellemi téren is zajlik, hiszen a szorgos, 60-as évek bázisadataihoz képest hatszoros termelékenységet felmutató munkás minden további nélkül megkaphatja munkáltatójától az arcába, hogy lusta és nem termel annyit, hogy méltó legyen kialkudott alamizsnájára. Az olykor napi szintűvé váló bullying következtében az emberen eluralkodik az értéktelenség érzete, aztán a teljes szégyen, amelynek a vége depresszió, alkoholizmus, majd koporsó lesz.
A megalázott, tönkre tett rabszolgáknak egyetlen módjuk marad a megmenekülésre: kicsatlakoznak a rendszerből, és megkezdik a spirituális felemelkedést. A rabszolgatartók okkultista varázsigéi ettől fogva esőcseppekként peregnek le a sziklaszilárd hittel felvértezett istentudatú ember mellvértjéről.
Bizonyos szempontból még üdvösnek is mondható a modern rabszolgatartók terrorja, hiszen aberrált hulladék viselkedésük révén egyre többeket terelnek abba az irányba, hogy az élet valódi értelmét, a boldogságot, a bőséget az ültetvényen kívül keressék.
