Richard Wolff
Richard Wolff marxista közgazdász, aki lassan a 80-at tapossa, soha életében nem volt ennyire elemében és ennyire reflektorfényben, mint az utóbbi 1-2 évben, kiváltképp az elmúlt pár hónapban.
A mai amerikai fiatalságot nem lehet többé riogatni a vörös fenyegetéssel. Az intézményes diktatúra által megparancsolt nézőpont helyett helyett önállóan is képesek művelődni a marxizmus témájában, nincs szükségük arra, hogy egy felbőszült szektás vezértroll óbégatva rettegtesse és uszítsa őket a kommunista veszedelemmel szemben.
Richard Wolff annyira népszerű lett mostanában, hogy azon CEO-k, akik nem valamiféle vajákos társaságában keresnek nyugalmat, hozzá fordulnak segítségért, illetve jó tanácsokért. Ő pedig nem is tétlenkedik, igazán hatásosan megmondja a tutit.
Az utóbbi évtizedben a kapitalista kaszt nem pusztán egy évszázada nem látott módon zsákmányolta ki a munkásosztályt, de igazán förtelmes tortúra alá is vetette őket. A 2008 óta eltelt időszak alatt folyamatoson harsogtak a propagandamédiában a gazdaság helyrelendülésének hírei. Hasonlóan, a koronavírus-járványt követően V-alakú kilábalással hülyítették a népet, amikor egyértelműen tudja a kevés számú értelmes ember, hogy a kapitalizmus nem képes még csak rövid távú gazdasági leállást sem összeomlás nélkül elviselni.
A gazdaság helyrerázódásáról immár hosszú évek óta zengő fake news viszont teljesen megsemmisítette a munkásosztály tagjainak mindennemű szellemi-mentális teljesítőképességét. Folyamatosan kilábalásról, prosperitásról, aranykorról harsogni minden médián, miközben csak a kilakoltatások következtében évente tízmilliók válnak földönfutóvá, a megfizethetetlen albérletárak miatt pedig röghöz kötött jobbágyok sorsára jutnak százmilliók, minden, csak nem prosperálás. Kivéve persze a kivételezett 1 százalék számára, akik közvetlenül a jegybanktól kaptak sok-sok trillió dollárnyi ingyenpénzt, hogy azt mind kokainra és k***ákra költsék. Amikor a kinyomtatott pénz elfogyott, máris kapják az újabb trilliót yachtokra és magánszigetekre.
A munkásosztály pedig szégyelli magát, és szégyenében egyre mélyebben süllyed a kétségbeesésbe, depresszióba. Az öngyilkosságok már tinédzser korban sokszorosai az akár egy évtizeddel korábbi állapotoknak.
Ha mindenhol kilábalásról hallok, én viszont nem jutok előre, biztos én csinálok valamit rosszul, én vagyok a lusta, munkakerülő bűnöző
– mondja a milliárdnyi, 3 állásban 80 órát dolgozó rabszolga.
Richard Wolff felhívja a figyelmet, hogy a kapitalizmus képtelen bármiféle válsághelyzettel megbirkózni. A koronavírus-járvány okán említi, hogy a világon egyetlen cég számára sem profitábilis egy esetleges jövőbeli pandémiára készülvén, mely vagy bekövetkezik, vagy nem, sok millió maszkot legyártani, azokat elraktározni, illetve a készletet folyamatosan karbantartani. A kapitalizmus működőképesnek tartásában nincs profit.
Ugyanezen megszorítás persze nem vonatkozik azon termékekre, melyek egy imperialista birodalom hatalomfitogtatását szolgálják. Ahogy egészségügyi termékek felhalmozása nem gazdaságos, ugyanúgy nem gazdaságos tízezerszám ballisztikus rakétákat, tankokat, atomtölteteket és harci drónokat gyártani, azokat szigorú biztonsági feltételek mellett tárolni és folyamatosan karbantartani. Mégis akad ilyenekre forrás, hiszen a befektetés kockázatai itt nem a magáncégeket terhelik, hanem az állam veszi át azokat és garantálja a busás hasznot a magánszektor részére.
Ugyanezt megtehetné az állam az emberiség egészségének védelmére. Mégsem teszi, hiszen az emberek jóléte nem szerepel az államot működtető dúsgazdag burzsoázia programjában.
Steve Keen
Steve Keen poszt-keynesiánus közgazdász forradalmi matematikai modelljeivel vált a modern közgazdaságtan egyik vezető gondolkodójává. Számtalan képletet kitaláltak a kapitalista közgazdászok arra, hogy feltérképezzék a rendszer működését (leginkább a saját ideológiájuk helyességének visszaigazolása érdekében). Ezen képletekkel pusztán az a probléma, hogy hibásak, ebből kifolyólag alkalmazásuk a rendszer romba dőlését okozza.
Steve Keen Hyman Minsky egykori semmibe vett, szintén forradalmi munkássággal rendelkező közgazdász elméleteit ültette át a gyakorlatba. Megalkotta azokat a képleteket, melyek alapján a kapitalizmus ténylegesen működik, szemben a sarlatán közgazdászok fantazmagóriáival. Képletei helyességét aztán ellenőrzésképp egy komplett szimulációs rendszeren is keresztül futtatja, melynek segítségével a hülye is láthatja, miképp változik meg a rendszer működése egy-egy matematikai változó manipulálására.
Legviccesebb felfedezése (bár a jobb érzésű emberkéknek inkább sírhatnékuk támadna tőle), hogy a kapitalizmus egyik legfontosabb ideológiai pillére, a kereslet-kínálat törvénye gyakorlatilag óramű pontossággal olyanná teszi a rendszert, ami felé a kapitalizmus aktuális végjátéka tart: egy szerencsés, nagyon marginális kisebbség (akik rendelkeznek tőkével) vagyona a végtelen felé tart, a Föld lakosságának 99%-a pedig a totális kisemmizettség felé. Függetlenül attól, hogy az a 99% mennyire szorgos vagy tanult, ugyanis hosszú távon semmilyen más tényező nem befolyásolja a meggazdagodás tényét, mint a tőke megléte, ami kizárólag pénzt jelent, nem pedig tudást, amit a mai kapitalisták pofátlankodnak a tőke kategóriába sorolni.
Bár pusztán eme ténytől is kinyílik az ember zsebében a lámpavas, Steve Keen legfontosabb, és a Covid-kapitalizmus működésének szempontjából legaktuálisabb elmélete az eladósodáshoz köthető.
A neoliberalizmus 1970-es évekbeli bevezetése óta minden egyes Forintnyi, Dollárnyi, Eurónyi stb. kinyomtatott pénz ugyanekkora mértékű adósság keletkezését vonja maga után, ugyanis puffervaluta híján (pl. arany) minden létező pénzügyi tranzakcióra a számvitel törvényei vonatkoznak.
Az adósság felvétele keletkezteti a pénzt, az adósság megfizetése pedig megszünteti (kivonja azt). Ezért minél magasabb az adósság mértéke, minél eladósodottabbak mind az államok, mind a magánszemélyek, mind a cégek, annál több pénz forog a rendszerben, és annál inkább érzi azt az egyszeri átlagember, hogy beköszöntött a kánaán.
Ez a bőség (konszolidáció) egészen addig tartható fenn, amíg az adósságok növekedésének mértéke évről évre emelkedik (hiszen különben kevesebb pénz forogna a rendszerben, GDP-csökkenést okozva). Vagyis, amíg akad elegendő számú balek, aki a húdeszupicsúcsrajáratott gazdaság működtetése érdekében hitelt vesz fel.
Egy idő után a felhalmozott hitelek mennyisége átlép egy kritikus határt, melyen túl nagy részük visszafizethetetlenné válik, mert a gazdasági növekedés (profit, munkajövedelmek, adóztatható jövedelmek) alulmarad az adósságok növekedésével szemben. Ekkor mind a magánszemélyek, mind a cégek, olykor az államok is megszorításokat alkalmaznak, vagyis összébb húzzák a nadrágszíjat, visszafogják költéseiket, és igyekeznek inkább hiteleiket rendezni, már amennyiben lehetséges.
Így azonban kevesebb pénz fog forogni a gazdaságban (a hiteltörlesztés megszünteti a pénzt), ezáltal a megszorítás – paradox módon – a hitelek még durvább elszabadulását vonja magával, ráadásul bejön a képbe még például a késedelmes fizetés miatti büntetések, illetve a felmondások hitelekre pakolt extra terhei, melyek aztán sorban be is döntik a vállalkozásokat. Ahogy egyik dominó dől a másik után, rövid idő után a stabil pénzügyi helyzetű(nek hitt) cégek is elkezdenek fizetésképtelenné válni, mivel kintlevőségeik révén maguk sem tudják teljesíteni kötelezettségeiket hitelezőik felé.
Az adósság-defláció elmélete szerint a gazdasági válságokat a magánszektor (vagyis a piaci szereplők) eladósodása okozza. Olykor meglepő hirtelenséggel következik be a zuhanórepülés, mint láttuk azt a 2008-as jelzáloghitel-válság kirobbanásánál, vagy a 2000-es dotkomlufi kipukkanásakor.
A mai mainstream-közgazdászok viszont az államadósságot látják minden szabad piacok legádázabb ellenségének. A magánadósság, mint probléma részükről nem is létezik, mert az nem része a neoklasszikus közgazdaságtan által értelmezhető folyamatoknak. Vagyis a gazdasági válságok kirobbanásának egyértelmű okára teljesen, totálisan vakok a kapitalista közgazdászok! Ezért van az, hogy a több tucat, partvonalra sodort, 2008-as gazdasági válságot évekkel előre jelző közgazdászok figyelmeztetése ellenére a válságot – legalábbis neoklasszikus körökben – senki nem látta jönni!
Steve Keen szerint a bankárterror (akkor is követelik vissza a levegőből előállított pénzt, amikor az már ún. sunk cost, azaz totálisan visszafizethetetlen kategória, például mert az eladósodott vállalkozás nem képes a termelésre, esetleg már nem is létezik) halálos csapást mér a lakosságra, és súlyosbítja a gazdasági válságok hatásait.
Megoldást szerinte két fontos döntés felvállalása jelentene. Egyrészt, szabad piac ide vagy oda, gátat kell szabni a magánszektor eladósodásának, ideértve a többszöri hitelezés tilalmát. Másodszor egyszeri, vagy elsősorban válságok kirobbanásakor rendszeres időközönként végzett adósság-elengedéssel bár a bankármaffia bolygórablása meghiúsulna, a kapitalizmus reálgazdaság részét stabilizálni lehetne, a válságok hatását pedig jelentősen csillapítani.
A probléma a kapitalizmus mostani állapotával, hogy nem pusztán dotkomlufival vagy jelzáloglufival állunk szemben, hanem egy amolyan minden-lufival, vagyis a jelenlegi kapitalista gazdaság egésze egyetlen gigantikus lufi.
Így Steve Keen nem is lát más alternatívát a jelenlegi válságból való kilábalásra, mint az adósságleépítést. Ha nem indítanak általános adósságelengedési programot mind a bankok, mind az államok, a rendszer halála menthetetlenül bekövetkezik.
