A munka bukása
Megdönthetetlen mítosznak tűnt a munkakultusz szentsége, illetve az „aki nem dolgozik, ne is egyék” doktrína érvényesülése. Az elkövetkező évek során bedől ez az össznépi skizofrénia, s felviláglik végre, hogy a munka nemhogy nem viszi előbbre az embert, de egyenesen a szegénység, éhínség és nyomor táptalaja az alázatos és szorgos munkavégzés.
A munkaapologéták azt hazudják, hogy munka nélkül kizárólag nyomor létezne ebben a világban, mely állapot egyben a munkadiktátumból nem kérő csoportok természetes állapota. Kultúrantropológiai kutatások bebizonyították, hogy a szegénység és éhínség még az életidejük nagy részét heverészésben töltő törzsi társadalmakban sem jellemző tulajdonság. A nyomort minden körülmények közt mesterségesen kell előidézni, majd annak állapotát erőszakkal fenntartani olyan társadalmakban, ahol a lakosság létének megszervezése hatalmi intézményekre és személyekre van bízva.
Modern társadalmunkban tehát a munka fő kiváltó oka a szegénységnek. A dolgozó ember az önrendelkezés jogát sutba veti (vagy erőszakkal elveszik azt tőle), s egy olyan szisztémától kerül függőségbe, melynek uralkodó elitje a létszükségletekhez való hozzáférés lehetőségeit a maga érdekei mentén önkényesen kontrollálja.
Nincs skizofrénebb delúzió annál, mint amikor az éhhaláltól egyetlen kimaradt munkanapra, a hajléktalanságtól egyetlen befizetetlen csekkre agonizáló személy a békességet és biztonságot hallucinálja a totalitárius függőségébe, személyét pedig mint önmagát eltartó szorgos, dolgos és független embert aposztrofálja. Kinek egyetlen pisszenésére repül az inkasszó, levegővételére a bírság, s hamarosan géphang néni fogja részére meghatározni, akkumulált szociáliskredit-pontjai nyomán jogosult-e felszállni a munkahelyére pöfékelő menetrend szerinti járattal, vagy battyoghat gyalog a lakhelyétől harminc kilométerre fekvő ültetvényre.
Semmi gond nem lenne ezzel az embertípussal, hiszen mindenki úgy csapja be magát, ahogy akarja. Csakhogy ez az osztály úgy gondolja, aberrált és életellenes viselkedése egyben kötelező és karhatalmi erővel érvényesítendő diktátumként kerüljön erőszakolásra a komplett társadalomra. Súlyos retorziókkal, megszégyenítésekkel, tömeggyilkos terrorral sújtják azokat, akik a munkaregnum egyre csak pusztuló és leépülő diktátumán felül képesek bármi mást elképzelni egy valóban élhető és prosperáló társadalom szervezési módjáról.
Ezek a hetvenórázgató és hajnalonként zötykölődő zombik mostantól fogva egyre több nyilvánvaló jelet kapnak majd a sorstól, hogy létbiztonságuk forrását ne a totális kiszolgáltatottságban és leláncoltságban keressék.
Aki nincs felkészülve erre a felszabadulásra, s léte kizárólagos értelmét továbbra is a munkában látja, azt derült égből villámcsapásként érkező rejtélyes betegségek, leépítési hullámok, krónikus szervi problémák, családi és baráti perpatvarok, továbbá pénzügyi és megélhetési válságok sora fogja téríteni a jobb belátásra.
Lássunk példaképp néhány folyamatot, melyek az elmúlt évek során indultak hódító útjukra.
Akik munkahelyük megtartása érdekében oltatták magukat, azok egyre súlyosabb mellékhatásokban, autoimmun gyulladásokban, lelki békétlenségben, egzisztenciális szorongásban, hosszú COVID-ban szenvednek. Ők lettek a munkatársadalmat érintő csapássorozat első áldozatai.
Tavaly-tavalyelőtt a nagy felmondás, majd csendes kilépés mindent elsöprő árjától zengett a komplett világsajtó. Aki megteheti, örökre elhagyta a vállalati ültetvényt, a rendszer fogságában ragadt szerencsétlenek pedig passzív ellenállást tanúsítván kezdték munkateljesítményüket radikálisan visszafogni.
Kínában, a hangyaszorgalom globális központjában a korábban feltétel nélkül elfogadott 9-9-6 munkarend (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 napon át) megdőlése és a lakosság általános elszegényedése indult meg a tavalyi évben. Erről készítettem is egy alapos összefoglalót.
A kínai fiatalok keresztbe fekszenek a nyílt utcán, a kommunista párt tudtára adják, hogy többé nem képesek ily sokat és ily megerőltető tempóban dolgozni. A fiatalság radikális hányada egyenesen a rendszer pusztulását követeli – a karhatalom mindennemű fenyegetőzése és gyilkos terrorja ellenére is!
Japánban az utcán omlanak össze és halnak meg a munka hívei – szó szerint halálra dolgozzák magukat.
Németországban a folyamatban lévő deindusztrializációnak köszönhetően a képzett munkaerő nem talál magának állást, és fejvesztve menekül az országból. A mezőgazdaságot pedig a karhatalom igyekszik szétverni, hogy az élelem porciózásának joga is központi kézbe kerüljön.
Az Európai Unió teljes területén, ide értve Magyarországot is, folyamatosan csökken az ipari termelés volumene.
Amerikában a totálisan megfizethetetlen lakhatási díjakat, valamint az egyre elviselhetetlenebb élelem -és rezsiköltségeket az autóikkal száz kilométereket ingázgató emberek már csak hitelkártyákkal és fizetésnapi hitelekkel képesek kielégíteni. A munka fenntartása érdekében kénytelenek az emberek szép lassacskán éhen halni, hiszen nem kockáztathatják meg a kirúgást arra való hivatkozással, hogy az élelem és ruházat elsődleges prioritást élvez az autóval való kényszerű ingázgatás helyett.
Szerencsére azért a home office térhódítása és a távmunkában dolgozók depresszív irodákba való visszaédesgetésének kudarca a munkáltatókat is alaposan megrendszabályozza. Amerikában nem alternatívája az autóval való bejárkálásnak a tömegközlekedés vagy kerékpározás – hogy miért, arról szintén készítettem már összefoglaló elemzést. Tehát az ember vagy megfizeti az egyre magasabb rekordokat döntögető benzinárakat, vagy lehetetlenné válik részére bejárni a munkahelyére.
Kis hazánk is kapjon néminemű dorgálást. Idehaza oly vérmes munkadiktátum uralkodik, hogy Magyarország nemhogy csicskaként, de a csicskák csicskájaként szolgálja a nemzetközi tőkét. Nem elegendő a százezerszám beömlesztett migránsokra gondolni, akik a magyar lakosság közreműködése nélkül is fenntartják a feudálfasiszta rezsim trónolását joviális adófizetéseikkel, de az újonnan ide települő gyárak már egyenesen Kínából, Indiából és Pakisztánból érkeznek az éhbérért is nyakló nélkül rabigáztatható, jogok nélküli magyar munkások kifosztására.
Magyarország hamarosan Délkelet-Ázsiává válik, csak azt nem értem, mi szükség még ebben az országban magyarokra. Ha az indiai gyárakban indiai migránsokat foglalkoztató munkáltatók majd szépen benépesítik a Kárpát-Medencét, mi értelme a feleslegessé vált magyarságot életben tartani?
Az inflációnak köszönhetően az emberek immár kisebb jövedelmet vihetnek haza, mint amennyi a munkaképességük fenntartásához és a munkahelyekre való bejárkálás biztosításához szükséges. A lakosság kényszerből fogyasztói hiteleket vesz fel a családi büdzsékben tátongó lyukak befedésére, ám hamarosan vége a dalnak: a megfizethetetlen hitelkártya-adósságok csőstül szakadnak a fizetésképtelenek nyakába.
Eztán talán meggondolják végre, érdemes-e továbbra is dolgozni járni, mikor konkrétan az válik választási dilemmává, hogy az ember felhagy végre a lelke legyilkolásával a munkaregnum további kiszolgálásáért, vagy pedig éhen hal. Nem fordítva!
A dolgozó ember mindennemű személyes használati tárgya – ingatlantól autón át a mobiltelefonig – kizárólag azért létezik, hogy önmaga szolgásítását, kiszolgáltatottságát zökkenőmentesen és a munkáltató kívánalmainak megfelelően bebiztosítsa. A rendszeresen fizetendő kötelezettségek tartják a dolgozó embert a mókuskerékben. Amint a jövedelem alámegy ezek fenntartási költségeinek, a választás két lehetséges és egymást kizáró módja a munkavégzés beszüntetése és így az életben maradás halovány, de azért valóságos esélye, vagy a munka követelményeinek való további alávetettség, s így a megélhetési költségei által maga alá temetett dolgozó ember kimúlása lehet.
A retardált spirituális guruk egymásnak adogatván a kilincset hangoztatják, hogy válsághelyzetben ideje végre egyénileg felelősséget vállalni, s még keményebben dolgozni a betevő falat megteremtéséért! Ezek a húgyagyúak még az elemi közgazdasággal sincsenek tisztában. Ha megélhetésem külső körülményektől függ, létfenntartásom arról, hogy kapok-e munkát és pénzt valakitől, akkor totálisan fals koncepció a személyes felelősségvállalás és a még több munka eszményét harsogni, hiszen a tevékenységem megkezdéséhez szükséges legminimálisabb feltételeket (nyersanyagok és munkaeszközök beszerzése, adófizetés saját forrásból, amíg nincs bevétel és profit) sem tudom önállóan, saját magamtól teljesíteni. Minden külső körülmények függvénye.
A totális kiszolgáltatottság nem választható alternatíva a rendszerben, hanem kötelezően érvényesített diktátum. Annak regnumát csak a rendszer feltételhálózatának (pénz -és munkadiktátum) szemétbe vetésével lehetséges felülírni. Aki továbbra is pénzért dolgozik, meg az eleve az össznépi rabszolgaság érvényesítésére feltalált pénzt isteni eszköznek láttatja, annak követői beragadnak a rendszer posványába, s végső elsüllyedésükig nem vergődnek ki onnan.
Az ilyen pénzteremtő guruk meg jól megnézhetik magukat, amikor hogyhogynem egyszer csak véletlen befagyasztódik a banknál vezetett számlájuk, vagy hasraütésszerűen beszünteti a NAV az adószámukat.
Az önálló dolgozás, vállalkozás mindennemű feltétele a rendszer kontrollja alatt van, így annak képviselői önhatalmúlag és az ellenállás bárminemű lehetősége nélkül befolyásolhatják a pénzmágusok, pénzteremtők, üzleti coachok megélhetését. Ha az ilyenek sokat ugrálnak, a végén még az aluljáróban találhatják magukat a fene nagy pénzügyi tudatosságukkal – mint a „Gazdag papa, szegény papa” c. könyv szélhámos szerzője, ki napjainkban kvázi hajléktalanként tengeti létét.
Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az „aki nem dolgozik, ne is egyék” mantrát zengő erkölcsi toprongyok hamarosan megtapasztalják a nélkülözés és éhínség „áldásos” hatásait. Mostantól fogva a rendszerben ragadt szolgáknak nem elég keményen dolgozniuk a megélhetésért, pontosan olyan erkölcsi, morális és etikai körülményrendszert lesz kötelességük elsajátítani a joviálisan hajlongó szolgáknak, melyet a hatalom beléjük plántál, különben – pénz és kemény munka ide vagy oda – nem juthatnak hozzá a létfenntartásuk feltételeihez.
A dolgozó ember egy kihalásra ítélt faj. Akinek egyetlen erélye, hogy eljárkál akár több tucat kilométerre gyilkoltatni az egészségét és koptatni a gerincét, miközben családtagjait bántalmazza, embertársait megszégyeníti és leköpdösi, követeli a társadalomtól a még több munkát, az elhajlókkal szemben a még szigorúbb büntetést, az nem érdemel többé életet. Ezek áldozatai pedig egyre tömegesebb számban fognak kicsúszni a férgesült munkadiktátum kontrollja alól. Mert a modern munka nem értelmes, hasznos, építő tevékenység, hanem az egyre szabadulhatatlanabb totalitárius diktatúra fenyítő ütlege.
A hülyítési, züllesztési rendszer csődje
Ha a munka megbukik, nyilvánvalóan magával ragadja a sírba a vérmes diktátuma érvényesítéséhez nélkülözhetetlen rendszerelemeket is.
Ezek egyik legfontosabbja az emberiséget már gyerekkorától fogva kínzó és leépítő züllesztési rendszer. Hamarosan oly kritikus mértéket ölt a tanárhiány, hogy a rendszer gyakorlatilag önmagától, bárminemű külső beavatkozás szüksége nélkül is magába roskad.
Az apologéták szerint kötelező oktatás nélkül mind hülyék, analfabéták és műveletlenek maradnánk. Mindezt leginkább azok hangoztatják, akik 12-20 év iskolapadban töltött időt követően is segghülyék, funkcionális analfabéták és műveletlen tuskók maradtak.
A hülyítési, züllesztési rendszer célja a gyermekek és fiatalok önálló, organikusan fejlődő és személyes tapasztalatok nyomán automatikusan megfelelő szintre beálló tudástár és személyiségjegyek felszámolása, ezek helyébe egy önkényesen meghatározott, karhatalmi érdekeknek megfelelő, kizárólag a rendszer feltétel és kérdezősködés nélkül való kiszolgálására alkalmas meddő információtenger bemagoltatása.
A butítási rendszernek örvendő rétegek delúziójának kiváltó oka, hogy azok – nyilván többek közt az őket ért indoktrináció következtében – nem képesek felfogni annak szemlátomást oximoron számba menő dichotómiáját, hogy egy számos tankönyvet kérdezősködés nélkül bemagoló és korunkban nélkülözhetetlen alapvető képességeket – olvasás, írás, számolás, szocializáció – szemlátomást elsajátító fiatalok hogyan válhatnak végeredményükben mégis életképtelenekké, hogyan züllhetnek el és mehet tönkre jóvátehetetlenül az életük a vágyott szakma vagy diploma abszolválását vagy épp az ebben való elbukást követően.
A butítási rendszer sátáni hármasa – tekintélyuralom, megjegyezhetetlen és alkalmazhatatlan információtengerrel való terhelés, érdeklődés kiirtása – a regnáló munkatársadalom kibontakozásához a lehető legideálisabb táptalajt nyújtja, pusztán az élettől áll oly távol, mint Makó Jeruzsálemtől.
Az oktatandó ismeretanyagok oly kritérium szerint meghatározott szűrésen és előválogatáson esnek át, hogy mi az, ami megerősítheti és érvényesítheti a rendszer hatalmasainak diktátumát, s melyek jelentenek veszélyt ezek regnumára. Utóbbi információkat elvetik, előbbieket újabb szűrés alá vonják.
Következő lépcsőben a hatalom bebetonozása számára hasznos tudás válogatását oly kényes egyensúly mentén hajtják végre, hogy a diákság éppen képesnek bizonyuljon a kiadott parancsok kifogástalan teljesítésére, ugyanakkor ne maradjon képességük önálló és autonóm gondolkodásra, a rendszer regnumának megkérdőjelezésére, továbbá mindennemű szorgos munkavégzésük ellenére maradjanak tökéletesen gyámoltalanok és védekezésképtelenek, amennyiben a rájuk bízott feladatok terjedelmén túlmutató tudás felszippantására vetemednének.
Az agyonterhelés célja tehát nem a minél pengébb elmével felvértezett diákság kilökdösése az ajtón, épp ellenkezőleg. Adják fel a lurkók a valós tudáshoz való jutás vágyát, melyet szorgos keresgéléssel, a tankönyvek világán kívül eső információk feldolgozásával nyernének, mert még a végén nem válnának szorgos és hajlongó, ugyanakkor autonóm létezésre tökéletesen alkalmatlan rendszerszolgákká.
Ne feledjük, hogy a tiltott tudás vonzó a többség szemében. Minél tilosabb megosztani, annál gyorsabban terjed az elhallgatandó hír a hatalom kontrollján kívül eső csatornákon. Ezért az információ korlátozásának művelete már az oktatási rendszer korai éveiben megbukott. Ehelyett az ellenkezőjét kell elérni: csömörüljön meg a diák a temérdek érthetetlen és feldolgozhatatlan meddő információtól, gyűlölje meg egy életre a tanulást, önálló művelődést, organikus fejlődést.
A tankönyvek magoltatásával odahaza is kibonthatatlan ördöglakat verhető a gyermek fejlődésére. Ha választani kell, hogy a gyermek szívének kedves tanulmányokkal múlassa idejét, vagy a hatalom által osztogatott érdemjegy és a lurkó további „karrierje” függ a gyűlöletes tankönyvek és munkafüzetek száraz és haszontalan tényanyagainak elsajátításától, a szülő is erőteljes presszió alá van vonva, hogy a fejlődés helyett a leépülés útjára kényszerítse a lurkót. Különben nem juthat jól fizető álláshoz, vagy még a végén meglóg az ültetvényről és elkezd önálló tevékenységbe, gondolkodásba fogni.
Nem véletlen, hogy a kötelező oktatási rendszer ügyét anno vállukon hordozó egyes számú filantrópok olyan milliárdos és monopolista iparmágnások vagy uralkodók voltak, mint John D. Rockefeller vasútmágnás, Jakob Mayer Rothschild bankár, vagy Otto von Bismarck német császár.
Rockefeller egyes számú jelmondata volt a „Nem egy gondolkodó nemzetet, hanem egy dolgozó nemzetet akarok” kultikussá lett idézet, mely követelményt legegyszerűbben az oktatási rendszer bevezetése által lehetett szavatolni.
Bismarck oktatási minisztere kedélyesen elhencegett a Német Császárság területére tévedt követeknek és diplomatáknak, hogy a német oktatás oly precízen neveli a diákságot, hogy épp ebben a minutumban a birodalom minden iskolájában Napóleon hadjáratait oktatja a tanári kar.
Ilyen körülmények mellett világos, az önálló gondolkodás és értelem lehetőségétől megfosztott diákságot hogyan lehetett tömegesen ledarálni két alkalommal is a fronton.
A hülyítési rendszerből napjainkban tömegével kikerülő funkcionális analfabéták serege nemhogy hátráltatná, de egyenesen serkenti a gazdasági növekedést. Aki olyan hülye, hogy azt se érti, mit olvas el, de azért képes X-et húzni egy szavazólapra vagy valami krixkraxot firkantani egy mindennemű emberi jogait felszámoló munkaszerződésre, az bárminemű gondolkodást, belátást vagy erkölcsi megfontolást mellőzvén képes elsajátítani a munka alapú társadalom előírásait is – anélkül, hogy mindehhez olvasni kéne tudnia.
2024-ben az egyetemi képzések elszenvedik végső hanyatlásukat. Idehaza is egyre többen döbbennek rá, mekkora átverés és súlyos ráfizetés a felsülőoktatás, ami a diákhitel és a munkáltatói önkény révén fiatalok százezreinek életét dönti romba.
A tudomány halála
Kalandozzunk egy kicsit a COVID-nácizmus végett végérvényesen dugába dőlt és megsemmisült tudomány területére is.
A tudomány eredeti küldetése az lett volna, hogy valamilyen érzékszervvel, műszerrel vagy mérési módszertannal értelmezhető jelenségek vizsgálata által eljuthassunk világunk működési rendjének lehető legalaposabb megismeréséhez.
Mára a tudomány ennek ellenkezőjét elsajátítván a mítoszok, babonák és mesék egyes számú táptalajává vált, melyben a tudósok kifundált elméletekkel, fabrikált statisztikákkal és mérési mutatókkal a világ működési módját igyekeznek megrendelésre befolyásolni. Eközben okkultista tevékenységükkel immár a mindenkori erkölcsi kódex leváltására és a tudomány intézményének világvallássá formálására is vállalást tesznek.
Elegendő emlékezni a koronavírus-karantén elrendelésének szükségét visszaigazoló szimulációra, melynek keretében Neil Ferguson szélhámos gazember egy gyerekeknek készült, ráadásul roppant bugos pandémia-szimulációs szoftverrel szerezte meg a visszaigazolást, hogy képernyőre vetett pontok halmaza indokán 8 milliárd ember életvitelét változtassák meg a globális államhatalmak egyetlen hét leforgásán belül.
A legnevetségesebb bohózat a messiás vakcinák érkeztével zajlott, amikor minden, elemi statisztikával legalább konyhanyelven tisztában lévő személy kiszúrhatta, hogy egy rendkívül szimpla és primitív statisztikai csalás mentén igazolták a Pfizer és Moderna marketingesei a terítendő kísérleti vakcinák 95%-os hatásosságát.
Eztán – miután nem mindenki vette be feltétel nélkül az agymosó propagandát – nem elég, hogy a karhatalom terrorja volt szükséges az országtól függően 50-75 százalékos oltakozási kedv eléréséhez, de a lelküket aprópénzre váltó celebvirológusok még gúnyt is űztek az önálló gondolkodásra képes egészséges emberekből, hogy azok nem hisznek feltétel nélkül a vakcinák varázserejében. Pedig ha hinnének bennük – saját szemeikkel és érzékszerveikkel vizsgálható objektív tények ellenében –, akkor őket is hipervédett szupermenekké alakítaná a kísérleti vakcina, akárcsak az oltakozás következtében hirtelen elhalálozó, vagy súlyos krónikus és autoimmun betegségek tengerében vergődő védettek sokaságát.
Miután menetrendszerűen dőlt össze a légvárra épített COVID-narratíva, az elmúlt két évben rendre igyekeztek a hitelüket vesztett celebvirológusok okkultista ráolvasásaikkal és népességre mormolt varázsigéikkel újabb járványhullámokat generálni, ám egyetlen próbálkozásuk sem jött össze. A lakosságból eddigre teljesen hiányzott a koronavallás feltétlen imádatának vágya (ezzel szemben 2020 elején még maguk a dolgozó népek követelték a karantént és a tömeges lezárásokat).
2023-at ama jelzővel illethetnénk, hogy végérvényesen szertefoszlott a tudomány mindenhatóságába vetett vakbuzgó hit, a szakértelem diktátuma végleg csődöt mondott.
Globális sokkok, pénzügyi összeomlás, éhínség, áruhiány
Ezekről már annyit írtam, hogy unom folyton ismételni magam. Úgyhogy az eleve túlterjengő írásom további dúsítása helyett átirányítanám a kedves olvasókat a témakörben sorolt jelenségeket bemutató és bőséggel elemző cikkek böngészésére. Íme ezek közül néhány:
Kína válságban: miért omlanak össze a gazdaságok?
Tökéletes vihar: a minden-buborék, aminek kipukkanása előidézi a kapitalizmus vesztét
A válságesemények természetesen összefüggnek a munkaregnum halódó diktátumával, ugyanakkor egyes eseményeket – kiváltképp az egyre állandóbbá váló élelem -és áruhiányt – mesterségesen generálnak ama intézmények, melyek a mi meggyötrésünkért és ellehetetlenítésünkért cserébe elvárják a feltétel nélküli szolgálatot. Igen, a dolgozó ember köteles alázatosan, az őt ért bárminemű méltánytalanság, megnyomorítás ellenére is éltetni és táplálni elnyomóit, gyilkosait.
Specifikusan 2024-re vonatkozóan a már bemutatott és alaposan kitárgyalt folyamatok eszkalálódásának lehetünk szemtanúi. E sorok írása közben tudhattam meg, hogy a bankok tovább folytatják az elmúlt évben megkezdett, milliós nagyságrendű önkényes számlazárolásaikat, olykor a balga és számlapénz szentsége mellett kiállók személyes megtakarításait is benyelvén áldozataik folyószámlájáról.
2013 óta lehetőségük van a bankoknak az ún. „bail in” művelet végrehajtására. Ez azt jelenti, hogy amennyiben adott pénzintézmény felelőtlen gazdálkodásának köszönhetően csődközelbe jut, alanyi jogon és bárminemű kompenzációs kényszer nélkül leemelheti ügyfelei számlájáról a további fenntartásához szükséges pénzösszeget. Ha akarja, akár milliárdos számlákat is nyugodtan leporszívózhat a maga javára a bank. Így jár az, aki pénzügyei kezelését vadidegen önkényurakra bízza.
A bankcsődök, bár a múlt év második felében szüneteltek, újult erővel fognak eszkalálódni az idén. Elképesztő tempót diktálnak az államok a fenevad bélyegének bevezetésére – az idén már többséggé kívánják formálni a digitális állampolgárságot és bármikor lenullázható bankszámlákat választó naiv és ostoba barmok seregét. Miután a megtévesztés által a kritikus többség abszolválása sikerrel végződik, a maradék renitenskedő törvényi diktátum által és akár a készpénz bevonása mentén is kényszeríthető a digitális állampolgárság és a vele járó totalitárius megfigyelés elfogadtatására.
Mivel a rendszer többé nem képes magát fenntartani, s nagyon jól tudja, hogy kevés ideje maradt (ezért is a nagy sietség), így az emberiség leselejtezését rendre napirenden tartják a háttérhatalmi szervezetek. Véleményük szerint nem a rendszer életellenessége, aberrációja és a hatalom vérmes pszichopátiája tehet az összeomlásról, hanem hogy a dróton rángatott és gyakorlatilag pisiléshez is előzetes írásbeli engedélyért folyamodni kénytelen emberiség követelődző parazitájává vált a Földnek és a rendszernek egyaránt. Mondják ezt a követelőző paraziták, kik az egész bolygót terméketlen sivataggá változtatták, a 99%-nak vajmi kevés beleszólása volt a folyamatokba.
A mesterségesen generált válságok és karhatalmi terror burjánzása mellett az egyre fogyatkozó energiájú, egyre elmebetegebbé és figyelmetlenebbé váló dolgozó had hibázásai vagy előre beláthatatlan természeti katasztrófák is tizedelhetik a lakosságot.
