Szerte a világon feladták az utolsó kenetet a kapitalizmusra a közgazdászok; ilyesféle harmóniára a világtörténelem kezdete óta nem volt példa. A közgazdaságtan ugyanis nem egzakt tudomány, mint mondjuk a matek, hanem szorosan kapcsolódik a történelemhez és filozófiához egyaránt. Filozófiai nézet szerint (vagyis, hogy milyen ideológiai alapokra épülő gazdasági rendszert preferálnának) különböző iskolákra osztódnak a közgazdaságtan mindenféle tanai, melyek állandó viaskodásban vannak egymással. Ha egyik állít valamit, akkor egy másiknak kötelező annak homlokegyenest ellenkezőjét mondva az asztalt csapkodni.
Bár az okosabbak a 2008-as válság kirobbanása óta jól tudják: a kapitalizmusnak annyi, a reakciós ellenforradalmi iskolák nem voltak hajlandók eme tényt befogadni, inkább feltekert hangerővel hadarták tovább hülyeségeiket arról, hogy a láthatatlan kéz majd helyreigazítja a szép lassan minden életenergiáját elvesztő, beteges, rozoga rendszert.
A struccpolitika végeredménye az lett, mint amikor a halálos beteg paciens nem kapja meg az életmentő kezelést: a rendszer fatálisan, vagyis javíthatatlanul tönkrement, halála csaknem 100%-os bizonysággal megállapítható.
A hithű kapitalisták egészen a koronavírus-járvány kitöréséig tagadták a valóságot. Szerették volna, ha az emberiség kizsákmányolásának, a bolygó elpusztításának, az élővilág kiirtásának könnyes nosztalgiával felidézett napjai egyszer még visszatérnének. Most először azonban a valóság oly erővel hatolt át rózsaszín szemüvegükön, mely elől maguk sem képesek többé ideologikus vakságba, ökölrázásos óbégatásba menekülni.
Lássuk csak, hogyan éneklik meg a különböző gazdasági iskolák beszélő fejei a közelgő kapokalipszist.
Róna Péter
Kezdjük a hazai nevezőkkel. Róna Péter ex-bankár, egyetemi oktató a hozzá hasonló, józan belátású közgazdászhoz hasonlóan évek óta beszél TV-műsorokban, illetve különböző rendezvényeken a kapitalizmus hanyatlásáról.
Részéről azonban a hanyatlást nem elsősorban a közgazdasági folyamatokban látja. Szerinte például a kapitalizmus marxista kritikája, miszerint a rendszer tárgyiasítja, valamint tevékenységétől elidegeníti az embert, nem állja meg a helyét, mert időrendben fordítva keletkeztek a folyamatok. Vagyis a XVII-XVIII. Századi korszellem egyik általános jelensége volt a felvilágosodás felfutásával, valamint a materializmus betörésével az ember tárgyiasodása, valamint elidegenülése az értelmes, önálló alkotó működéstől, és ennek következtében jött létre a kapitalizmus, mint újfajta rendező elv. Magyarán az önálló munkavégzés, alkotás öröme kiveszett az emberből, így létre kellett hozni egy olyan rendszert, amely ha kényszerítő eszközökkel is, de érvényre juttatja a „rabszolgák rabszolgáljatok!” címzetű himnusz üzenetét.
Róna Péter így konzekvens módon a jelen kori kapitalizmus válságát sem elsősorban a rendszer működésének alapelveiben látja, hanem a kapitalizmust ímmel-ámmal megszelídítő / megzabolázó egyéni szabadságjogok, a liberális demokrácia elaljasodása, elsatnyulása hívta életre a rendszer visszarendeződését az 1929-es nagy gazdasági világválságra emlékeztető folyamatokra. A rendszer fölött nincs meg a demokratikus kontroll, ezért a haszonélvezői azt csinálnak mind a rendszerrel, mind az emberiséggel, amit csak akarnak. Ha akarják, kiirtják az egész bolygót saját magukkal együtt, annak sem lesz a logikus végkifejlettől eltérő egyéb következménye rájuk nézve.
Az egyre fokozódó gazdasági-hatalmi egyenlőtlenségek következtében az autoriter hatalmak kerülnek élre, akik nem a lakosságot szolgálják, hanem azon magáncégek érdekeit, akik pénzükkel hatalmon tartják őket, hogy a lakosságot sanyargassák, önszervező erejüket (lásd szakszervezetek) letörjék.
Így azonban a kapitalizmus hamvába hol, mert a független alkotószellem, a vállalkozó kedv, az értelmes erőfeszítés olykor keserédes, ám mégiscsak gyümölcsöző terhét átveszi a bérrabszolgaság, a szigorú alá-fölérendeltségi viszony (karöltve a lakosság elhülyítésére tett kísérletekkel), valamint a barbarizmus betörése a politikai hadszíntérre, mely viszont már romba dönti a kapitalizmust, hiszen a józan belátással bíró, önállóan dönteni-szavazni képes polgárokat együttműködésre képtelen, viaskodó, széthúzó, ellenségeskedő ösztönállatokká degradálja.
Róna Péter, bár ódzkodik a kapitalizmust közvetlenül kritizálni, sorok között olvasva mégiscsak kimondja józan ítéletét a rendszerről: a kapitalisták a saját rendszerük sírásói.
Egyik interjújában külön kitér még a kapitalizmus marxista kritikájának helyességére, legalábbis részben elismeri azt. Az eddigi nafta, mellyel úgy-ahogy elzakatolt a kapitalizmus: környezet lerablása, igazságosság és méltányosság felszámolása, mind kimerültek. Nem kerül ingyen új, gazdasági szempontból kiaknázható erőforrás a rendszerbe, így aztán az egyetlen mód a gazdasági növekedés elszínészkedésére a pénznyomtatás marad a gazdagok részére, melynek nyomán az elszálló ingatlan és egyéb vagyoneszköz-árak gerjesztik az egyetlen szóba jöhető növekedési potenciált.
Nincs viszont növekedés a termelésben, fogyasztásban, és a munkaerő termelékenységében sem többé. Az állandó növekedésre késztetett rendszer így elhal.
Pogátsa Zoltán
Pogátsa Zoltán, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense szintén rendszeresen tart előadásokat a kapitalizmusról, ráadásul saját közgazdasági témájú magazinnal is rendelkezik.
Szerinte a koronavírus-válság mélyebb lesz, mint a 2008-as volt, ennek következményei alól most nem bújhat ki a rendszer úgy, mint teszi azt 12 éve az egyre szélesebb néptömegek nyomorba taszításával, melyek vérén-verejtékén hizlalhatja magát azon réteg, akiknek sosem elég.
Bár elsősorban a poszt-keynesi iskola hívének tartja magát, felhívja a figyelmet Marx ama szőnyeg alá söpört megállapítására, miszerint a kapitalizmus, amennyiben a saját törvényeit (kereslet-kínálat, láthatatlan kéz, profit-motívum) konzekvensen alkalmazza, az olyan kontradikciókhoz vezet, melynek következménye a profitráta tendenciózus csökkenése.
Ez a profit-csökkenés nem egyes cégeket érint, hanem a kapitalista rendszer egészének átlagos profitrátája, amennyiben nem történnek a kapitalisták részéről piactorzítónak ítéltetett állami beavatkozások, folyamatos csökkenő trendet mutat, és egy idő után eltűnik a profit a rendszerből. Ez két dolgot jelent: a kapitalistáknak nem lesz többé jövedelmük (ami nyilvánvalóan nonszensz), illetve semmiféle beruházást nem tudnak a jövőben végrehajtani, a rendszer teljesen behal.
Bár Marx elméletét soha nem ismernék el, végül fű alatt mindkét problémára találtak kerülőutat a kapitalisták. A csökkenő profitráta ellensúlyozására jövedelmek részéről a termelékenység növelése, az automatizáció, a munkaerő hatékonyabb kihasználása (kizsákmányolás fokozása) lett a hathatós válasz, beruházások szempontjából pedig a finánckapitalizmus maximumra pörgetése. Fejlesztéseiket végeláthatatlan eladósításból fedezik a cégek, mely hitelek aztán idővel visszafizethetetlenekké válnak, hiszen egyik megoldás sem szüntette meg az alapproblémát, vagyis a csökkenő profitrátát, pusztán kitolta annak következményeit a kicsivel távolabbi jövőbe.
Elérkezett azonban az igazságtétel ideje, és bár Pogátsa Zoltán nem vizionálja annyira erőteljesen a rendszer halálát, mint közgazdász társai, a rendszer belső kontradikciói legalábbis alaposan megtépázhatják azt. Végső soron elképzelhető logikus úton, hogy a kapitalizmus nem is magától hal el, hanem annak milliárdos működtetői váltanak rendszert, és alakítják azt át saját igényeiknek megfelelően. A neofeudalizmus például egész vonzó szisztéma a jelen kor tőkéseinek.
