Minden világi vagyonát batyuba csomagolva a bolond útra kél, nem is tudván, merre tartson. elalélván a sok kérdéstől, csodálattól, izgalomtól és áhítattól ügyet sem vet az előtte lévő szakadékra. Még egy kiskutya is figyelmezteti a tragikus félrelépés veszélyére.
Vajon a bolond megtanul figyelni, hova lép, mielőtt végleg késő lenne?
A mágus
Éppen elindulván útján, a bolond először egy mágussal találkozik. Az ügyes, magabiztos, hatalmas mágus a végtelen lehetőségek glóriáját viseli a feje tetején. A megbabonázott bolond szó nélkül nyújtja át neki batyuját és vándorbotját. Pálcáját a levegőbe suhintván, másik kezével a földre mutatván, a mágus életre hív minden létező energiát. A bebugyolált batyu magától bomlik szét, felfedvén annak tartalmát.
A bolond szemében úgy tűnik, mintha a mágus a jövőt bontotta volna ki egyetlen suhintással. Minden út, melyen élete során járhat, láthatóvá vált számára. Ezekkel az eszközökkel a bolond bármit létrehozhat, egész élete a végtelen lehetőségek tárházává lett előtte.
A józan ész és kommunikáció légies kardja, a szenvedély és passzió tüzes botja, az érzelmek és szerelem túlcsorduló kelyhe, a munka, tulajdon és test szilárd talizmánja mind ott csillogtak előtte.
Vajon a mágus hozta létre ezen eszközöket, vagy eleve benn voltak a zsákban? Ezt bizony csak maga a mágus tudhatja – akinek rejtelmes módon egy szó sem hagyja el a száját.
A főpapnő
Folytatván útját, a bolond belefut egy csodaszép és rejtélyes hölgyeménybe, kinek trónja két oszlop között áll, pompás fátyolruháját a Hold ragyogja be. Gesztusai ellentétesek a máguséval: a lábon álló, mozgékony mágussal ellentétben ez a hölgy nyugalomban üldögél a trónusán. Érezvén, hogy egy nagy látóval örvendeztette meg a sors, a bolond kiteríti elé kardját, botját, kelyhét és talizmánját.
– A mágus ezeket adta nekem, de annyi mindent tudnék velük kezdeni, hogy képtelen vagyok dönteni.
A főpapnő némán szemléli a bolond cselekedeteit és beszédét. Nem szól, helyette a bolond mintha valahonnan belülről hallaná a választ:
– Mit diktál a szíved?
A bolond mély gondolkodóba esik a néma szavaktól. Most már érti, mit kell tennie. Meghozván döntését felemelkedik, hogy köszönetet mondva távozzon. A főpapnő, továbbra is némaságban, a következőt sugalmazza a bolondnak:
– Találkozunk még, mikor készen állsz rálépni a legtitkosabb útra.
Az uralkodónő
Tudván, mit hozzon létre eszközeivel, a bolond heves léptekkel igyekszik előre, türelmetlenül várva sorsa beteljesedését. Az erőltetett menet során belefut az uralkodónőbe. Haja, mint az aranyló gabona, fején csillagokból font korona, körülötte bőséges termést hozó, szépséges kert. Ő maga mégis teljes nyugalomban üldögél kényelmes foteljében.
A bolond, meghajolván előtte, elmeséli neki eddigi élete történetét. Kedves, befogadó mosollyal a királynő ezt a tanácsot nyújtja át neki:
– Akár a frissen vetett gabona, akár egy újszülött csecsemő, egy új élet, új kapcsolat, újonnan alkotott dolog mindig törékeny. Nagy türelemre és gondviselésre van szükségük. Igénylik a szeretetet és a figyelmet. Csak így láthatod meg szépséges gyümölcsüket.
Megértvén, hogy a létrehozott dolgoknak időre van szükségük teljes valójuk kibontakozásához, a bolond köszönetet mond a királynénak. Távozása során még egy pillanat erejéig hátranéz, kíváncsian szemlélve, hogy az uralkodónő nem-e várandós.
Az uralkodó
A mágus felfedte a bolond előtt a végtelen lehetőségek tárházát, a főpapnő segített dönteni a számtalan választási lehetőségből. A királynő megtanította, hogy minden gyümölcs beéréséhez idő kell. A bolondnak most útmutatásra van szüksége: hogyan aknázhatná ki képességeit a lehető legészszerűbb módon?
Hogy megvilágosodást nyerjen, a kőből faragott trónján üldögélő uralkodóhoz járul okításért. A bolondot lenyűgözi, hogy a király parancsára mindenki azonnal ad, birodalma pedig virágzik. Alázatosan kérdezi a királyt, hogy csinálja mindezt. Amaz így felel az érdeklődő kérdésre:
– Erős akarat, valamint sziklaszilárd alapokon álló rend és törvények. Nagyszerű dolog képzeletgazdagnak, kreatívnak, intuitívnak és türelmesnek lenni. Ám mindezek helyes kezeléséhez éberség, bátorság és agresszió szükségeltetik.
Elsajátítván a vezetés és irányítás képességét ahelyett, hogy ő maga szorulna vezetésre, a bolond újult energiákkal töltekezve folytatja útját célja felé.
A főpap
Bár a bolond jövője immár sziklaszilárd alapokon nyugszik, egy hirtelen jött félelem mégis megbénítja. Mi van, ha minden, amiért keményen megdolgozott, mégis elveszik? Ellophatják, lerombolhatják, vagy szimplán el is tűnhet bármi, amit létrehoz. Vagy mi van, ha az, amit alkotott, mégsem elég jó?
Nagy zavarodottságában betér egy templomba, ahol a főpapot, minden bölcsesség és szentség tudóját találja. A bolond megosztja vele félelmeit, és útmutatásért epekedik. A főpap így szól:
– Szabadulj meg attól, amit félsz elveszteni, így annak többé nem lesz hatalma feletted, vagy vesd számba, mid marad, ha félelmeid elárasztanak. Miután mindent elveszítesz, amit felépítettél, még mindig nálad marad a rengeteg tapasztalat és tudás, melyet eddig gyűjtöttél.
– Ez tényleg igaz – szól a bolond – de mi lesz a közösségemmel, a barátaimmal, akiket annak köszönhetően fedezhettem fel, amit alkottam? Többre értékelem őket, mint bármely tudást és tapasztalatot, amit gyűjtöttem. Ha mindent elvesztek, nekik is búcsút kell intenem?
– Nem feltétlenül – válaszolja a főpap együtt érző tekintettel –, ha közösséged rendelkezik hagyományokkal, melyeket közösen ápoltok, azoktól senki sem foszthat meg akkor sem, ha a sors elválaszt titeket egymástól. Ezen hagyományokat akár gyerekeidnek, majd unokáidnak is tovább adhatod, kapcsolatot teremtve bennük a korábbi generációkkal.
Meghallván mindezt a bolond szíve megkönnyebbülést nyer, ő maga pedig megragadja az alkalmat, hogy köszönetet mondjon a főpapnak. Kilépvén a szentélyből, a bolond alig várja, hogy elmesélhesse barátainak, mi mindent tanult, és elkezdhesse baráti kapcsolatai valódi közösséggé formálását.
A szeretők
Amerre jár, a bolondot virágzó fák kísérik, mutatván számára a helyes utat. Egyszer csak a virágos utak mellett gazdagon gyümölcsöző fára lel, mely alatt egy nő ácsorog. Ez a fa és ez a nő viszont a virágos utaktól eltérő irányba tartó kereszteződésnél helyezkedik el, eltérítvén a bolondot eddig járt útjáról.
Korábban már találkozott, és volt is kapcsolata nőkkel, némelyik közülük akár szebb és csábítóbb is volt. De ez a nő más. Meglátván őt, mintha egyenesen Ámor nyila hasított volna szívébe. Világos, hogy a lány is hasonlóképpen érez iránta. Szinte olvasnak egymás gondolataiban, befejezik egymás mondatait. Mintha fentről egy angyal intézte volna e két lélek találkozását.
Bár a bolond inkább a virágos fák útját követte volna, és az útról való letérés akár bajt is hozhat a fejére, tudja, hogy ezt a lányt bűn volna otthagyni. Mint egy fát a gyümölcse, a bolondot ez a nő teljesíti be. Ő a jövő. Megfogván egymás kezét, együtt egy vadonatúj, teljesen járatlan útra lépnek.
A harci szekér
A bolond közel jár fiatalkori vágyai beteljesedéséhez, melyhez az utat a mágustól a főpapig többen is felfedték. Mégsem lehet elégedett. Egyre kezdenek gyarapodni a rejtett és nyílt ellenségek, megmagyarázhatatlan hátráltató körülmények. Elméje egyre zavarodottabbá válik a sokasodó nehézségek hatására.
Lendülete fogytán van. Úgy érzi, felesleges szélmalomharcot vív, hogy végül ugyanoda jusson. Míg a parton sétál, elé vágtat egy elegáns hadvezér harci szekéren. Mind a vezér testét, mind a hintót gazdagon fedi arany és ezüst. Meglátván a bolondot, paripáit lepihenteti, a bolondnak pedig szólásra nyílik a szája:
– Kedves győzedelmes harcos, vitézséged letaglóz engem. Jómagam viszont úgy érzem, megakadtam. Képtelen vagyok bármiben is előbbre jutni. Mit tegyek?
A vezér így reagál:
– Először is, vértezd fel magad; másodszor, céljaid folyamatos koncentrációt igényelnek. Nem elég csak menni, és cselekedni. Bár paripáid forgatják a kerekeket, de parancsaid és iránymutatásod juttatják el őket a végső célhoz.
A bolond kérdi:
– Mi van, ha valaki vagy valami az utamban áll?
A vezér, rideg szemkontaktusban a bolonddal, így szól:
– Lerohanod. Célod a győzelem, győzelmedhez pedig megingathatatlan önbizalomra van szükséged ügyeid képviseletében. Soha ne kételkedj abban, amit célul tűztél magad elé. Soha ne veszítsd el figyelmedet és motivációdat.
A bolond most már jól tudja, hogy bánjon ellenségeivel és a hátráltató körülményekkel. Köszönetet mondván a harcosnak, az még néhány szót szól feléje:
– Még valami, amit észben kell tartanod. A győzelem nem a vég, hanem a kezdet. Emlékezz erre, mielőtt bárkivel harcba bonyolódnál.
Erő
A bolondot, legyőzvén ellenségeit és megtapasztalván valódi hatalmát, túlfűtött hatalmaskodási kényszer, bosszúszomj és arrogancia kezdi eltölteni. Felpaprikázott hangulatban botlik bele egy oroszlánnal viaskodó asszonyba. Azonnal a segítségére siet, ám ebben a pillanatban az asszony finom mozdulatokkal, mégis magabiztosan becsukja az oroszlán száját! A megzabolázhatatlannak hitt vadállat zokszó nélkül engedelmeskedik neki.
Leesett állal kérdi a bolond:
– Ezt meg hogy csináltad?
Az asszony válaszol:
– Megkértem az oroszlánt, ő pedig teljesítette kérésemet.
– D.. de miért akarna engedelmeskedni?
Ebben a pillanatban a bolond és az asszony szemei találkoznak. Ő pedig meglátja benne a végtelen szeretetet, kedvességet, empátiát, szívében rejlő nagylelkűséget. Most már érti a bolond, miért hódolt be az oroszlán az asszony előtt. Mert csatlakozni szeretett volna ezen magasabb rendű energiákhoz. A bolond nyughatatlansága mégsem csitul.
– Mégis, igazságos asszonyom, te miért kedveled eme fenevad társaságát?
– Mert ő maga is csodás energiákkal van feltöltekezve. Vad és erőszakos, ám mint a tűz egy kandallóban, kordában tartható. Tudom, ha elfogadja utasításaimat, mindketten megmelegedhetünk. Ugyanígy működnek a szenvedélyeink. Hagyd őket vadon szaladni, és csak kárt okoznak. Ám némi finom lelkierővel szenvedélyeink megzabolázhatók, és megfelelő mederbe terelhetők. Így sokkal többet hozhatunk ki belőlük, mégis kielégíthetők maradnak.
Ahogy korábban felkorbácsolódott dühe elillant, a megvilágosodott bolond elsétál jól sejtvén, hogy aznap nem kizárólag az oroszlánt sikerült megszelídítenie annak az asszonynak.
A remete
Hosszas és elfoglalt életút után, rengeteg építéssel, alkotással, szeretettel, gyűlölettel, harccal, kompromisszummal, kudarccal és sikerrel tűzdelt élet után a bolond mélységesen szükségét érzi a visszavonulásnak. Egy sűrű erdő kunyhójában rejtezik el, tevékenységét mindössze a legszükségesebb dolgokra korlátozva. Felszabaduló idejében olvas, elmélkedik, vagy épp pihen. Szürkületkor minden nap egyedül lép ki házából és járja be az unalmas, őszi tájat. Kizárólag botját és lámpását viszi magával.
Csak ezen időszakban vethet fényt lámpásával azon állatokra és növényekre, melyek egyedül a Hold és a csillagok alatt láthatók. Ahogy a világ minden rejtett kincse feltárul előtte, úgy érzi, elméje rejtett zugai is megvilágíttatnak.
Egyfajta módon ismét bolonddá lett. Ahogy az elején, arra megy, amerre inspirációi követik. Botja most előtte tornyosul, nem a hátán viszi azt. Batyuja helyett pedig lámpását lengeti. A remete, ahogy a lámpás, belülről árasztja a világosságot, így nyervén lehetőséget behatolni a sötétségbe.
A szerencsekerék
A bolond újult erővel veti magát rejtekéből a napfénybe. Mintha valami mély, sötét gödörből tört volna fel. Eljött a változás ideje. Bot ismét a kézben, immár semmilyen elvárással nem élve a világ felé. Az események megsokasodnak: amerre a bolond jár, jó dolgok történnek vele.
Elsétálván egy vízikerék mellett, egy asszony inni invitálja arany kupájából, majd rábeszéli, hogy tartsa azt meg. Aztán egy karddal hadonászó ifjú mellett lépked el. Ahogy pár jó szót szól a jól karbantartott, csillogó fegyverre, az ifjú a bolond kezébe nyomva kardját, kérlelve, hogy fogadja el adományként. Mikor egy gazdag kereskedő kerül útjába, az egy zsák aranyat ad neki.
Mintha minden jót, amit valaha tett az életben, háromszorosan kapna vissza. A mai napon minden szerencse az övé.
Igazságosság
A bolond ismét új utat keres, a bizonytalanságot okozó kereszteződéseknél időnként megpihen. Járván egyet a városban egy bölcs, ám vak nőre lesz figyelmes, aki két, örökségen civakodó testvér vitáját hallgatja. Őhozzá járultak igazságtételért. Az egyik testvér megkaparintotta a teljes örökséget, míg a másiknak semmi nem jutott. Mindketten ragaszkodtak követelésükhöz, hogy az örökség egésze kizárólag őt illeti.
A nő meghallgatja a testvérpár sirámait, majd az örökség felét odaítéli a szegényebb testvérnek. Erre mindketten nagy elégedetlenkedésben törnek ki. A gazdag testvér ki nem állhatja, hogy vagyona felét elveszíti, a szegény testvér pedig nem tartja úgy, hogy sérelmeiért és traumáiért megfelelő kompenzációt kapott, az egész vagyon járt volna neki.
– Igazságos voltál – jegyzi meg a bolond.
– Igen, az voltam. Fele örökséggel a gazdagabb testvér nem lesz annyira pökhendi és nagyzoló, a szegénynek pedig jut elég szükségletei szerint. Bár nem látják, eme döntés mindkettőjük javát szolgálja.
A bolond rádöbben, hogy egész élete során kizárólag világi ambíciói kergetésével volt elfoglalva, spirituális énjét pedig éhezni hagyta. Nem véletlen, hogy ennyire kiegyensúlyozatlannak érzi magát. Megköszönvén az úrnőnek az útmutatást, tüstént nekivág helyreállítani felborult lelki egyensúlyát.
A lógó ember
A bolond egy fa alatt üldögélve igyekszik meglelni spirituális énjét. Kilenc nap és kilenc éjjel tanyázik alatta, étel nélkül, alig mozdulva. A kilencedik napon, mindenféle tudatos megfontolás nélkül, egyszer csak felmászik a fára, és onnan lóg fejjel lefelé, mint egy kisgyerek. Egy pillanatra felad mindent, ami érdekli, amit tud, és amit akar.
Érmék hullanak ki zsebéből. Ahogy bámulja a pénzesőt, már nem pénznek látja őket, pusztán kerek fémdaraboknak. Érzi, hogy világi látásmódja teljes fordulatot vett. A fejtetőn lógás révén bebocsátást nyert a fizikai és spirituális világ közé.
Bár e pillanat időtlennek tűnik, jól tudja, hogy semmi sem tart örökké. Hamarosan helyre kell hoznia magában bizonyos dolgokat, ám mikor ezt megteszi, semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. Amit megtanult, cselekvéseiben is követnie kell.
Halál
Lemászván a fáról és folytatván útját a bolond terméketlen földre ér, hol az időjárás zord, a fák pedig csupaszok. Maga előtt lát egy fehér lovon vágtázó, fekete páncélba burkolózó csontvázat. Felismeri, hogy személyesen maga a halál jött el érte. Ahogy megáll előtte lovával, kérdi őt:
– Meghaltam?
– Igen, úgy is mondhatjuk. Feláldoztad a régi énedet, a régi világodat. Mind eltűntek, meghaltak.
– Bocsáss meg! – Esdekel a bolond könnybe lábadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Nincs miért bocsánatot kérned. A gyász természetes dolog. Meg kell tanulnod a veszteséget elfogadni, mielőtt bármi újba kezdhetnél. Jegyezd meg: az öreg levelek sorsa, hogy elsárgulnak és leválnak fájukról, csupaszon hagyván azt, mielőtt újból zöldbe borulhatna.
Ahogy a halál ellovagol, a bolond már érti, hogy minden kezdet során először le kell vetni a régi terheket, így marad csak hely az új dolgok eljövetelének. Ha úgy tetszik, csupasz csontvázra lehet csak felhúzni egy teljesen új embert.
Mértékletesség
A bolond kíváncsi, megleli-e valaha azt a spiritualitást, amire vágyik. Számára úgy tűnik, egész eddigi élete során ellentétekkel találkozott. Materializmus vagy spiritualitás. Élet vagy halál. Minden vagy semmi. Vajon mindig muszáj mindent feladni az egyikből a másik kedvéért?
Merengése közben egy szárnyas lényre lesz figyelmes, ki egyik lábával a patakban, másikkal egy kövön áll. Megbámulja, ahogy az angyal egyik kezével tüzet, másikkal vizet vegyít egymásba, egy teljesen új keveréket hozva létre ezzel.
– Hogyan lehetséges vegyíteni a tüzet és vizet?
– Megfelelő kelyhekkel kell rendelkezned, és a megfelelő arányokat kell használnod.
A bolond még kíváncsibbá vált:
– Ezt bármilyen ellentéttel meg lehet tenni?
– Persze. Bármely ellentét: tűz és víz, férfi és nő, elmélet és gyakorlat átalakítható egy egységes harmadikká. Kizárólag az akarat hiánya, valamint a hitetlenség ennek lehetőségében tartja meg az ellentéteket ellentétesnek.
A bolond megvilágosodik. Ő az, aki hadilábon áll saját világképével, és tartja elválasztva a materiális és a spirituális világot. Mostantól ezen két, látszólag ellentétes dolog végre egyesülhet benne.
Az ördög
A bolond egy hegy lábához ér, ahol rémisztő, félig kecske, félig istenszerű alak trónol. Patái alatt láncra vert emberek mindenféle gusztustalan cselekedetekkel: orgiákkal, drogokkal, mértéktelen zabálással és ivászattal múlatják idejüket. Ahogy a bolond közelebb merészkedik, érzi, hogy rég eltemetett vágyai ismét fellángolnak. Alig-alig bír ellenállni a kísértésnek: a töménytelen mennyiségű ételnek, a kapzsiság és hatalom vágyának. A késztetései által gyötört bolond végül üvöltve demonstrálja ellenállását az ördög felé:
– Már minden ez irányú vágyamat feladtam!
Biztos benne, hogy ez egy megmérettetés, új spirituális énjének próbája, ahol bizonyítania kell: a materiális világ kísértései nem ingatják meg többé.
Az ördög így válaszol neki:
– Minden, amit teszek, hogy kihozom belőled, ami már alapból is benned van. Ezen érzéseidtől nem kell félned, nem kell szégyellned, vagy akár kerülnöd őket! Akár még hasznosnak is bizonyulhatnak utadon a spiritualitás felé, habár sokan próbálják ezt elhazudni.
A bolond bizalmatlansága nem enyhül:
– Mondod ezt, miközben ezek az emberek egyértelműen a materiális világ láncra vert rabszolgái!
– Szemléld meg őket alaposabban.
A bolond észreveszi, hogy a rabszolgák nyakán terpeszkedő lánc annyira laza, és annyira nagy lyuk van rajta, hogy maguk is bármikor kibújhatnának belőle – bármiféle következmény nélkül.
– Szabadok lehetnének, ha akarnának – zárja rövidre a vitát az ördög –, azért maradnak mégis, mert akarják, hogy a legprimitívebb állati ösztöneik vezéreljék őket. De léteznek más emberek is.
A hegy teteje felé irányítja a bolond figyelmét.
– Mások ugyanezen impulzusaikat arra használták, hogy a legmagasabb csúcsot is megmásszák. Ha elutasították volna vágyaikat, soha nem juthatnának el oda.
Meghallván ezt a bolond belátja, félreértette az ördögöt. Az ördög nem minden gonoszság forrása, ahogy korábban hitte, hanem hatalmas erő: mindennek a legalja és legteteje, a szörnyeteg és az Isten. Ő a kulcs a szabadsághoz és a hőn vágyott transzcendenciához.
A torony
Miután a bolond otthagyja az ördögöt, egy toronyhoz ér. Ismerős az építmény, hiszen valaha részt vett annak felhúzásában, amikor még legfontosabb dolog számára az volt, hogy valami maradandót hagyjon a világra, és bizonyítsa, mennyivel különb másoknál. A torony tetejében arrogáns emberek élnek, akik bármire feljogosítva érzik magukat.
Legnagyobb csodálatára, hirtelen villám csap a toronyba, lángra lobbantván azt. A torony arrogáns lakói kőzáporszerűen hullnak az ablakokból a porba.
Az egész jelenet egy röpke pillanat erejéig tartott. A toronyból pusztán egy halom kő maradt. A bolondot, megszemlélvén a kőhalmot, mélységes rettegés fogja el. Itt és most, élete legnehezebb mozzanatát volt kénytelen átélni: mintha valamilyen harmadik szeme nyílt volna, végre megszabadult minden élethazugságától. Levetkőzte a változással és áldozathozatallal szembeni ellenállását, megbékélt a halállal és gyásszal, kitapasztalta a mértékletesség és a hatalom erejét. Amik a romok után maradtak, csakis az igazság alapjai. Ezeken végre újjáépítheti magát.
A csillag
Miután a hazugság bástyái ledőltek, a bolond a hűvös köveken lepihenvén az éjszakai égbolt csillagai felé veti tekintetét, valamiféle eligazításban reménykedve. Ekkor egy csodálatos nőt pillant meg egy tó partján, aki két kancsóval a kezében járkál a víz mellett. Az egyik tartalmát a tóba önti, másikat a szomjas föld fogadja magába.
– Mit csinálsz itt? – érdeklődik a bolond.
A nő feltekint:
– Újratöltöm ezt a tavacskát, így a szomjazók ihatnak belőle; és megöntözöm a földet, így több gyümölcs nő a fákon az éhezőknek. Gyere, nyugodtan csillapítsd éhséged, és oltsd szomjadat.
A bolond leszakít néhány gyümölcsöt a fáról, majd iszik pár kortyot a tavacskából. Mindkettő segít meggyógyítani sebzett szívét. Végül visszafekszik, hogy tovább bámulja a csillagokat.
– Annyira csodásak, de túlontúl messziek.
– Csakúgy, mint a jövő: rideg és távoli. Ám ha közülük egyet szem előtt tartasz, elvezethet célodhoz, nem számít, milyen távoli is az.
Miután mondandóját kifejtette, homlokáról egy hatalmas csillag vált le, mely csak emelkedett és emelkedett, mígnem elfoglalta a maga helyét a többi fénylő égitest között. Ő maga szép lassan köddé vált.
– Kövesd a csillagodat – énekli a csillaggá vált asszony a bolondnak selymes hangon – és tápláld a reményt.
A bolond felereszkedik a földről. Útját most először fényes csillag vezérli. Bár a csillag messze van, általa visszanyeri hitét.
A Hold
Követvén a csillagot a bolond egész éjjel úton van. Telihold kerekedik, egy vizenyős ösvényt világítván meg előtte. Két fura kinézetű ősi oszlop közt átslisszolván hirtelen egy más világban találja magát. Mikor a főpapnővel találkozott, már láthatta e sötét földet annak trónusa mögött a drapériára varrva ékeskedni. Most viszont ideje betekinteni a kulisszák mögé.
A rejtélyek, amiket kutatott, a legsötétebb titkok, melyek a legősibb energiákkal állnak kapcsolatban, most feltárulnak előtte. E homályos világot ábrázolják rendre a habókos költők, hóbortos művészek, a világ őrültjei. Ez egy félelmetes, mégis csábító hely, a szokásostól eltérő szabályokkal. Mintha a gyerekkor rémálmai vagy épp fantáziái elevenednének meg.
Félúton a bolond már nem szárazföldön, hanem folyóban járkál. Igyekezvén a túlpartra, derékig áll a vízben. Rájön, hogy vagy elveszik ebben az elhagyatott álomvilágban, vagy beszáll egy csónakba és hagyja, hogy a Hold jelölje ki számára a követendő utat. Tudat alatti ereje és a Hold gondoskodó útmutatása biztosan elvezeti valahová.
A bolond csónakba száll, és elhajózik az éjszakába. Ahogy a víz egyre távolabb sodorja a parttól, holdfény világítja be előtte az utat, közben a főpapnő jóváhagyó tekintetével találkozik.
A Nap
A bolond csak reggel tér magához és veszi észre, hogy a folyó egy kellemes tavacskához vezette el. A tó egy fallal elkerített kert része, melyet teljes egészében rózsák, liliomok és hatalmas napraforgók nőnek körbe. Egy kisgyermek nevetése vonja el a bolond figyelmét, aki fehér pónilovon vágtat körülötte.
– Gyere! – kiáltja a kisfiú, és nyújtja kezét a bolond felé.
– Gyere, nézd!
A bolond végül megfogja a kisfiú kezét, aki körbevezeti a kertben. Megmutatja a fűben serénykedő rovarok sokaságát, a napraforgók szirmait és magvait, a tó felszínén tükröződő napfényt. Közben kifogyhatatlan kérdésekkel árasztja el őt, meglehetősen banálisakkal:
– Miért kék az ég?
A bolond és a kisfiú órákon át énekelnek és játszadoznak önfeledten. Egyszer csak a bolond megáll egy pillanatra, és az aranysárgán fénylő napba néz. Széles mosoly terem arcán, nagyobb és derűsebb, mint amit élete során valaha is tapasztalhatott. Ez az első perc életében, amikor szimplán és őszintén boldogság támadt lelkében. Egész eddigi élete tele volt megpróbáltatásokkal, szenvedéssel, rémülettel és csalódással. Most viszont elméje megvilágosodott, lelke megkönnyebbült, és mindez pusztán egyetlen játékos kisgyerek szimpla kérdéseinek, játékainak és dalolásának köszönhető. Ez a kisfiú a bolondot és annak világnézetét is teljesen újjá formálta.
– Ki vagy te? – Kérdezi a bolond a kisgyereket.
A kisgyerek, széles mosolyok közepette egyre több és több fényt áraszt ki magából, mígnem az egész kertet betöltő világossággá alakul.
– Én a te új éned vagyok.
E szavak megtöltik a bolond szívét melegséggel és erővel. Ráébred arra, hogy a kert, a Nap a feje fölött, a kisgyerek, mind benne léteznek. Épp most találkozott saját belső fényével.
Ítélet
Ahogy a bolond kisétál kertje kapuin, érzi, hogy útja a végéhez közelít. Feje fölött egy tüzes angyal bukkan fel, egyszerre csodaszép és rémisztő. Az angyal így szól hozzá:
– Utazásod utolsó lépéséhez érkeztél. Nem teheted meg ezt a lépést, amíg le nem fekteted múltad emlékeit nyugodni.
A bolond ijedezve felel neki:
– Lefektetni nyugodni? Azt hittem, már rég magam mögött hagytam mind!
Az angyal közbeszól:
– Nincs módja annak, hogy elhagyd a múltat. Minden lépésed egy hangyányit koptatja a cipődet, és megszabja a következő lépésed, majd az az utánit, és így tovább. A múltad végig ott ropog a talpad alatt. Nem rejtőzhetsz, nem menekülhetsz, nem szabadulhatsz meg tőle. Viszont szembenézhetsz és megbékélhetsz vele. Meg akarod tenni?
Az angyal átnyújt a bolondnak egy kis trombitát. A bolond jól tudja, hogy múltja telve van emlékekkel, melyekre nehezére esik visszatekinteni, melyek bűntudatot, haragot, szégyent váltanak ki belőle. Korábbi életének legtöbb problémáját a szőnyeg alá söpörte, és most eljött az idő, hogy mindezekkel megbékéljen.
Megfújja trombitáját. A Föld megreped a bolond talpa alatt, és régi énjeinek szellemei feltámadnak, beleértve azokat is, melyeket jobbnak látott volna végleg feledésbe merülni. Bár e rossz emlékek, félelmek, mulasztások, bűnök valaha mind az ő részei voltak, többé nincs miért félni tőlük.
Felismeri, hogy immár nincs köze hozzájuk, megbocsát nekik a gyötrelmekért, amiket okoztak. Cserébe ők is megbocsátják a bolondnak, hogy annyi időn át hagyta figyelmen kívül a leckéket, melyeket tanítani kívántak. Ahogy a kölcsönös megértés állapotát elérik, a szellemek felemelkednek és eltűnnek az égben. Bár emlékként és tapasztalatként megmaradnak, többé nem húzhatják vissza a bolondot az önmarcangolás, kétségek és gyötrelmek világába. Minden rossz érzés alól mentesülvén és újjászületve a bolond végre mindig a jelenben élhet.
A világ
A bolond elérkezett útjának végállomásához. Meglepetten veszi észre, hogy ugyanott találja magát, ahol annak idején vándorútját elkezdte. Akkor még fiatal volt és naiv. Úgy hitte, lehetséges számára a test és elme különválasztása. Most már tudja, hogy minden egy: a teste, elméje, múltja, jövője, az egyén, a világ. Minden egy, beleértve a bolondot és a misztikumot, melyek mindketten az univerzum titkainak ajtónyitói.
Magabiztos mosollyal megteszi az utolsó lépést, le a szikláról. A bolond felemelkedik a sziklák mélyéből egyre magasabbra és magasabbra, mígnem az egész világot maga alatt látja. Csillagokkal körbevéve táncol együtt az univerzummal. Ott végződik kalandja, ahol elkezdte, és ez a vég ismét valami kezdete. A világ fordul egyet, és a bolond útja beteljesül.
