Figyelem: ez az ismertető spoilereket tartalmaz!
Eszem ágában sem lett volna megnézni a Barbie filmet, ha nem alakul ki körülötte ugyanaz a fajta megosztó hírverés, ami a Jokert is körülövezte. Azt szintén nem állt szándékomban megtekinteni, mivel nem szeretem a képregényfilmeket – nem gondoltam volna a képernyőhöz ülés előtt, hogy szó sincs hagyományos értelemben vett szuperhős-eposzról, hanem minden idők legkiválóbb mainstream filmdrámáját van szerencsém megtekinteni.
Ha már a Barbie hasonló jellegű hype-nak örvend, csak épp nem a busz alá hajított szegény rétegek, hanem a modern társadalmi és nemi szerepek vitájának szemszögéből, hát kénytelen-kelletten bizalmat szavaztam ennek is. Majdcsak túlélem valahogy.
Előre elspoilerezem a végét: igen, nagyon érdemes volt megnézni ezt is, de azért e mozi filozófiai mélysége nem összevethető a Jokerével.
Sztorink nagyjából onnan indul, ahol annak idején a kislányok abbahagyták a Barbie-babázást. Barbie boldogan éldegél a maga kis álomvilágában, ahol mindene megvan. Mindennap ugyanazt csinálja: ugyanabban a beach bárban bulizik ugyanazon időpontban ugyanazon emberekkel. Van karrierje, háza, pénze. E végletekig matriarchális berendezkedésű társadalomban Ken-nek egyetlen szerep jut: látványos önbeégetései által elérnie, hogy Barbie felfigyeljen rá.
Az első percek alatt nem is vagyunk képesek eldönteni, valóban komolyan gondolják-e a szerzők, amit látunk és hallunk, vagy egy vércinikus hangvétellel átitatott szatírával nézünk farkasszemet. Ahogy aztán haladunk előre a meglehetősen komikus és anarchikus forgatókönyvben, felsejlik a megnyugtató válasz: is-is.
Ebben a tökéletes Barbie World-ben minden este csajos este, a lányoknak semmi egyéb teendőjük nem akad, mint táncikálni meg giccseskedni. E virtuális világban milliárdnyi Barbie baba és Ken él együtt (pontosan ugyanannyi, ahányat a Mattelnek sikerült eladnia), s a sors fricskájaként mindenkit Barbie-nak vagy Ken-nek hívnak. Kivéve az egy szál Allent.
Kissé Logan Futása utánérzésem támadt ettől az alapszitutól. Beilleszthetjük még ide a Lego Movie „Minden szupi-szuper” betétdalocskáját is, s akkor máris kimerítettük csaknem a komplett filmes repertoárt, ahonnan a Barbie ötleteket lopott.
Természetesen nem marad minden örökkön örökké ebben a szirupos, mézes-mázas állapotban: hamarosan nagy baj történik! A milliárdnyi Barbie közül a főszereplő (Margot Robbie) egyszer csak elkezdi detektálni talpának laposságát, bőre megereszkedését, és újabban mintha sötét gondolatok is cikáznának szőke fejecskéjében, elsősorban a halál kapcsán.
Hogyhogynem a továbbra is illúziók bűvkörében tengődő barátai rendre kiröhögik az öntudat útjára lökdösött Barbie-t:
– Elestem és szégyellem magam.
– Barbie sose szégyelli magát!
A plasztik édenből való kizuhanását követően Barbie elkezd válaszok után kutakodni hirtelen jött levert hangulata miértje kapcsán. Így keveredik első körben egy randa boszorkányhoz, aki felfedi előtte, hogy hamarosan a narancsbőr és az oktalan hiszti is utoléri őt, amennyiben nem szalad át a valódi világba utánajárni az őt ért lelki inzultus kiváltó okának. Ott meg kell keresnie a tulajdonosát (aki megvásárolta őt), és kérdőre vonni a maga depis hangulatának miértjéről.
Természetesen Barbie választhat, hogy a kék vagy a pirus piru… illetve a tűsarkút vagy papucsot választja, de mint a banya felfedi előtte, minden választási lehetőség csupán illuzórikus. Objektíve Barbie nem tehet egyebet a valóság megismerésén kívül.
Így hát mit van mit tenni, a könnyes búcsúbulit követően Barbie megindul Los Angeles felé az autója hátsó ülésén megbúvó Ken-nel közösen, hogy együtt térképezzék fel a valóságot.
Rögtön érkeztükkor temérdek kalamajkába keverednek, hiszen Barbie sem a proli munkások füttyögéséhez és szexuális célzatú megjegyzéseihez, sem a rucikért való fizetés követelményéhez nincs hozzászokva. A rikító csupapink ruházat keltette nevetgélésekről és gúnyolódásokról nem is beszélve.
Egészen a negyvenedik percig azt hihetnénk, durván két óra hosszúságú Mattel promóval „áldott meg” minket a sors, de aztán oly radikális fordulatok következnek, melyek kapcsán elcsodálkozunk, hogyan is adhatott zöld lámpát a Mattel ennek a darabnak, amikor az Aqua együttes Barbie Girl című paródiájának napvilágot láttát követően öt éven át pereskedtek annak kiadójával?
Barbie megkapja az arcába, hogy valójában a nőtársadalom egészen tekintélyes hányada utálja őt. A feminizmus állítólagos találmányaként a nők hagyományos szerepei alól való felszabadításának álcája alatt a Barbie-babák valójában a bolygógyilkos konzumerizmus felerősítéséhez, lányok önbecsülésének lerombolásához járultak hozzá, és jó 50 évvel visszavetették a feminizmus ügyét.
Szegény Barbie-t még jól le is fasisztázza az egyik gimnazista lányka.
Ez még hagyján: mialatt Barbie folyamatosan kapja az arcába a keserű igazság-falatkákat, a Barbie-világban biodíszletként funkcionáló Ken kezdi túlságosan is jól érezni magát ebben a valóságban. Figyelemmel kísérhetjük, ahogy tollászkodó palotapincsiből kvázi piros pirulát nyert Andrew Tate formálódik, akit mindenki tisztel pusztán azért, mert létezik. 🙂
Itt vesztettem el a fonalat végleg és adtam fel annak kibogozása vágyát, hogy egy szimpla vígjátékot, paródiát vagy maróan cinikus szatírát van tisztem végignézni a Barbie képében. Annyira megállíthatatlanul és kaotikusan záporoznak egymás után a váratlan fordulatokkal tarkított humorbombák, hogy voltaképpen akkor is igazunk van, ha pehelykönnyű, mindenesetre tanító célzatú vígjátéknak vesszük a Barbie-t, meg akkor is, ha úgy látjuk, az egész nem más, mint ide-oda hajlítgatott görbe tükör a komplett társadalom számára, ahol a habkönnyű máz alatt újabb meg újabb kőkemény filozófiai üzeneteket, megmondásokat, elgondolkodtató szituációkat nyerünk.
Hogy a sztorit is pörgessük kicsit: Barbie törekvéseit siker koronázza, s megtalálja végre azt a nőt, ki olykor-olykor még napjainkban is előveszi az ő leánykori babáját a fiókból. Csakhogy ez az anyuka immár középkorú, s temérdek, a felnőtt létet meghatározó lelki gyötrelemmel küszködik.
Barbie-ra mindez úgy hat át, hogy mint kiderül, amolyan multidimenzionális vagy tükörelmélet-szerű hatás mentén a Barbie babák átveszik tulajdonosuk hangulatát és fizikai állapotát.
Mielőtt Barbie és gazdája összetalálkoznának, a lányka a Mattel székházban is tiszteletét teszi egy rövidke hakni erejéig, ahol megpróbálja az igazgatóság visszaszuszakolni őt a dobozába. Mialatt a jelenet zajlik, láthatjuk a csupa férfiakból álló részvényes-stáb megilletődöttségét Barbie láttán, illetve ama tény felfedését, hogy a Mattel történelmében összesen egy női igazgatója volt a vállalatnak.
Mivel Barbie-nak sikerül megszöknie, a film hátralevő részében többször láthatjuk, ahogy mindvégig hiába folytatja le ellene hajtóvadászatát a Mattel gárdája, azok rendre kudarcot vallanak a kézre kerítésével.
Mialatt Barbie üldöztetése zajlik, előbb Ken, majd ő maga is visszarongyol a saját világába, ám eddigre Ken végrehajt néhány kisebb változtatást a Barbie-világban. Példának okáért patriarchátust vezet be, nekiáll sört vedelni meg macsóskodni, barátaival is lenyeleti a piros pirulát, illetve az ügyvéd Barbie-kat dögös pom-pom lányokká, gogo táncosokká és csaposokká alakítja.
Mint eztán kiderül, Ken-nek nem kizárólag az a problémája a Barbie-birodalommal, hogy ott ő puszta objektummá degradálódik, miközben odaát a valóságban tisztelték, hanem magáról a mesevilágról is kiderül, hogy messze nem oly tökéletes, ahogy azt a Barbie-k lefestik.
A következő párbeszédet sikerült elcsípnem nagyjából a mű közepén:
– Hol laknak a Kenek?
– Honnan tudjam én azt?
Mintha azt kívánná sugallni a rendező, hogy ebben a világban a férfiak mind hajléktalanok, vagy legalábbis nem tudhatjuk róluk, hol laknak, hiszen mi nők igazából leszarjuk őket. Csak akkor vesszük észre tudatosan a létezésüket, mikor épp körülöttünk legyeskednek és a kívánságainkat lesik, vagy mikor megcsapja orrunkat a bűzük az aluljáróban. Emlékszem is egy ilyen konkrét esetre Magyarországon, amelyről tévériport is készült, hogy a nők a sürgetik a kormányt a hajléktalanok aluljárókból való eltávolítására, mert nem tetszik nekik a szag, amit gerjesztenek, s olykor a tűsarkú topánkájuk is tropára megy, amikor át kell lépkedniük őket.
Barbie világában a férfiak kvázi kasztrált státusznak örvendenek. Egész egyszerűen nincs megengedve nekik, hogy a maguk kívánságai mentén formálják környezetüket, mert az tönkre teszi a tökéletes Barbie-világot. Még házat sem építhetnek szegények maguknak. Inkább legyenek hajléktalanok, vagy mindegy, csak a betáblázott hízelgési időponton kívül lehetőleg ne zavarják a nőket a létezésükkel.
A férfitársadalom gunyoros lenézése egyébként a mű végéig kitart, ami akkor is sértő, ha amúgy végül kapunk magyarázatot a jelenség miértjére. Mindenesetre Barbie világában a férfiak nem egyebek, mint gyámoltalan pincsikutyák, kiknek létük mindennemű értelmét egyedül a női nem becses létezése adja, nélkülük abszolút nincs semmi funkciójuk a teremtésben.
Miután elburjánzott a patriarchátus, Barbie összeomlik, ám letargiája nem tart sokáig, mivel segítségére siet az ő becses birtokosa. Ő segít neki visszavenni Barbieland-et a Ken-ektől, mely jelenetben tovább degradálják a férfinemet a sárga föld felé. Barbieland annak idején tökéletes volt – a hajléktalan férfiakkal.
A visszafoglalási hadművelet sikerét úgy lehet szavatolni, hogy el kell hitetni a férfiakkal, nélkülük a nők semmit nem tudnak és semmihez nem értenek. Amíg lefoglalja elméjüket a szexi lányoknak való segítségnyújtás, a főhős Barbie három segítőtársával visszaragadhatja a Ken-ektől a hatalmat. Igazából a férfiak csak azt hiszik, hogy övék a hatalom a világban, közben a valódi hatalmat a nők gyakorolják akkor is, ha szemlátomást hagynak lehetőséget a férfiaknak kiélni a maguk késztetéseit.
Ez a filozófiai üzenet már egyenesen Esther Vilar-i dimenziókat ostromol.
Kenland rekord sebességű elbukását követően Ken összeomlik, majd el is sírja magát. Itt csatlakozik vissza a képbe az eddig fel nem tett kérdés: mi legyen a funkciójukat vesztett férfiakkal?
Mivel a férfiaknak immár nincs hagyományos értelemben vett identitásuk, rá kell lelniük egy új módszerre, ami által megtalálják helyüket ebben a modern világban. Barbie felteszi a kérdést: miért nem jó Ken önmagában úgy, ahogy van? Miért akar sört vedelni, álmacsóskodni, státuszszimbólumokként kezelni a nőket, uralkodni a fizikai világ felett? Hogy nem veszi észre, hogy a rá aggatott giccses kacatok, bundák, tetkók nélkül is lehet egész és tökéletes?
Eleinte viszolyogtam ettől az üzenettől, de aztán második nekifutásra mégiscsak azt kell mondjam, hogy nagyon sok igazság van benne. Valójában legtöbben közülünk egyáltalán nem a maguk életét élik, igazából soha nem is kaptunk lehetőséget arra, hogy a magunk körülményeinek, tapasztalásainak és képességeinek megfelelő világértelmezést építsünk fel.
Hányunknak mondták gyakorlatilag komplett gyerekkorában, hogy ezt így nem szabad, úgy nem szabad, ezt nem illik, azt nem illik? Hányunkat késztettek gyilkos versenyzésre az iskolai érdemjegyek terén, tanulmányi versenyekre járásra? Hányunk szülei határozták meg diktatórikusan és ellentmondást nem tűrően, hogy milyen szakmát kell űznünk felnőtt korunkban és melyik intézményben kötelező átesnünk az elménk leláncolását szavatoló agymosáson?
Soha ilyen rabjai nem voltunk a rendszernek mi férfiak, mint napjainkban. Igen, régen volt nyílt erőszak, háborúság, nyomor. A fronton azért darálták le a fiatalságot két alkalommal, mert ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, mint most mi is, csak egy kezdetlegesebb szinten.
A XIX. század végi gigantikus bébibumm-nak hála túlszaporodott az emberiség, s nem volt szükség annyi munkás kézre, mint ahányan megszülettek. Mivel egyéb létfilozófiát nem volt lehetősége elsajátítani a fiatalságnak, mint a már akkoriban is felesleges és leépítő kemény munka kultuszát, azok kénytelenek voltak egymást gyilkolni a kevés számú állásért, a maradék szerencsétlen meg lepuffanthatta haragosait a fronton. Aki nem dolgozott, vagy nem dolgozhatott, azt szégyenpadra taszította és leköpdöste családja mellett a komplett társadalom.
Most ugyanitt tartunk, csak a harmadik világháború frontja nem a fizikai, hanem a lelki dimenzióban háborog. Ha ilyenek kerülnek szóba, hogy hikikomori, férfi magányosság, incelség, akkor talán többen megértik, hogy miről is beszélek.
Már szinte senki nem hisz a kemény munka kultuszában, mégis aki nem dolgozik, ne is egyék. Persze aki dolgozik, az se egyék, pláne a mai élelmiszer-árak mellett.
Legtöbbünk már nem akar öncélúan macsóskodni, vagizni, produkálni magát, mégis aki háttérbe szorítja az egoisztikus önmutogatását, azt nem létezőként könyveli el a társadalom, s visszarugdossa az online pornó vagy a videójáték magányos homályába.
Nem érdekel minket a hierarchia, a hagyományos családmodell, de roppant gyűlölnének és irigyelnének minket boomer elődeink, ha velük ellentétben sikerülne megszöknünk a totalitárius rabság elől. Ezért hát hazug erkölcsi normatívák mentén bennünket is feltétlen rendszerszolgálatra kényszerítenek. Egy olyan rendszerére, ami nem képes, s immár nem is akar nyújtani részünkre semmit.
Egy Barbie filmbe ágyazva roppant lelombozónak, sőt, akár férfigyűlölőnek hathat az ítélet, hogy a mai férfiaknak nincsen funkciójuk, pedig ez a keserű és megmásíthatatlan igazság.
Miért nem hibáztathatjuk ezért mégsem a nőket, de még a szélesebb társadalmat sem? Mert mi magunk vagyunk, akik képtelenek vagyunk meglátni eme igazságban a felszabadulás lehetőségét! Mi még mindig láncos kutyái szeretnénk lenni a pszichopata rabszolgatartóknak. Azt akarjuk, hogy a tekintélyes hivatal mondja meg nekünk, mit szabad és mit nem. Veszettül kapaszkodunk nem pusztán idejét múlt és felesleges, de egyenesen gyilkos hagyományainkhoz, melyek testünk (bérrabszolgaság) és elménk (hivatali önkény) mellett lelkünk kapuját is reteszre zárják, annak kulcsát a tenger mélyére hajítják.
Pont ez volna a lényege a mai életnek, hogy senki és semmi nem határozhat meg téged magadon kívül! Egyedül a mára teljesen elfeledett, kilúgozott, kiforgatott, vagy akár meg is hamisított erkölcsi parancsolatokat kéne betartanunk, ezeken felül minden más érzése, gondolása és végrehajtása egyaránt szabadságunkban áll!
A Barbie-lányok felismerték a szisztéma abszurd és emberiségellenes voltát, de önmagukban véve teljesen magatehetetlenek, mivel mentális tisztánlátásukat képtelenek a tettek mezején is kamatoztatni. A férfiak végrehajthatnák a világ jobbá tételéhez nélkülözhetetlen változásokat, de annyira kötik őket az elméjüket és lelküket egyaránt fertőző követelmények, szabályok, robotikus cselekvési sémák, hogy képtelenek ebből a vég nélküli süllyedésre kárhoztatott, kívülről erőszakolt identitásukon formálni.
Nem véletlen, hogy a modern férfi spiritualitása az alkohol vagy a pszichedelikum (elme és identitás felszabadítása a mesterségesen erőszakolt gátlások alól), míg a nőké a „fütyikörhinta” és a tökéletesség hamis látszatát prezentálni képes (anti)szociális média.
Ugyanerre a következtetésre jut maga a film is a végén, ugyanis a rendező Greta Gerwig szándékosan nem írt neki sem happy end-et, sem megoldást kínáló lezárást. Mindenki döntse el, hogyan kezeli az igazságot, s mit kíván tenni annak ismeretében. S ez így is van rendjén: szabvány földi keretek közt nem létezik elfogadható megoldása a Barbie és Ken problémának, ahhoz ki kéne szabadulnunk az elménk és szabályaink határolta börtönrácsok alól.
Azért beszédes a végén, hogy miután Ken elérzékenyül, majd megnyílik Barbie előtt, Barbie rögvest elutasítja ezt a nyámnyila hisztigépet. Mégiscsak a macsó red pill PUA mentalitás volna a nyerő?
Firkantsunk zárásképp egy gyors értékelést is.
A képi világ lenyűgöző, s ami igazán meglepő, hogy jóformán semmi CGI-t nem használtak a készítők. Minden díszletet gondosan felépítettek a stúdióban. Nyilván a rózsaszín dominálta látvány enyhe émelygést gerjeszt egy férfi szemében, pláne két órán keresztül, de próbáljunk elvonatkoztatni az egyébként témához tökéletesen illeszkedő látványvilág rózsaszín fátylán, s inkább a cselekményre meg a mögöttes mondanivalóra összpontosítani. Sokkal jobban fogunk így szórakozni.
A forgatókönyv oly pörgős, hogy ama érzelmet kelti ez a mű, mintha egy kétórás TikTok maratont bámulnánk. A vágások rendkívül intenzívek, abszolút nincs semmi üresjárat. Poén poén hátán, azt se tudjuk, hol áll a fejünk a cselekmény ide-oda csapongó árjában. Kizárólag e kritika kedvéért megnéztem másodszor is a filmet, s meglepő módon jobban tetszett, mint elsőre. Továbbá néhány plusz párbeszédet és komikus motívumot is sikerült még elcsípnem, melyek fölött első alkalommal elsikkadt a figyelmem.
A színészek játéka telitalálat. Vérprofin megtervezett minden jelenet, ugyanakkor az is kisüt a szereplőkből, hogy nagyon élvezték a felvételt. Mindenkiből csak úgy sugárzik a pozitivitás. Margot Robbie-t kezdetben túl idősnek ítéltem meg a Barbie szerepére, aztán miután megláttam, hova fut ki a cselekmény, meg is gondoltam magam.
Végül, körítés tekintetében is beleadtak apait-anyait a gyártók. A soundtrack komplett generációk zenei ízlését öleli körbe a 80-as évektől egészen napjainkig. A filozófiai mondanivaló elég értelmes, ugyanakkor aki nem kívánja fárasztani magát felesleges agyalásokkal, azokat kitűnően lefoglalja a látványvilág és cselekmény kettőse. Egyedül azt sajnálom, hogy kiváltképp a film másik felében több filozófiai állítás nem került részletesebb kibontásra vagy magyarázatra. Továbbá értem én, hogy egy ilyen konzumfilm keretén belül nem lehetséges konkrét megoldást kínálni az emberiség problémáira, de legalább néhány támpontot vagy spirituális kapaszkodót kioszthatott volna a rendező a végén.
