Nem vagyok túlontúl nagy rajongója a fikciós irodalomnak, így hát a Dűne könyveket sem olvastam soha. Annál nagyobb rajongója vagyok viszont az ezek alapján készült stratégiai játékoknak. A David Lynch-féle filmfeldolgozást is láttam korábban, mely a maga idejében fanyalgós kritikákat kapott, nekem viszont kifejezetten bejött annak roppant sötét és groteszk érzeteket keltő tónusa.
2000-ben egy három részes minisorozat készült ugyanezen könyvekből, mely már ragyogóbb kritikai visszhangra lelt, s most az idei évben immár a harmadik feldolgozását van szerencsénk megtekinteni az ikonikus könyvnek, mely – számomra meglepő módon – a legpozitívabb értékeléseket zsebelhette be a három film közül.
A mozi mintegy 2 és fél óra hosszúságú, pedig, mint kiderül, csupán a regény első felének végéig jutunk el a történetmesélésben, s valamikor 2-3 év múlva kerülhet képernyőre a második felvonás.
A cselekményről pusztán csak amolyan teaser-szerűen beszélnék, konkrétumok kibontása nélkül. A Dűne világát szinte teljes egészében egyetlen bolygó alkotja, melynek legfőbb jellemzője, hogy élhetetlen. Az Arrakis nevezetű sivatagplanétán semmi nincs, amiért érdemes volna élő embernek betenni oda a lábát – kivéve az egész ismert világegyetemben kizárólag itt megtermő fűszerrel (melange).
A fűszer nem pusztán egy nyersanyag, hanem az egyik legértékesebb kábítószer. Nem pusztán az emberek érzékelésének feltuningolásában és életük meghosszabbításában segít, hanem kizárólag ez által válik lehetővé az emberiség részére a csillagközi utazás. Aki kontrollálja a fűszert, az kontrollálja gyakorlatilag a teljes világegyetemet.
A fűszer feletti uralomért pedig különféle uralkodók fennhatósága alá tartozó birodalmak (házak )hadakoznak. A cselekmény kezdetekor a Harkonnen ház birtokolta a fűszer kibányászásának monopoljogát. A Harkonnenek soha nem a gátlásos életvitelükről voltak hírhedtek, így aztán a fűszerkereskedelem révén nyert stratégiai előnyüket fel kívánták használni az Atreides, valamint Corrino birodalmak ellen, melyek eltávolításával az útból létrejöhet a nagy Harkonnen birodalom.
Azonban változás lép érvénybe „a bolygó menedzsmentjében”, és a fűszer kitermelésének joga átkerül a Harkonnenektől az Atreides ház kezébe. Ez egyetlen birodalom részére sem jó ómen, és a Harkonnen ház végső hanyatlása sincs túl messze ettől az időponttól.
Az Arrakis bolygó élővilágán háromféle élőlény telepedett meg: a kitermelést végző kolóniák személyzete, a natív őslakosoknak számító Fremenek, akik csak azt szeretnék, persze hiábavalóan, hogy mindenki hagyja békén őket és a bolygójukat. Végül pedig a homokférgek, aranyos kik kukacok, akik nagy szájukkal akár komplett épületeket is el tudnak nyelni, bár leginkább csak a kellő időben ki nem mentett harvesterek (fűszergyűjtő teherautók) esnek áldozataikul, az értékes szállítmánnyal együtt. A kukacok hiába jelentenek veszélyt az emberre, kipusztítani nem szabad őket, mivel az ő lárváik állítják elő az éltető fűszert.
Ennyit az ábrázolt világról, most beszéljünk magáról a filmről.
Mindkét korábbi feldolgozás más szögből nyúlt hozzá az alapul számító könyvhöz. Az 1984-es Lynch-féle adaptáció számos cselekményrészt kukáz a könyvből, ugyanakkor az egyes házak (legszembetűnőbben a Harkonnenek) karakterisztikájában szélsőséges megkülönböztetéseket tesz. Egyik ház kultúrája sem hasonlít a másikhoz. A 2000-es minisorozat ellenben az egész könyvet igyekszik magába integrálni, és kis költségvetésű minisorozatként inkább a cselekményre kerül át a hangsúly a látvány ellenében. A kritikák szerint a Fremenek ábrázolása itt sikerült a legjobban.
Az új Dűne film olyan, mintha az eddigi film -és játékfeldolgozások számtani átlaga lenne. Eléggé hosszú és terjengős, de azért nem annyira, mint a 2000-es film. A házak ábrázolásában nincs számottevő különbség. A bolygóra telepített építmények és ipari struktúrák tökéletesen beolvadnak a környezetbe, semmiféle egyedi karakterisztikát nem mutatnak, mint mondjuk a Lynch által megálmodott változat alapján készült PC-játékok Art Déco utánérzést keltő építményei.
Ugyanez igaz minden egyéb lényeges elemre is. A Fremenek ábrázolásukban, valamint személyiségjegyeikben sem különböznek radikálisan az Atreides és Harkonnen házak polgáraitól, a Harvesterek és az őket elszállító szárnyas helikopterek viszont szemlátomást a játékok ihlette változatban kerültek beemelésre. Szegény homokférgek sajnos nagyon csúnyák és baromira unszimpatikusak, sokkal kedvesebben, mégis egyúttal rémisztőbben néztek ki az Emperor: Battle for Dune játékban.
A színvilág fakó és monoton, még a sárgásbarna különböző árnyalataiban sincsenek számottevő különbségek. Az építmények kopárak és ingerszegények, avittak és unalmasak, beleértve azok belső tereit is. Mindkét korábbi film fantáziadúsabb ábrázolását adta ugyanezeknek.
Ami viszont végérvényesen földbe állítja ezt a szerencsétlen újrafeldolgozást, az a rétestészta módjára nyújtott sztori. Hosszú tízpercek telnek el úgy, hogy javarészt nem történik semmi, de még egy kósza dialógus sem hangzik el, mely a későbbi jelenetek szempontjából kulcsfontossággal bírna. A 2021-es dűne ezért a 70-es évek terjengős mozidrámáit juttatja az ember eszébe. Az akkori mozik viszont egy olyan korban érkeztek a vásznakra, melyben – a modern történelemben utoljára – a könnyűdrogok többsége, legfőképp a marihuána még legális volt, így hát egy alaposan belassult agyműködéssel bíró huszonéves hobó szempontjából pont ideális tempóban zajlottak a cselekmények.
Még az olyan jelenetek is hiányoznak, melyek emlékezetes csúcspontját jelentenék a filmnek. A közepe táján zajló harvester-mentésnek majdnem sikerül néminemű izgalmat becsempésznie életünkbe, ezen felül viszont úgy ahogy van dögunalom az egész.
Számomra meglepő mód nagyon jó értékeléseket kapott IMDB-n ez a rém jelentéktelen mozi. Azt megértem, hogy a Lynch-féle első feldolgozás roppant megosztó volt a maga idejében, de ez meg borzasztóan középszerű, sótlan és unalmas.
Inkább nosztalgiázzunk kicsit, és vegyük elő a húsz évvel ezelőtt megjelent Emperor: Battle for Dune PC-játékot.
