22 éve debütált az első Mátrix film a mozikban, melyről immár nyugodtan elmondhatjuk, hogy nagykorúvá érett. A kultfilmek azon kevés példányához tartozik, melynek üzenete napjainkban aktuálisabb, mint valaha, hiszen egyre többen látjuk úgy, hogy a minket körülölelő disztópia nem lehet a tényleges, objektív valóság. A retardált tudomány, a söpredék politika, az össznépi téboly nyilvánvalóan csak valamiféle rendkívül bugos szoftver által előállított illúzió lehet.
Pontosan eme felütéssel indul az új Mátrix mozi, melyről egyébként roppant nehézkes megállapítani, hogy negyedik részről, vagy pedig egy VR-élményre fazonírozott reboot-ról van szó, annyira kaotikus módon keverednek benne az új motivumok és a régi, korábbi mozikból megszokott klasszikus elemek.
Már a keretsztori is felettébb zagyva, akár csak a hivatalos COVID-narratíva. Neo, kinek valódi neve Thomas Anderson, immár a Mátrixon kívül tengeti életét játékfejlesztőként, ki pontosan ama virtuális világot istápolja, melyből az első részben még menekülni igyekezett. Sajnos utolérte őt is a virtuális világ-tervezés átka: aki túlzottan beleéli magát a projektjébe, és nem teszi meg a szükséges distinkciót, az előbb-utóbb azonosul vele. Andersont rémálmok gyötrik, mivel egyre inkább képtelen megkülönböztetni az általa működtetett Mátrix-világot a tényleges valóságtól.
Terapeutája, kinek személye egyébként egy zseniális plot twist-et rejt magában a későbbiekben, felajánl neki néhány doboz kék pirulát, hogy szedje azt. E pirulák elnyomják az Andersont gyötrő rémálmokat, valamint a Mátrixból olykor-ki-kikukucskáló karakterek főhősünkkel való interakcióit. Anderson viszont kíváncsisága révén egyre inkább hanyagolja a „gyógyító” pirulát, és hagyja, hogy „skizofrén elméjének” képei elárasszák.
Innentől kezdve máris elvesztettem a fonalat, mindenesetre azért a történet további menetéből eredő filozófiai mondandót érteni vélem. Az új Mátrix mozi az önreflexió (lásd még rekurzív algoritmus) műveletét használja fel mondandója kifejtésére, melyek a moziban említetlen, ám kikövetkeztethető motívumai a következők: a választás pusztán egy illúzió, a sztorik állandó jelleggel ismétlődnek, csak mindig más szereplőkkel (nincs új a nap alatt / a történelem ismétli önmagát), illetve hogy az ember ebben a világban igazából pusztán egy rá osztott szerepet játszik, így saját maga is a Mátrix-forgatókönyv része (szemben annak hazugságával, hogy magunk alakítjuk sorsunkat).
A filozófiai alapozást egy roppant kínosnak mutatkozó szegmens indítja, melyben (szintén az önreflexió folyamatának részeként) a szereplők megmagyarázzák, hogy mi az a Mátrix, és hogyan kell az ikonikus első rész üzenetét ténylegesen értelmezni! Szó szerint a szánkba rágják, hogy mit gondoljunk a Mátrixról- Mindezt olyan köntösbe bújtatva, mintha egy dokumentumfilmet bámulnánk (miért nem inkább egy Netflix-dokut forgattak le ehhez?).
A film eme abszolút mélypontját követően kezdődik csak a sztori, ami azért jó, mert eddigre jó háromnegyed óra le is ment már a moziból.
Szereplőink (Neo és Trinity) az első részben játszott karaktereik bőrébe bújva szépen visszabattyognak a Mátrixba, hogy ott valamit buheráljanak, s közben nagyjából fifti-fifti arányban új szereplők mellett összefutnak az első részben ismert karakterekkel, mint Morpheus, vagy Smith ügynök. A folyamat csakhamar kisiklik a kívánt kerékvágásból, ugyanis Smith ügynök a régi Mátrixot kívánja visszaállítani annak eredeti állapotába, Neo és Trinity ki tudja, mit akar, és ott van még a képben a Neil Patrick Harris alakította pszichiáter is, kivel kapcsolatban nem lövöm le a slusszpoént.
Olyannyira zagyva és követhetetlen a sztori, hogy a Wikipediáról származó angol nyelvű szinopszis alapján igyekeztem a filmmel kapcsolatos zavaros emlékeimet visszaidézni – és még így sem fogtam fel az egészből semmit. Tetézi a bajt, hogy ráadásul szokásomtól eltérően eredeti angol nyelven néztem meg felirattal, amit amúgy rettenetesen utálok, mert vagy a cselekményt bámulom, vagy a szöveget, de a kettőre való együttes fókuszálás nem megy. Legalább ez egy jobbára spoilermentes kritika lesz.
A film rendkívül látványos, szerintem ebben a tekintetben sokkal jobb az első résznél, annak ellenére is, hogy többen felrótták a részére a klasszikus zöld filter hiányát. A speciális effektusok tetszetősek, és ami igazán tetszett, hogy a hőseink kalandjai által érintett fantázia-világok rendkívül színesre sikeredtek. Az utóbbi évek tele voltak majdhogynem monokróm, fakó látványvilágú filmekkel (elegendő csak az ócska szcientifista propaganda Holnap Háborújára, vagy a rettenetesen monoton és fantáziátlan Dűnére gondolni), úgyhogy e tekintetben én abszolút elégedett vagyok.
Érte azért a zöld filter mellőzése mellett egyéb kritika is a látványt, mivel a CGI-n egyértelműen látszik, hogy rajzolt környezetről van szó. Első körben morgolódtam emiatt, hogy a mai elvárásokhoz képest mennyire korszerűtlen olcsó gagyi effekteket körítettek hozzá, aztán eszembe jutott, hogy a fantáziavilágok nagy része a Mátrixon belül játszódik, tehát simán előfordulhat, hogy a PC-játékok és az újonnan épülő virtuális valóságok ábrázatát kívánták megidézni a Wachowski fivérek.
A grafikán felül az effektusok is megkapták a maguk kis ráncfelvarrását, ugyanakkor e tekintetben jobbára a klasszikus eszköztárból dolgoztak a rendezők. Visszatért a bullet time, melyet immár nem kizárólag Neo tud kiaknázni, a nem konvencionális kameraállások merészebb alkalmazása pedig a korábbiaknál is izgalmasabbá varázsolja a kaotikus akciójeleneteket.
Végezetül, lássunk egy kis összegzést.
A zagyva és érthetetlen történetmesélést már említettem, ugyanakkor csodák csodája helyenként eluntam magamat a film alatt. Ennek oka, hogy a ránk dobott túlsúlyos nosztalgiabomba ellenére túlontúl felforgatták az eredeti forgatókönyv szerinti történetmesélést.
Mondok egy példát, hátha úgy érthetőbb lesz. Az eredeti Mátrixban, legalábbis amennyire emlékszem, viszonylag rövid jelenetek váltogatták egymást a következő szegmensek valamely sorrendjében: párbeszéd, látványos akció, fordulat, történet előre lendülése. Ha voltak is üres, tartalmatlan részek, azok sem véletlen maradtak benn a filmben, mindnek funkciója volt.
A Mátrix – Feltámadások ehhez képest a következő stílussal apellál: hosszú, ámbátor látványos akciójelenet, majd terjengős párbeszéd, végül lassú, látványos CGI. Rinse and repeat. A végére ráadásul még eme szisztéma is felbomlik, mivel a dialógusok gyakorlatilag elfogynak, és az utolsó nagyjából fél órában már kizárólag a látványé a főszerep.
A film legnagyobb tragédiája viszont pontosan az eredeti Mátrixhoz való megrögzött ragaszkodásában rejlik. Ez ugyan se nem reboot, se nem remake, inkább a két szék között a pad alá jelenség tipikus iskolapéldája: túl sok alapanyagot használ fel az 1999-es előzményből, ugyanakkor nem eleget ahhoz, hogy az eredeti mozi ismerete nélkül is élvezni tudjuk a Feltámadásokat. Aki nem ismeri az első filmet (márpedig a mai célközönség java része még meg sem született, vagy legfeljebb járókában totyogó csecsemő lehetett ennek premierjénél), az sok mindent nem ért meg az új epizódból. Ilyen esetben vagy nem kellett volna 22 év hiátusban tartani a sorozatot a folytatásra, vagy pedig újból be kellett volna vezetni a már ismerős szereplőket, illetve előtörténetüket visszaépíteni a nulláról.
A Mátrix: feltámadások valójában egy elég jó film, mely áldozatául esett a rendezők ama kettős törekvésének, hogy egy vadonatúj, cool élményt keletkeztessenek, de mindezt az eredeti, klasszikus és ikonikussá vált elemek és szereplők megtartásával.
A látvány szépnek mondható, a színészi játék minősége kielégítő, de a zagyvalék forgatókönyv és az ennek köszönhetően elsikkadt filozófiai mondanivaló egy rozoga, dülöngélő filmet keletkeztetett. Ismerjük a vicces anekdotát, amikor a Trabantba behelyezik a Ferrari motort – a Mátrix: Feltámadások stábja egy fényesre waxolt Ferrariba ültetett be egy Trabant motort.
