Nem vagyok éppenséggel nagy filmrajongó, moziba meg kiváltképp ritkán járok, úgyhogy a megtekintésre érdemes filmek rendszerint késve érkeznek el hozzám. A Revolife koncepciója szerencsére lehetőséget ad arra, hogy időtől függetlenül ajánljunk filmet, esetleg tántorítsuk el annak megtekintésétől a jobb sorsra érdemes olvasót. Hiszen mi nem filmkritikai magazin vagyunk. Nálunk elsősorban azon alkotások kerülnek szemlézésre, melyek rendelkeznek némi mondanivalóval, neadjisten tanulságul szolgálhatnak eltévelyedett fiataljaink és időseink számára.
Nyilván a Pappa Piát nem ama szándékból kezdtem el nézni, hogy bármit firkantsak róla. A mintegy 100 lepörgött perc után azonban világossá vált, hogy eme mestermű bizony kikövetel magának néhány bekezdést. A keserű magyar valóságnak egy olyan szegletét mutatja be, mely kísértetiesen hajaz a Loch Ness-i szörny legendájára: mindenki esküdözik, hogy létezik, mégse látta soha senki.
A darab egyértelműen arról szól, hogy a pártállamot alkotó, ill. azon belül pöffeszkedő gengszterek hogyan látják ennek az országnak és társadalomnak az állapotát saját, fehér porral csíkozott szemüvegükön keresztül. Miközben politoxikomán orgiáikon csapatják a lecsót, ebbe a 100 percbe összesűrítettek mindent, amit időközben sikerült összehaluzniuk. Van itt minden, kérem szépen: ratyipop allstars a 60-as évektől napjainkig, Mizu-t daloló Nagy Feró, Miu-miújság, és a fél golddigger klub is tiszteletét teszi a vásznon. Eme elegy annyira tömény és komikus, ami felettébb szórakoztató katyvasszá teszi ezt a darabot, behelyezvén azt az „annyira szar, hogy már jó” kategória top 10-ébe.
Lenyűgöző, a mű mindennemű delúziói ellenére mennyire gátlástalanul tolják képünkbe az aktuális magyar rögvalóságot. A történetfoszlány, amit sztorinak vagyok kénytelen nevezni, nem érdemel részletes elemzést, de puritán módon azért érdemes egy tömör összefoglalóban megemlékezni róla.
Az ifjú vállalkozó nagyapjától örökölt, romkocsmává átalakított pajtáját ellenállhatatlanul megkívánja a Stohl Andrinc nevezető szerb manófiózó, akinek természetesen mindenestől kell a hely. Miután az amúgy értéktelen pajtahaus ellehetetlenítésére tett minden kísérlet kudarcba fullad (követendő módszertanokról lásd a Vizoviczki-éra dokumentumait), természetesen már csak egyetlen lehetőség marad az önérzetében súlyosan sértett gengszterünk előtt. Kiszáll tehát a TerrorElkövetési Központ és a Naffia, hogy az utolsó akadályt is elhárítsa a „tisztességes” adásvételi szerződés megkötése elől.
Na jó, igazából csak néhány bűnőr fakabát és a NÉBIH siet a baja jutott gengszter megsegítésére. Sajna a hivatal mily véletlen, kifogást talál a felszolgált pia minőségében, bezárásra és egyben árverezésre ítélve a roskadályt.
Beszédesen vidám és cinikus jelenet, amikor a sorfalban helyezkedő rendőrök komótosan dobálják utcára holmijaikkal együtt a pajtából kitessékelt szervezőket, egy némileg együttérző hangvételű „köszönjük az együttműködést” mantra kíséretében. Mintha pisztollyal kiloccsantanám egy velem szembe jövő idegen agyvelejét, majd szofisztikált hangnemben megjegyezném, hogy „örülök a találkozásnak, kedves Uram”.
Nem spoilerezem el a történet végét, de a végeredmény ígyis-úgyis ugyanaz. Hiszen ha a romkocsma mégiscsak a suhanc tulajdonában marad, majd szép komótosan beledöglik a fizetendő adókba és NÉBIH büntetésekbe.
Kapunk tehát egyfajta modern kori Lúdas Matyit, némi twist-tel. A sztori narrálását ugyanis jelen esetben maguk a Döbrögik végzik, akik mindvégig tökéletesen fordítják a magyar vállalkozói lét keserű valóságát a feje tetejére. Aludj csak magyar, aludj szépen, álmodj szépeket, időközben még a csillagokat is ellopjuk a fejed fölül.
A Pappa Pia olyan, mint a sátánista Biblia: abszolút perfekt, csak meg kell tanulni visszafelé olvasni, és a benne foglalt dogmákon azok tűpontos ellenkezőjét érteni, és máris egyértelműen és megmásíthatatlanul szemünk elé tárul az abszolút igazság.
Mindenképp kap tőlem egy „megtekintésre ajánlott” plecsnit.
