Miközben a kapitalisták azt hazudják, a „szabad piac” filozófiája révén felszabadították az emberiséget a történelmileg meglehetősen terhelt rabszolgaság intézménye alól, a meztelen tény az, hogy soha annyi rabszolga nem élt a világon, mint napjainkban. Egyetlen lényegi különbség a hajdanvolt korok nyílt színi elnyomást alkalmazó rendszereihez képest, hogy megszüntették a különböző társadalmi csoportok egymással való vegyülésének lehetőségét. Míg a burzsoázia által lakott területeken híre-hamva sincs efféle elnyomás létének, addig távol-keleti, afrikai országok sokaságában milliószám szállítják az ütleggel idomított, jogfosztott gyerekmunkások tömegei a luxustermékeket az előbbi csoport asztalára.
Mivel nincs közvetlen szemük előtt a probléma, nyugodt szívvel tagadhatják annak létét.
A rabszolgák által szállított élvezeti cikkek legeklatánsabb példája a kakaó. A Fekete-afrikai illegális munkások tömkelegének két kezével betakarított élvezeti áru kizárólag e kontinensen terem meg biztosan. Mindezek ellenére a leginkább Elefántcsontpartról, Maliról származó kakaóbabot van pofájuk egyes cégének a megelőző korok gyarmati nosztalgiáját könnyes szemekkel felelevenítve holland kakaónak, illetve belga csokoládénak hívni.
A rabszolgatartók tetten érése nem egyértelmű folyamat: a csokigyártó cégek beszállítók százaival működnek együtt, azok pedig a magyar építőipari szektor működési módja révén jól ismert alvállalkozó alvállalkozójának alvállalkozója elv alapján osztják be az elvégzendő feladatokat. A szervezett céghálók sokasága gyakran összpontosul egyetlen, vagy legalábbis néhány kézben, ám a vállalataik funkció szerint elkülönülnek. Az inkább szem előtt lévő, a nemzetközi szervezetek részére jobban átlátható működést jogkövető mód működtetett, munkásait tisztességesen bejelentő kft-k révén végzik. A zavarosabb, kevésbé látható, fű alatt végeztethető munkakörök, mint a kakaóbab betakarítása a gigantikus ültetvényeken, már rálőcsölhető az e célból létrehozott, közvetlen mód nem ellenőrizhető cégcsoportok feketén és rabszolgaként foglalkoztatott munkásaira.
A legtöbb, gazdag országokban elérhető luxus, mint az arany -és gyémánt ékszerek, illetve az iPhone előállításához szükséges ritkaföldfémek szintén hasonlóan szövevényes céghálók révén kerülnek az ellátási lánc megfelelő helyére.
Mindezen áldatlan állapotoknak – immár sokadik nekifutásra – a Washington központú International Rights Advicates (IRA) szervezet úgy kíván véget vetni, hogy személyesen emelik ki a rabszolgaként dolgoztatott fiatal munkásokat az ültetvényekről, majd szállítják őket az USA-ba pert vívni a csokigyárakkal szemben. Utóbbiaknak, mivel beszállítói szerződésekkel intézik beszerzéseiket, és csak a végtermékek gyártása valósul meg ellenőrizhető körülmények között, nem igazán kötelességük jóvátételt biztosítani a kifosztott gyerekmunkások részére.
Mégis ez maradt az egyetlen módja a rabszolgaság szép lassú visszaszorításának. A 2001-ben hozott „Harkin-Engle Protocol”, mely a gyerekrabszolgaság teljes felszámolását tűzte ki célul 2005-re, semmiféle eredményt nem hozott. Igazából csak rosszabb lett minden. 2020-ban 1,56 millió főre emelkedett a kakaófarmon foglalkoztatott rabszolgák száma, ami 14%-os növekedés a 2015-ben mért állapothoz képest.
A csokigyárak folyamatos halogatásaik után most úgy kívánnak alkudozni, hogy 2025-ig szorítanák vissza 70%-kal az illegális gyerekmunkát. Szavuk megtartatására csak úgy marad remény az IRA szerint, hogy bizonyítják: a nagy gyártók gazdagon profitálnak a rabszolgaságból, ennek révén bűnrészesei a törvénykerülő trükkökkel alaposan körbebástyázott ellátási láncnak.
A cél tehát, hogy elérjék: a forgalmazók kénytelenek legyenek elállni a tisztességtelen szerződésektől, és maguk kényszerítsék ki az illegális rabszolgákat foglalkoztató beszállítók kiszorítását az ellátási láncból. Mindezen művelet talán meghozhatja az eredményt, melynek 2005-ig el kellett volna jönnie.
