FIGYELEM: Ez a cikk spoilereket tartalmaz!
Általában véve nem épp hálás szerep magyar gyártású filmről recenziót írni – Az Unoka azonban megérdemel pár kósza bekezdést, mivel mind a történeti háttér, mind a mű mondanivalója kellő indokot szolgáltat ehhez.
A sztori meglehetősen banális módon indul. Egy nagypapára rátelefonál a rendőrség, hogy drága unokája autóbalesetet szenvedett. Mivel nem volt felelősségbiztosítása, a fiatal férfire igencsak tetemes mértékű kártérítési per, valamint potenciálisan börtön vár. Csak úgy lehet elkerülni a keserű végzetet, hogy a nagyapó villámgyorsan összekotorja minden megtakarítását, s elbattyog vele a kórházhoz. Hatalmas szerencséjére az egyik járőr házhoz megy, hogy átvegye a meglehetősen szerénynek számító pénzmagot, karöltve a bácsi órájával.
Ezt követően jelentkezik be az unoka, ki egyben a cselekmény főhősének személyét is alkotja. Mint kiderül, abszolút semmi baja nincs, pusztán túlórázni kényszerült a call centerben. A papa ekkor döbben rá, hogy átverés áldozata lett: telefonos csalók énekelték ki bukszájából a pénzt, majd az akciót követően kukázták is az elérhetőségül szolgáló telefonszámot.
Természetesen, ahogy lenni szokott, egyből a mindenbe beleszaró rendőrséghez fordulnak, majd miután kiderül, hogy a „hatóságok áldozatos munkájának” hála akár örökre keresztet vethetnek a pénzükre, az unoka saját kezébe veszi az ügyet.
Először egy szomszéd úr felvételeit csikarja ki, aki a társasházban lakó hölgyekre is ráállított egy-két kamerát, szóval rögvest hozza magával a helyzet a zsarolási potenciált.
Eztán az unoka terápiára megy, hol kórházba került nagyapját képviseli – egy sereg nyugdíjas előtt. A kultúrházban összegyűjt idősek mindegyike valamilyen átverés áldozata lett – ezek feldolgozására hívták létre a csoportos terápiát. Itt ismerkedik meg egy igencsak harcedzett, haragos öreggel, ki kezébe veszi a revans kidolgozását, s később még lőfegyverek használatára is megtanítja az unokát.
Az unoka tovább folytatja a nyomozást: előbb az egyszer használatos SIM kártyákat árusító dílerre csap le, ki által rálel a maffiózó ügyfelekre is. Ezt követően lepleződik le – ha minden igaz – a férfi-nő testvérpár, kik a nyugdíjasok megkárosítását végzik.
A történet eddig a pontig meglehetősen középszerűnek volt elkönyvelhető. Ismervén a legtöbb mozialkotás cselekmény-menetét – erős kezdés, majd dögunalom – a viszonylag gyenge első félidőt követően nem számítottam semmi jóra, és mégis – a film második fele kiköszörüli a csorbát, sőt, igazán csattanós, mindamellett talán kissé röhejes finálét kapunk.
Ahogy napjainkban divatossá vált, az utolsó harmadban műfajváltásnak lehetünk szemtanúi – a bűnügyi dráma átvált akcióvígjátékra, mégpedig oly vajsimán és profi módon, melyet egy szabvány nyugati produkciótól megszokhattunk.
Mint kiderül a történet második felében, a bűnöző testvérpár is rendelkezik egy gyenge ponttal, mely által megfoghatók – a saját szeretett nagyijukkal, kinek lakásában rejtik el az összes pénzt és lopott holmit, melyről a naiv anyóka mit sem tud. Még a rohamosan halmozódó bizonyítékok ellenére is tagadja a valóságot, mely akciója a végén döbbenetes és szívszorító szembesüléshez vezet.
Az általam átlapozgatott értékelések nagy része egy amolyan akció-krimibe oltott Szomszédok-epizódnak állítja be a filmet, melyben a szerencsétlen öregemberek egy kupacban összegyűlvén közös monológjaikban kifejtik, hogy mivé fajult a mai világ, hol semmiben és senkiben nem lehet többé megbízni. A bűnözők mindig a legsérülékenyebb emberekre utaznak, a nyugdíjasokat pedig senki le se szarja. Az öregek becsapását követően is a gyerekek és unokák kizárólag a pénz után érdeklődnek, hogy mennyit vittek el, nem pedig a nagyszülők jóléte felől.
Csak arra kellenek az utódok részére, hogy megpatkoljanak végre, s rátehessék mancsukat a gyerekek a busás örökségre.
Van igazság ebben a szemléletmódban, de azért hozzá toldanék egy másikat is, mely jóval árnyaltabb és kritikusabb arcát mutatja meg a „Bezzeg az én időmben még volt tisztesség!” örök érvényű nyugdíjas-mantrának.
Először is, melyik generáció volt a legelső, mely az unokák kegyeit az által kívánta elnyerni – kiváltképp a szülővel szemben –, hogy fizikai javakkal: édességekkel, zsebpénzzel, dugipálesszel árasztotta el őket? Csak nem a mai nyugdíjasok? Melyik generáció dolgozta ki először a beleit a rendszer éltetése érdekében, kizárólag fizikai javak előállítására, s közben hagyta otthon magányosan megrohadni a gyereket, akit majd esetleg netalántán felnevel az utca, vagy napjainkban a számítógép? Csak nem a mai nyugdíjasok?
Itt egy vérmaterialista, lélektelen robot generáció, akik fel vannak háborodva, ha a maguktól elidegenített unokáikat kizárólag a perselypénz érdekli. Persze idős korban már kevésbé hatásos pótkábszer a pénz meg a rajta vásárolható szatyor gyógyszer. Látván a rengeteg értéktelen vackot, melyeket teljesen értelmetlenül összeharácsoltak, valóban megszólalhat bennük a lélek szava, hogy kvázi a semmiért dobták oda minden idejüket, életüket, egészségüket a rendszer elé.
Mégis, ami megtörtént megtörtént, a múlton nem lehet változtatni. Mi az egyetlen, ami változtatható? Persze, hogy a fiatalok! Viseljék ők a mi tetteink és döntéseink következményeit, gondoskodjanak rólunk feltétel és korlátok nélkül úgy, hogy nekik már döntésük sem volt, eleve beleszülettek a bérrabszolgaságba, a végeláthatatlan túlórázgatásba.
Aztán. A mai világ hazugságai mindegy szálig visszavezethetők a régi korok hazugságaihoz, amikor a nyugdíjasok szerint még volt tisztesség. Vizsgálván a tényeket, az akkori generáció egyszerűen csak olcsóbban magúszhatta a maga stiklijeit, mint a mostani fiatalság. Voltak kerülőutak, szelepek a rendszerben, haza lehetett lopni a fél gyárat, s az egyéni kis bűnök sokaságának nagy részét magára vette az állam, vagy a vállalat, melyben dolgoztak.
Ma ez már nincs így, sőt, teljes mértékben megfordult a helyzet: a cégek és a hatalom a maguk szennyét és mocskát erőszakkal oktrojálják rá a magatehetetlen, semmiféle hatalommal nem rendelkező bérmunkás kasztra, majd sanyargatják őket túlóráztatással, totálisan aberrált teljesítmény-elvárásokkal, nyomorékká tévő adóztatással és adósrabszolgasággal nyakló nélkül. Az sem érdekli őket, ha a rájuk erőszakolt terhet a jobbágysereg nem bírja el, s hamarosan elhal ez a gusztustalan, moslék szisztéma. Csak az számít, ki marad meg utoljára hegedűsként a Titanic fedélzetén.
Mindezekre bőven találhatunk utalást a filmben. A nagypapa szeretett karórájáról kiderül, hogy nem egészen úgy szerezte, ahogy azt az unokájának elmesélte. A nyugdíjas terápián a teljes nyuggerhad vérszemet kap, miután az unoka leszállítja az őket meglopó csalót. Egyből megcsonkítanák, agyonlőnék az illetőt, ha maradna rá erejük. Nocsak, ennyire hűen bízunk az állam bácsi igazságszolgáltatásában, meg a biztos urak tisztességes munkájában?
Bűnözés ide vagy oda, ez a film lényegében a karma hatalmáról szól, mely ha késlekedve is, de előbb-utóbb mindenkit utolér. Ezt az élhetetlen, zsivány, veszélyes világot a mai nyugdíjasok építették fel – ahogy büszkén vallják, a két kezükkel. Ők választották a saját környezetüktől való elidegenülést, melyet tovább adtak utódaik részére. Nekik még kijárt az álnyugalom, álszabadság, álbiztonság, melynek hazugsága a világot napjainkban a totális létbizonytalanság peremére sodorta.
Tehát nem egészen valami kibővített Szomszédok-epizódról van szó, még ha helyenként fel is fedezhetjük ennek nyomait.
Már csak a rövid értékelés marad hátra. A látványvilág elég konzervatívnak mondható. Sehol egy CGI, a jeleneteket hagyományos pesti lakásokban és intézményekben vették fel, mindettől hitelesnek és emberinek hat a teljes történet. Tovább javítja az összképet, hogy az operatőri megoldások egész jóra sikeredtek – magyar filmhez képest vérbeli profizmust mutattak fel a kameramanek.
A cselekmény eleinte meglehetősen lapos, később azonban lendületet vesz. Ami leginkább meglepett, hogy mennyire jól játsszák a nyugdíjasok a maguk szerepét. Tökéletesen ugyanúgy viselkednek minden egyes rájuk szabott jelenetben, ahogy a való életben tennék! Ártatlan kis virágszálnak mutatják magukat, de valahol belül, jó mélyen fortyog bennük a keserűség kénköves tavacskája.
Összességében ajánlom ezt a filmet megtekintésre, egyszeri alkalommal elég szórakoztató tud lenni. Csak ne zabáljuk be nyakló nélkül a kritikusok értékítéletét, mely szerint a fiatalságot egyoldalúan elmarasztaló tanmesével állunk szemben: ez egy kőkemény egzisztencialista dráma, mely hol burkoltan, hol jóval profánabb módon mindkét korcsoport gyarló tulajdonságait pellengérre helyezi.
