Peter Schiff
Most pedig evezzünk nemzetközi vizekre.
Peter Schiff, az osztrák iskola közgazdásza az aranystandardról való letérést nevezi meg a rendszer bukása fő okának. Amennyiben egy ország pénzkibocsátása mögött nincs valamiféle buffervaluta, mely önmagában véve értéket jelent, vonzó húzásnak számít a bankok részéről a hitelkihelyezést és (központi banki segítséggel) a pénzkibocsájtást oly mértékben megnövelni a gazdaság felpörgetése ürügyén, hogy végül a gazdaság valóban termelékeny része (reálgazdaság) elhalálozik adósságba fulladás következtében.
Az aranystandard feloldása miatt elszabadul az infláció (akár hiperinfláció is előfordulhat), a kiapadhatatlan pénzbőség, valamint hamis hurráoptimizmus miatt olyan beruházások tömkelegei valósulnak meg, melyek soha nem hoznak megtérülést, fennmaradásuk megállítja a gazdasági növekedést, felszámolásuk viszont rendszerválságot okoz.
A 2008-as válság kirobbanása óta az ún. zombicégek aránya (melyek képtelenek profitjukból a vállalkozói hiteleiket visszafizetni) a korábbi 3-4% környékéről 20% fölé emelkedett, és számuk jelenleg is folyamatosan nő. Ezen cégek léte veszélyezteti az emberek életszínvonalát, hiszen nem megfelelő termelékenységüknél fogva visszatartják a munkaerőt értelmesebb és jövedelmezőbb tevékenységek keresésétől. Mivel azonban számuk kritikus mennyiségűre nőtt, bedőlésük esetén, mely folyamatnak a koronavírus-karantén kiválóan megágyazott, az egész rendszer a „porból lett, porrá lesz” életelv beteljesülése felé veszi az irányt.
Peter Schiff kármentés címén azt javasolja, meneküljenek az emberek a fiat valutáktól (készpénz, számlapénz), és minden megtakarított pénzükön vásároljanak aranyat vagy bármilyen nemesfémet, valamint halmozzanak fel élelmiszert. Intelmül nyújtja a jövő közgazdászainak, hogy mondjanak le arról, hogy a gazdasági növekedést túlpörgetett hitelezéssel, illetve pénznyomtatással oldják meg. Kizárólag az emberi tevékenység, kezdeményezés, vállalkozó szellem teremt értéket a világban, ezért a financializáció rendszerének véget kell vetni.
Végül, a jegybanki alapkamat létét is nagy ostobaságnak tartja. A legjobban mindenki akkor jár, ha a hitelek kamatait a megfelelő képesítéssel bíró pénzügyi szakemberek szabadon árazzák be a kockázat várható mértéke szerint. De ez ne csak a lakossági hitelekre vonatkozzon, hanem azon intézményekre is, melyeket napjainkban a jegybank közvetlenül lát el likviditással.
A központi bank ötlete, valamint a Federal Reserve intézménye szerinte pusztulásra van ítélve. Az immáron több mint egy évtizede 0% környékén tanyázó jegybanki alapkamat miatt a világ bankjai, illetve legnagyobb vagyonkezelői ingyen kapnak pénzt a gazdaság felpumpálására, mely azonban nem helyezhető ki valóban produktív kapacitások felfuttatására, hiszen a reálgazdaság (ahol dolgozni kell a napi betevőért) romokban van. Így az egyetlen látványos eredménye eme beruházásoknak a vagyoneszközök (elsősorban ingatlanok, gyárépületek, luxustárgyak) árának elszállása, ami megkeseríti a munkásosztály létét, akik viszont nem jutnak emberileg elfogadható áron lakhatáshoz, de lassan élelemhez sem. A jelenleg még létező termelőkapacitás folyamatosan öregszik és hullik el, helyükre nem kerül hasonló jellegű új beruházás. Így fordulhat elő, hogy mérhetetlen luxus közepette éhhalál, illetve fagyhalál küszöbére kerül az emberiség egy része.
Max Keiser
Max Keiser televíziós műsorvezető (szintén osztrák iskola) felhívja a figyelmet ama csalásra, mellyel a burzsuj kaszt a 2008-as válság óta gyakorlatilag a világ teljes vagyonát elprivatizálta.
A művelet piszok egyszerű, az együgyű pórnép mégis bekajálta. Teremtsenek a bankok pénzt a levegőből, adjanak belőle hitelt vállalkozások létrehozatalára, illetve lakásépítésre, majd menet közben gondoskodjunk arról, hogy a hitelek visszafizetésének feltételei egyre kiszámíthatatlanabbak legyenek. Így a hitelek bedőlnek, és a maroknyi hitvány papírfecniből (illetve újabban digitális jelből) valós infrastruktúrához, ingatlanokhoz, földterülethez, bolygóhoz jutnak a kapitalisták.
Mindez nettó haszon részükre, hiszen a balga nép nem pusztán folyamatos kifizetéseivel támogatja az ő parazita létüket, de hiteleik bedőlése esetén a jelzálogosított vagyon is a bankármaffia kezére jut, így az addigi befizetések értelme visszamenőlegesen is lenullázódik.
Ismételjük ezt a folyamatot 3-4 évtizeden keresztül, mígnem a világ összes mozdítható és mozdíthatatlan vagyona a bankok, hedge fund-ok és egyéb portfoliokezelő cégek tulajdonába nem kerül. A keletkezett új rendszert elnevezhetjük neofeudalizmusnak, ahol 2%-nyi ember birtokol egy egész bolygót, a maradék 7 milliárd 840 millió személy pedig jobbágyként tengetheti tovább pályafutását. Bár a zsellér megfelelőbb kifejezés volna, hiszen a jobbágyok legalább rendelkeztek saját, művelhető földterülettel saját létfenntartásuk biztosítására.
A kiutat a feudalizmusból Max Keiser szerint kizárólag a fiatal generációk lázadása (a rendszer ellen) jelentheti, illetve az alternatív vagyoneszközök, mint az arany, vagy Bitcoin felhalmozása, melyek pár szerencsés egyén számára kiutat jelenthetnek az új sötét középkor bér -és adósrabszolgaságából.
Yanis Varoufakis
Yanis Varoufakis volt görög pénzügyminiszter pályafutása igencsak nagy lendületet vett pártján belüli bukása után. Ő volt az, aki a 2015-ös görög csődöt követően képviselni volt hivatott az országot az adósságok újratárgyalása ügyében. Fél éves vesszőfutása során oly mértékben kiábrándult a kapitalista rendszerből, hogy bár gazdasági értelemben továbbra is poszt-keynesi elveket vall, ideológiailag eltolódott a marxizmus felé.
Varoufakis véleménye a kapitalizmus bukásáról nagyjából egybecseng a többi, itt felsorolt személyével. Azonban különösen veszélyesnek ítéli a szituációt az Európai Unión belül, melynek működését a 2008-as válságot követően nem egyfajta ütős integrációs politika, hanem pontosan ennek ellenkezője, a korábban még ímmel-ámmal megvalósuló integrációs törekvések felmondása határozta meg.
Az Euró bevezetése kiváltképp nagy csapást mért a magországokon kívüli nemzetekre. Míg a német, holland, belga, illetve félig-meddig a francia gazdaság remekül megtáltosodott az egységes devizától, és radikális külkereskedelmi többletet sikerült felhalmozniuk, addig a Dél-európai, valamint periféria-államok az összeomlás szélére sodródtak. Ugyanis az Eurózóna elszámolási rendszerén belül a magországok kereskedelmi többlete megegyezik a perifériaországok kereskedelmi deficitjével. Ez azt jelenti, hogy teljesen lehetetlen kitörni adósságcsapdájukból a pórul járt országoknak, hiszen ha ez megtörténne, akkor a magországok járnának rosszul.
Az ún. gazdasági fejlődés, ill. termelékenység-növelés doktrínája tehát egy zéró összegű játszma.
Bár a 2008-as válság óta szemlátomást semmi érdemleges dolog nem történt a kapitalizmussal, ez pusztán annyit jelent, hogy igencsak vak marad, aki kizárólag a szemeit veti be a valóság megismerésére. Az utóbbi évtizedben a kapitalizmus ténylegesen, állandó jelleggel válságban maradt, és kizárólag statisztikai hókuszpókuszoknak, ide-oda tologatott számoknak köszönhetően volt képes a rendszer az egészséges működés látszatát kelteni.
Mindez porba hullt, és minden szélhámosság nyilvánosságra került a koronavírusnak köszönhetően, ami kipukkantotta a kapitalizmus nevezetű gazdasági lufit.
Bár Marx hihetetlen igazságok kimondásával leplezte le a kapitalizmus lényegét, néhány dologban ő is tévedett. Kinyilvánította például, hogy a tőkések profitjuk teljes összegét visszaforgatják cégeikbe (esetleg más cégek részvényeibe), hogy abból még több termék és szolgáltatás, és még magasabb nyereség legyen az eredmény következő év végére. Ehhez képest a kapitalizmus történelmében soha nem volt annyira alacsony a beruházások szintje a tőkések jövedelméhez képest, mint közvetlenül a koronavírus-járvány kirobbanása előtt! Történt mindez azután, hogy komplett szektorok, pláne a bankok és technológiai cégek történelmi mértékű profitot zsebeltek be.
A kapitalisták többé nem fektetnek produktív kapacitásba, értelmes vállalkozásokba, ehelyett csak ülnek a pénzükön, esetleg oda teszik azt, ahol semmi szükség rájuk: felvásárolják az egyre több fizetőképtelen szegény ember és legatyásodó vállalkozás lakásait, valamint ipari infrastruktúráját, majd vagy hagyják megrohadni, vagy radikálisan megnövelt árakon igyekeznek azokat bérleti konstrukcióban használatba adni. A járadékvadászat (vagyis munka nélküli meggazdagodás) soha nem zajlott ennyire pofátlan mértékben, mint a 2008-as válság után regnáló kapitalisták részéről.
2008-ban a kapitalizmust két dolog mentette meg a végső elhalálozástól: az amerikai Federal Reserve, és Kína. A bankárok veszteségeit, melyek véget vetettek volna a kapitalizmusnak, erőszakkal rálapátolták az adófizetőkre, köztük a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb rétegekre. Szocializmus a gazdagoknak, ellehetetlenítő megszorítások a szegényeknek.
Mára mindkét forrás kimerült. A kínai gazdaság többé nincs abban a pozícióban, hogy (olcsó munkaerő révén) kereslet-élénkítés révén kihúzza a világ országait a kátyúból. A FED barbatrükkjei (QE, pénznyomtatás orrvérzésig a milliárdos bankároknak) a korábbiaknál is pofátlanabbá tették a bankárkasztot, a valódi gazdaságra viszont gyakorlatilag egyáltalán nem voltak pozitív hatással a műveleteik.
Társadalmi szinten a kapitalizmus oly mértékű pusztítást vitt véghez, mely végső soron akár az egész emberi faj hanyatlásának megágyaz, vagy legalábbis egy Római Birodalom-mértékű összeomlásnak lehetünk szemtanúi. Többé semmiféle összefüggés nem létezik aközött, ki mennyire szorgalmas, és milyen keményen dolgozik, valamint hogy hova juthat a társadalmi ranglétrán. Előre leosztott szerepek, szigorú hierarchián alapuló osztály alapú társadalom épült vissza.
A gazdagoknak eszük ágában sincs inkompetens utódaik lejjebb csúszását hagyni, inkább felsrófolják a tandíjak mértékét, hogy a szegény ember tehetséges gyermeke ne juthasson megfelelő szintű oktatáshoz, illetve beültetik az elnöki székbe a hülye gyereket akkor is, ha e folyamat végül borús jövőt garantál a cég részére. A társadalmi mobilitás elhalt, mindez szöges ellentétben áll a kapitalizmus bőszen hangoztatott lényegével, mely az állandó fejlődés és változás (kreatív rombolás) volna. Ami viszont a tőkések vagyonvesztését okozná, amennyiben azok nem volnának képesek fejlődni, így kénytelenek volnának átadni helyüket friss, fiatalos vállalkozásoknak, melyek innovatív termékeket dobnak piacra, kiszorítván a régi, hasznavehetetlen kacatokat.
Ezt azonban a régebbi korok tőkései, illetve azok örökösei nem hagyják. Korábban felhalmozott vagyonuk révén ha kell, minden hatalmi eszközt bevetnek, hogy a kiszorító hatású innováció terjedését megakadályozzák. Legjobb esetben is minimum felvásárolni igyekeznek a potenciális konkurenciát, rosszabb esetben kiberbűnözéssel, gazdasági bérgyilkosokkal küzdenek a fejlődés ellen.
