Figyelem! Ez a cikk jóval a Revolife indulása előtt keletkezett, és archiválási céllal került az oldalra. A benne szereplő információk esetleg elavultak lehetnek
Kissé talán túlzás volna a Scooter együttest a rave koronázatlan királyának nevezni, mindenesetre a hamarosan 25 éves évfordulóját ünneplő csapat egy szempontból biztosan aranyérmet érdemel. Nincs egyetlen másik olyan dance formáció, akik ilyen sokáig talpon bírtak maradni az elmúlt évek során elkövetett súlyos baklövéseik ellenére is. Nyilván az elektronikus zenei körökben több hasonló sikert megért együttes is létezik, azonban kifejezetten a mainstream tánczenében (trendi megnevezésén: EDM), ahol a trendek átlagosan kétévente változnak ki tudja milyen irányokba, egy tíz évet megérő formáció már igazi matuzsálemnek számít.
Ez a 25 év a Scooter számára sem volt folyamatos diadalmenet, és most meg is ragadom az alkalmat, hogy a valódi rajongótáborukon kívüliek számára is felfessem kicsit az együttes súlyos baklövéseit, mielőtt az új lemez ismertetésére rátérek. A Scooter mint Rave formáció vonult be a köztudatba 1994-től kezdve. 1998-ban viszont a Rave, mint stílusmegnevezés felbomlott, leginkább azért, mert nem is volt saját jogán zenei stílus, hanem definíció szerint a 80-as évek végétől az elektronikus zene és annak legnépszerűbb stílusaként számon tartott acid house leginkább az Egyesült Királyságban tartott illegális, hangárokban és szabad téren tartott gigapartyjait jelentette.
Az elektronikus tánczene felnőtté válásáig azokban minden mainstream stílus a „rave” megnevezést kapta a köztudatban, így lett rave az acid után a jungle, a hard trance, majd a happy hardcore. Utóbbi végül a Scooter első éveinek fő műfaját is alkotta. Egy stílus lefutása után a meghatározó DJ-k vagy visszavonulnak az undergroundba, esetleg felhagynak munkásságukkal, vagy pedig az aktuálisan népszerűvé vált új trendekre lovagolnak át, ám ez gyakran név –és imageváltás nélkül kudarccal végződik. Vagyis egy adott stílusban ikonikusként számon tartott előadó egy másik műfajban lehet, hogy csak közepes sikert arat.
A Scooter mindezt úgy hidalta át, hogy bár a „rave együttes” megnevezést és a happy hardcore-hoz tartozó 170 BPM körüli tempójukat elhagyták, ugyanakkor a trendek folyamatos változásával összhangban nagyjából négyévente cseréltek társproducert állandó zenészük, Rick J. Jordan mellett, és minden alkalommal kiválasztották maguknak az aktuálisan legtempósabb és legkeményebb mainstream tánczenei stílust. Így bár régi tempójukat soha nem nyerhették vissza, az együttes története egészen kb. 2010-ig egyértelmű sikerszériák folyamatos özöne volt. Ügyesen meglovagolták az energikusabb klubzenei stílusokat – club trance, hands up -, valamint a pillanatnyi fellángolásokat megért stílusokat is, mint a jumpstyle.
2009-ben a hardstyle vette át a leszállófélben lévő club trance és hands up szerepét, mely viszont már veszélyes játéknak számított: a mainstream rádióadók eddigre elpuhultak, a tematikus rádióadások rohamtempóban szűntek meg. Így a csapat hardstyle nótái bár saját rajongóik körében zajos sikert arattak, most először elmaradtak a slágerlistás helyezések a várttól. A rádiók nehéz szívvel vállalták a rizikót a már-már szélsőségesen keménynek számító trackek lejátszására.
Így aztán vélhetőleg üzleti megfontolásból a frontember, H.P. Baxxter kiadta az ukázt: a Scooter is beáll a kommersz dalokat gyártó együttesek sorába. Jött először a dubstep (David Doesn’t Eat, 2011), majd a pop-house (4 AM, 2012), végül az addigra már mindenféle vurstlikban agyonjátszott big room EDM (Bigroom Blitz, 2014). Bár a terv minden bizonnyal az volt, hogy ezáltal szépen visszamásznak majd a rádiós játszási listákra, a folyamat csúfos kudarccal végződött. Nem csupán rádiós helyezéseiket vesztették el a mindenféle alantas popízlésnek való megfelelés ellenére, de saját rajongótáboruk nagy része is faképnél hagyta őket (emlékezzetek csak, mit írtam a stílusváltó DJ-kről pár bekezdéssel feljebb).
Az együttes vergődését kívülről látni is felettébb kínos volt, de belül még súlyosabb csapások tépázták a csapatot. Állandó, lojális producerük, azaz Rick, aki az alakulástól kezdve velük volt, 2013 végén elhagyta a Scootert. Ricket Phil Speiser, azaz Dirty Disco Youth váltotta, aki már eleve a kommersz house-szénából jött, végleg elvágta a régi rajongók többségének kedvét az együttes sorsának további nyomon követésétől. Úgy tűnt, a rajongók vágya, hogy térjenek vissza régi stílusukhoz, vagy esetleg a modern trendekhez kissé igazodva alkossanak valami egyedien energikusat, végleg beteljesületlen marad.
Azonban, mint szintén említettem, az EDM a legsűrűbben és legradikálisabban változó stílustömörülés a világon. Így egy rövid kísérletezgetés után az EDM végleges elpuhányosításának irányába – tropical, moombahton, minimal – az elmúlt 1 évben elkezdett visszalengeni az inga, és tömegesen kezdtek visszajönni a 90-es, valamint 2000-es évek már-már elfeledett stílusai. Igazi retrohullám söpört végig a világon. Rövid hiátus után ismét régi fényében tündököl a hardstyle, idehaza és Németországban teltházzal futnak az eurodance –és hands up fesztiválok, a 90-es évek EDM-úttörői retro szettjeikkel pedig ismét megtelt booking-naptáraknak örvendhetnek.
Mivel mostanra a Scooter már-már a gyatra középszerűség szinonimájává vált, ezért senki nem is várt sokat a bejelentett új albumuktól. Így szép csendben, minimális feltűnést keltve májusban megjelent egy újra felmelegített korábbi klasszikusuk (Bora! Bora! Bora!), majd szeptember elsején maga az album is, digitális letöltés, CD és Vinyl formában egyaránt. És a végeredmény szinte mindenkit meglepett.
Mintegy 6 éven át tartó felesleges és hiábavaló küszködés után ugyanis H.P. elvtárs végre rájött, hogy amúgy sem számítanak már szinte semmit a rádiós játszási listák meg a CD-eladások, így a nem éppen hard dance-barát producereivel, Phil-lel és Michael Simon-nal közösen olyan lemezt pakolt össze, amelynek mindössze egyetlen feladata volt: visszaédesgetni a Scooter mémet az őket már-már végleg elfelejtő, valódi rajongóközösség fülébe. Mit ne mondjak, sikerült.
A 2 CD-re bontott album (bár ez sajnos nem jelent 2×80 percnyi anyagot) első korongján található maga a lényeg, azaz a 15 darab, ízig-vérig Scooteres hands up –és jumpstyle track, míg a bónusz lemezen 10 átdolgozott, klasszikus, 90-es évekbeli rave zene található. Ezen trackek keménysége és összetettsége ugyan egyáltalán nem éri el a legnevesebb hard dance producerek színvonalát, de ne feledjük, hogy a Scootert elsősorban mindig mint popegyüttest tartották számon, és csak másodsorban hard dance előadókként. Ilyen körülmények egyszerűbb felépítésű, kevesebb csűrést-csavarást és speciális effektet tartalmazó muzsikákat igényelnek.
A Scooternek hosszú idő után sikerült átugrania egy nehéz akadályt, és a 2009-es „Under The Radar, Over The Top” óta először ismét elébe menni a trendeknek. Bár van egy olyan megérzésem, hogy kizárólag szerencsés véletlennek, na meg a megmaradt kevés számú rajongó nyomásának köszönhetik pálfordulásukat, mert egy évvel ezelőtt még kevés jel utalt a hard dance újbóli felfutására, mindenesetre az időzítés tökéletesebb nem is lehetne.
Nagyon úgy tűnik, kedvenc rave műfajaink új reneszánszt érhetnek meg. A happy hardcore-t felkarolta a Monstercat, a világ egyik legnagyobb EDM kiadója. A hands up főnixként támadt fel poraiból, és mostanra számos, kizárólag a stílusra épülő német tematikus válogatást eltart. A hardstyle mostanra már tényleg világszerte ismert és játszott lett, ha rádiókban nem is, a legnagyobb fesztiválokon mindenképp. A trance uplifting ága, valamint a psytrance soha nem látott népszerűségnek örvend (ismerőseim szerint a helyi Ladás „menőcsávók” is átálltak a Kickecelányom Coronitáról a Vini Vici bömböltetésére).
A Scooter pedig visszatért gyökereihez, ahová való, és ami mindig a legjobban állt neki: hamisítatlan, kemény, de azért valamelyest mainstream-kompatibilis energiabombák gyártásához. Reméljük, eme előzmények után legközelebb inkább feloszlanak, de a sötét útra vissza nem lépnek.
