A halálra dolgozás filozófiáját követő rabszolgatelepek világában nem annyira meglepő, hogy a munkaerő alkalmazkodik az extrém körülmények rendkívüli elvárásaihoz.
A Japán munkakultúra még a nyugati átlagnál is sokkalta betegebb képet mutat. Nem számít például hatékony kifogásnak a napi melóból való kimaradáshoz egy 8-as erősségű földrengés sem. Ahogy az sem, hogy éppen nincs mivel odajárulni az ültetvényre, például mert a földrengés következtében összeomlott egy rakás épület, elzáródtak az utcák és nem jár busz, sem villamos. Ha szeretné a jómunkásember az adott napra való bérét megkapni, bizony akár a tomboló lávafolyamon is keresztül úszik a betevő falat megszerzése érdekében.
Érdekes példa a történelemből a mindkét ledobott atombombát túlélt japán férfi, aki az első bombát követően szétégve, bekötözve állt munkába már a tragédiát követő harmadik nap – hogy aztán újabb szeretetcsomagot kapjon a nyakába.
A mítosztól eltérően az elmebeteg japán rendszert az ott élő emberek egy része sem éli meg úgy, mintha övék volna a világ legegészségesebb működést tanúsító rendszere.
A Shirabee hírportál például megkérdőíveztette olvasóit a következő, roppant egyszerű kérdéssel:
„Akartad-e valaha megölni a főnököd?”
27% igennel felelt, ami, ha némileg lecsökkentjük a valós számot a poénból bejelölt igenek becsült mennyiségével, még akkor is ijesztő számot kapunk. Hiszen a főnököt kizárólag szeretni, pátyolgatni szabad, földrengést követően akár a cunami átúszásával is bizonyítva érdemünket a karéj kenyérre.
Persze mi, értelmesek, egyből zendítjük is az egyetlen valóban szóba jöhető, épelméjű választ a kérdőív eredményére:
Kevés!
