Az Aranyélet története egy felső középosztálybeli családról szól, kiknek feltett szándéka, hogy itt Magyarországon megvalósítsák az amerikai álmot. Ennek véghez vitele szegény kis hazánkban nyilván lehetetlen, így hát a família, legfőképpen a környezete által állandó jelleggel lóvá tett családfő mindenféle szürke és fekete ügyletek mentén, a keserű magyar rögvalóság buktatóin tett fondorlatos ügyeskedések által kíván elevickélni ebben a roppant depresszív kelet-európai disztópiában.
Mint minden diszfunkcionális és a józan ész osztásánál sorbanállásból kimaradó család, úgy Miklósi Attila (férj) és Janka (feleség) is rendelkezik két, a felszínen mutatott vagánysága ellenére kimondhatatlan lelki gyötrelmektől szenvedő utóddal Mira és Márk képében. Ők, ahogy lázadó kamaszéknál lenni szokás, rendre nem az értelmes renitenskedés mentén keresik szüleik elnyomása és a rendszer terrorja alól való szabadulást, hanem olyan lázadási metódusokban, melyek nyomán ők maguk is egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek a szüleik viselkedése nyomán beléjük plántált bűnös gondolkodás mocsarában. Így a rendszerből való szabadulás helyett folyamatosan egyre felfokozottabb mértékű rabság válik oroszlánrészükké.
Attila, mint tipikus balek rendre rossz döntések garmadája mentén ágyazza meg a maga agóniáját. Ami ennél is rosszabb, készséggel helyezi magára a családtagjai és barátai által erőszakkal rá oktrojált bűnök terhét is. Kiváltképp gyerekkori jó barátjával, Hollósi Endrével ápol szoros viszonyt, kinek részére mindenféle piszkos megbízásokat teljesítvén biztosítja az egyébként Endre tulajdonában lévő rózsadombi (?) ingatlanuk fenntartását.
Egy nap azonban beüt a krach, mikor Attila és Endre egyszerre kerülnek a hatóságok célkeresztjébe, s a bajt csak tovább tetézik a lázadozó kamasz gyermekek egyre veszedelmesebb akciói.
Itt kapcsolódunk bele a cselekménybe, melynek elbeszéléséül szolgáló három évad, benne összesen 24 epizóddal meséli el a hazai körülményrendszer minden egyes szintjének rögvalóságát. Kezdve a pitiáner igényei mentén folyamatosan tökeinél fogva rángatott munkás léttel, folytatva sikeres s mindenféle személyes érdekek kereszttüzében evickélő vállalkozókként, végül befejezvén a történetet mint a politikus kaszt kitartott kedvezményezettjei, akik úgy pakolják egyik közbeszerzés után a másikat a maguk zsebébe, mint hülyegyerek a cukorkát az édességboltban.
A legtöbben az első évadot tartják a széria csúcspontjának, melyet követően fokozatos hanyatlás következik be annak színvonalában, ám véleményem szerint a személyes azonosulhatóság végett örvendett oly kiemelkedő sikernek az első évad, miközben a másik kettő jóval absztraktabb térben mozogván egyre távolodik az átlag ember által azonosulható valóságtól.
Azért is csodálják oly sokan Miklósi Attila fájdalmas lélekhalálát az első évadban, merthogy a proli szív roppant mód örül, ha más még nála is jobban szenved. Ráadásul féktelen balgaságában azt képzeli, a filmben megfogalmazott erkölcsi és morális dilemmák az ő életére nem vonatkoznak, hiszen lehetetlen, hogy egy kitalált és szereplőkkel eljátszatott film az átlagember részére bárminemű tanúsággal szolgáljon.
Az első évad arról szól, hogy a családfenntartó Attila igyekszik megszabadulni pitiáner csaló életmódjától, s a tisztesség útjára lépni. Törekvéseit a rendszer is kellően erélyes incentívák mentén honorálja, hiszen amint Attila eldönti, hogy önéletrajzok beküldözgetése és tisztességes kétkezi munka által szándékozik rátérni a helyes és jó útra, egyből elviselhetetlen pokollá fajul a léte. Követelőző felesége az elhagyásával fenyegetőzik, gyerekei meggyűlölik, gengszter barátját magára haragítja, s ami a legfelháborítóbb tükör az ország komplett lakosságára meg a munkakultuszt fröcsögő pofával ajnározó proletár népségre, hogy a rendszer mindennemű hazugságával ellentétben tökéletesen lehetetlen tisztességes módon boldogulni.
A munkáltatói ott vágják át, ahol csak nem szégyellik, a HR-es kis fruskák szánalmas kérdésekkel erodálják még mélyebb szintre hősünk morálját, azonnal kihajítják, amint fizetési igénye nem egyezik tökéletesen a minimálbér összegével, testvére egy csettintéssel eljátssza a befektetésre kínált megtakarított pénzét, stb.
Voltaképpen a rendszer fogságában vergődők közül mindenki alanyi jogon öngyilkos, csak kevesen vannak tisztában a ténnyel, hogy az öngyilkosságnak kétféle módozata létezik. A gyors öngyilkosságot jelképezi az illegalitásban való működés. A lassú, folyamatos öngyilkosságot a munkahelyekre való bejárkálás jelenti, hol az áldozat minden egyes nap szabad akaratából véghez vitt önálló cselekvése mentén kijelenti, hogy ahogy tegnap és harminc éve folyamatosan, úgy a mai napon is szeretne végre meghalni és hagyni, hogy a szisztéma a lelke dögtetemének utolsó megmaradt cafatjait is darabokra tépkedje.
Miután a tisztesség útjára tért Miklósi Attilát a rendszer iránti hűsége jutalmául a családja kiközösíti, a hatalom kifosztja, de még az állítólagosan törvények szerint ténykedő rendőrség is áthajítja a palánkon, keserűen veszi tudomásul, hogy a gyors öngyilkosság nem is annyira válhatatlan alternatívája a rendszer fenntartásáért hálaképp járó örökkön örökké tartó agonizálásnak. Sajnos e revelációra meglehetősen nehézkesen ébred rá, így egészen a második évad végéig bámulhatjuk, ahogy szegény Attila egy amolyan univerzális balekként egymaga képtelen lakolni és vezekelni az egész világ, de kiváltképp a családja és barátai bűneiért, ideértve Tibit, a testvérét is.
Mialatt végigkísérjük Attila lélekhalálát, amolyan mellékszálként visszaemlékezések formájában láthatjuk a rendszerváltás időszakától egészen napjainkig terjedő jelenetek nyomán, hogy juthatott a család a maga mindennemű álságos, hazug ál-jómódja ellenére ekkora gödörbe.
Megláthatjuk, hogy Attilát és Jankát egyaránt voltaképpen kezdettől fogva a rendszer tette olyanokká, amilyenekké végül váltak. Attila az útnak engedett liberális kapitalizmus keretében kívánt mezőgazdasági vállalkozást (bio gilisztafarm) indítani, amiről utóbb kiderült, hogy a nagy üzletnek ígérkező vállalkozás nem egyéb, mint légvárra épített illúzió. Kivéve persze a hitelező bank részére, kik kölcsönt nyújtván Attila alanyi jogon bedőlő vállalkozása felépítésére, egészen az utódok felnövekedéséig folyamatosan verték az újabb meg újabb uzsorakamatokat, büntetéseket, mulasztási bírságokat Attila fejére.
A 90-es évek végére Attila már nem bízott többé az őt átverő, megalázó, majd kifosztó rendszerben, ezért hát tudatos adóelkerülésbe fogott. Ekkortól várt az ugyanebben időben már fél-illegalitás útján járó Hollósi Endre lekötelezett barátjává, kivel való szoros köteléke aztán a 2010-es évekre fojtó szorongatássá alakult.
A visszaemlékezések temérdek magyarországi eseményt szemléznek a kárpótlási jegy-átveréstől kezdve külföldi biztosítási csalásokon át egészen a rendszerváltást követő eufória mindennemű szertefoszló illúzióját jelképező kulcseseményekig bezárólag.
A második évadban már a cselekményt megelőző évek történéseiből is láthatunk válogatást, amiket zseniális módon kötöttek össze az alkotók a Kádár óta velünk élő rendszerhazugságokkal – mondhatni ezek egyenes ági következményei napjainkban a széthulló családok, az alkoholistákká, öngyilkosokká, hajléktalanokká váló családapák, a de jure nyugati blokkhoz való csatlakozásunk de facto megfeneklése és visszaregresszálása a ma ismert feudálfasiszta berendezkedés irányába.
Láthatjuk, ahogy képmutató álszenteskedésük ellenére Attila „bezzeg az én időmben” szülei is csalással jutottak polgári lakáshoz, hogy a hatalom napi szinten folytatólagosan hazudott nekik (pl. Csernobil), hogy nagyszüleink generációjának kapzsi és felhalmozó attitűdje vezetett el a keserű rögvalóságig, hogy az Y és Z generációk hanyatló létszínvonalnak „örvendhetnek” a nagy lábon élő, mégis folyamatosan panaszkodó szüleikhez képest.
Egyetlen könnyebbséget nyújtott a Kádár-rendszer a rendszerváltás pusztulatához képest: bár mindenki hazudott, a hazugságok következményei kisebb arányban csapódtak le a kisemberen, mert a kollektív bűnök terhének elhordozását részben magára vállalta a rendszer. Ebbe természetesen bele is bukott, hiszen a hazugságok egyre sűrűbb nyomása alatt roskadozó rendszer végül saját magát volt kénytelen felemészteni, hogy a lakosság életét mentse – mint kiderült, hiába. Az elmúlt harminc év során a kamukratikus álszabadság nemhogy felszámolta, de egyenesen visszajára fordította a relációt: immár a rendszer és az azt éltető hatalmasok bűneit is a kisemberre oktrojálják, mialatt az elitek mindennemű népesség elleni aljaskodásaik alól feloldozást nyernek.
Az első évad vége szolgáltatja részünkre az erkölcsi tanulságot, hogy bár látszólag mindannyian szabad akarattal rendelkezünk s akcióinkért egyéni szinten kell felelősséget vállalnunk, valójában soha nincs önálló, autonóm döntésre lehetőséget nyújtó választásunk, mindannyian a körülmények totalitarizmusában sínylődünk. A ránk oktrojált kötelezettségek és karhatalmi büntetések egyike sem igazságszolgáltatás céljából kerül kirovásra, hanem az elnyomás fenntartása végett. Ezt az elnyomást sem nem egyenlően, sem nem individuális bűnösség mértéke alapján osztja a rendszer, hanem önkényesen veti rá azokra, akik a terrorral szemben védekezésre képtelennek mutatkoznak.
Nem csak Miklósi Attila esik át a pokol egyre mélyebb bugyraiba való zuhanást garantáló katatónián, hanem a komplett családmodell kártyavárként omlik össze. Janka megcsalja Attilát az első behálózható milliomossal, Márk érzelmileg labilis, de csupaszív csávóból kivarrt és kőgeci gyúrógéppé alakul, Mira pedig ugyanolyan manipulatív és végletekig nárcisztikus kis picsa lesz, mint amilyen az anyja.
E világ rendjében a bűnözők uralkodói pozíciókhoz jutnak, a gyilkosok bármit megúszhatnak, a rendszer béklyója alatt sínylődő kisemberek pedig mindenki más bűneinek terheit kötelességképpen elhordozzák, vagy ha nem, hát kapnak egy kis inkasszót a számlájukra, meg végrehajtást a lakásukra. Üdv a NER-ben!
Miután sikerült elfogadni a szisztéma szabályait, illetve az alanyi jogon járó megaláztatásokat és ellehetetlenítést is túléljük valahogy, elkezdhetünk akár feljebb is lépkedni a tyúklétrán. Csak vigyázzunk, ne merészeljük keresztezni törekvésünkben a nálunk hatalmasabbak útját. E folyamat kalamajkáját meséli el a második évad, tele hatalmasok ármánykodásaival, maffiózók egymással való leszámolásával, vérfürdővel.
Ezt az évadot tartják az összes közül a leghiteltelenebbnek, merthogy Magyarországon nem tűnik épp reális forgatókönyvnek az utcai lövöldözés. Ez elfogadható indok persze, csakhogy emlékezzünk vissza a 90-es évekre, amikor egy Fenyő-gyilkosság mellett pokolgépek is gazdagon robbangattak Budapest-szerte, és páncélöklökkel lőtték a maffiózók a konkurencia létesítményeit. A folyamatnak nem a maffializmus felszámolása, hanem annak törvényesítése és a maffiózók hatalomba emelése vetett végett. Bár szemlátomást nem reális, mindenképp hiteles a második évadban lefestett szituáció, kiváltképp amennyiben a fizikai vérengzés jelenetei mögé tekintvén átfordítjuk a látottakat lelki síkra. A magyarok többségében jelenleg fortyogó gyűlölködés, indulatoskodás ilyetén módon vászonra festett képe vajon nem tökéletes vizuális prezentációja a nép lelkében végbemenő folyamatoknak?
Persze manapság már mindenki félti a szaros életét, így a nyílt leszámolásokat elkerülvén rejtett módon gyűlölködik, pusztít és gyilkol a söpredék népség. A harag célpontjai lehetőleg úgy hajlanak meg, hogy azoknak esélyük se mutatkozzon a revansra.
A harmadik évadban minden visszakerül a józan kerékvágásba, a főszereplők köztörvényes bűnözőkből törvényes bűnözőkké válnak, s megkezdődhet a Miklósi család főnixmadárként való szárnyalása az évszázad húzásának számító letelepedési kötvénybiznisz meg autópálya tenderek által. Természetesen mindig kell legyen a háttérben egy oligarcha, aki a szabályszerűen kirótt üzleti lehetőségek kivitelezőjét saját kezével kiválogatja.
Megtudhatjuk továbbá a harmadik évadból – már ha valakinek ez újdonság –, hogyan vélekedik a szabvány politikus az előtte hajlongó, kezeit csókdosó választóiról, milyen szerepet nyernek az önálló lábra állásukat sajátos módon szavatoló elitista szüleiktől a különféle Ráhelek és Gáspárok, illetve miféle – roppant megdöbbentő – végkövetkezményei vannak a karmikus kör lejártának, amikor évtizedek folytatólagosan elkövetett csalásaival, ügyeskedéseivel, bűneivel kénytelen a család – s bizton mondom, hamarosan a komplett magyar lakosság – egyetlen elodázhatatlan katarzis keretében szembesülni.
Az utolsó két részben minden hazugság egyszerre kulminálódik, s a körülmények egyetlen egybefüggő kénköves pokollá rázódnak össze. Történetünk legvégén szemlátomást happy endnek örvendhetünk, sőt mi több, a Miklósi család is elnyeri a korábban mindvégig hiábavalóan hajszolt jackpotot, ám mindennemű felszabadulás és siker ellenére a megváltás elmarad. S még így jártak a legjobban, mert legalább a lelki üdvösségük elnyerésére nem veszítettek el minden esélyt.
Mielőtt áttérnék az értékelésre, egy motívumot még megvilágítanék a sorozat kapcsán, melyről egyetlen kritikus és elemző sem beszélt.
Meglepő, de a film – elejétől a végéig – tele van bibliai utalásokkal. Voltaképpen képi formában, modernizált történetmesélés és a magyar néplélek tökéletes leleplezése által mindannyian a korabeli Jézus és a vele szembehelyezkedő farizeusok, valamint karhatalmi képviselők közti viszonyrendszer aktualizált modelljét láthatjuk.
Kell egy figura, aki bár (Jézussal ellentétben) maga is számos bűnt elkövet, az ő öntudatlan szenvedésének mértéke és rá oktrojált büntetések terhe semmiféle józan arányosságot nem képvisel az egyéb szereplők többségével szemben, akik konkrétan emberiségellenes bűnöket és gyilkosságokat úsznak meg játszi könnyedséggel. Mekkora fricska ez a hazug pozitivista művészek képébe, akik mind azt hazudozzák mese-mesketéikkel, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol?
A nyílt bibliai utalások sorát gyarapítja Attila és Janka fiának neve, akit Márknak hívnak. Mint kiderül, Márk előtt Janka várandós volt egy másik fiúval is, akit Máténak neveztek volna, csakhogy Janka elvetélt.
Kevésbé egyértelműen, de felfedezhetjük a történetmesélésben Jézus pusztai böjtjének és a megkísértés három (testi-lelki-szellemi) fázisának Miklósi famíliára vonatkozó megfelelőit. Jézussal ellentétben persze ők mindhárommal szemben elbuktak.
Az első kísértést maga a fizikai kényszer jelenti, amikor az ember megéhezik, s a Sátán azt mondja neki, hogy tán el kéne menni dolgozni, s akkor majd jut kenyér az asztalra. Ezen a próbán jól el is hasal az emberek mintegy 95%-a. 🙂 Miután az embert függővé tette a rendszer a fizikai szükségleteitől, máris könnyedén bebiztosítható a tartós rabszolgaság s így a lélek halála, hiszen mindennemű erőforrás felett a rendszer hatalmasai uralkodnak, kik önkényesen meghatározzák, kinek szájába juthat falat, és kinek nem.
Jézus válasza a megkísértésre pedig: „Nem csak kenyéren él az ember, hanem minden igével, mely Isten szájából származik”. Magyarán a lélek szükségletei felülírják a testi igényeket, s aki szükségletei kizárólag egyik felével törődik, örökké éhes marad. Nem is értik sokan, miután a világ összes mozdítható és mozdíthatatlan vagyonát kisajátították, hogy nem laknak sose jól a bolygót sanyargató milliárdosok. Hát így.
A második szint a lélek megkísértése. Ennél a pontnál ugyan sikerül elkerülni, hogy a profán fizikai szükségletek leuralják az embert és az egyéb lehetősége híján elkezdjen bejárkálni a munkahelyére, ugyanakkor a hirtelen jött szabadságot a legtöbben nem képesek pozitív módon felhasználni. Nem elég, hogy a világ élősködő munkakerülőknek könyveli el őket, de még saját maguk is temérdek kétség és bizonytalanság béklyója közt vergődnek. Ezen a szinten merül fel a legtöbb deviancia, mint bűncselekmény, gyilkosság, különféle erőszakcselekmények elkövetésére való hajlam kibontakozása, s ennek köszönhetően találkozhatunk a második évadban temérdek leszámolással és emberöléssel.
Ha nem sikerül a test követelményei feletti kontrollt átvenni (nyughatatlanság), s a lélek kívánságainak kielégítése felé terelni azt, akkor a test az egyén feletti hatalmat megragadván mint tomboló fenevad fog mészárlásba. Amennyiben erkölcsi, törvénybeli gátlások miatt nem sikerül a mások felett önkényeskedést és hatalmaskodást gyakorolni, az egó maga ellen fordulván az öngyilkosságban látja a zord világból való szabadulás egyetlen módját.
Jézust pontosan az öngyilkosságra kívánta rávezetni a Sátán, ki mindezen manipulációhoz felhasználta Isten ama ígérvényét is, hogy az ő gyermekeit akkor is megvédi, ha azok valamilyen baleset vagy tragédia okán a fizikai törvények szerint garantáltan elhaláloznának.
Ekkor vivé őt az ördög a szent városba, és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat; mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe. Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.
Végül, a szellemi síkon egész birodalmát, benne az összes, fizikai szükségleteitől függő szolga feletti uralkodás jogát kínálja a Sátán azok részére, kik elfogadják a miniszterelnöki trónt vagy vezérigazgatói széket, illetve a pozícióval járó, korlátok nélküli uralom lehetőségét.
Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.
E folyamat szemléltetését nyújtja a harmadik évad, persze ama különbséggel, hogy a fejünk felett hatalmaskodó földi istenek nem az Úr, hanem a mammon szolgálatát végzik, kik taposott szolgáik engedelmes viselkedését kiaknázván a maguk hatalmát és vagyonát gyarapítják.
Egyéb bibliai tételek is megvalósulást nyernek, mint a saját háza népe lesz az ember ellensége, amikor a család négy tagja ötfelé szakad. Magzatok támadnak szüleik ellen, s megöletik őket, amikor Mira azon dolgozik, hogy börtönbe csukassa szüleit, majd Márk el akarja tetetni láb alól a saját apját. Halálra adja majd a szülő a gyermekét, mikor Bianka semmi más lehetőséget nem lát a paranoid pszichopata apja terrorja alól való felszabadulásra, mint a saját életének elvetését. S természetesen a szülők bűneiért az utódok bűnhődnek harmad-negyedíziglen.
Most már tényleg nem maradt más hátra, mint az értékelés.
A műalkotás egyetlen gyengéjének a kopár látványvilágot tartom, ideértve azt a szerencsére ritkaságszámba menő CGI-katasztrófát, melyeket egyes robbantásos vagy autós üldözéses jeleneteknél vágtak be. A kép – kiváltképp az első évadban – meglehetősen matt, szürkés tónusú és alacsony kontrasztarányú, a sötétben játszódó jeleneteknél pedig gyakorlatilag semmit nem látni. Értem én, hogy tartalomhoz a forma, de ez esetben illendő volna valamiképp orvosolni a ledolgozott fényerő generálta problémákat.
Ezzel végére is értem a negatívumok taglalásának, mert számomra is hihetetlen módon az Aranyélet oly kiválóra sikeredett elejétől a végéig, hogy semmi más téren nem találok kivetnivalót.
Ez a sorozat minden szempontból egyes számú feladatának tekintette a magyar néplélek hiteles ábrázolását, ennek köszönhetően – a második évad néhány eltúlzott jelenetétől eltekintve – nemzetközi színvonalnak is megfeleltethető profizmus ide vagy oda, mindenütt magyar kulturális utalásokkal, hazai szerzeményű aláfestő zenékkel találkozhatunk, s persze olyan környezetábrázolásokkal, retorikai fogásokkal és szleng kifejezésekkel, melyeket roppant bajos megértetni más nyelvet beszélő és más kultúrát művelő népekkel.
Soha életemben nem láttam korábban színvonalas magyar sorozatot, az Aranyélet az első, mely minden mércét magasan megugrik. Akár azt is nyugodtan mondhatom, hogy felesleges ezután bármely rendezőnek hasonló jellegű vállalást tenni, mivel az Aranyélettel a teljes magyar társadalom szocializációjának körképe tökéletes lefestésre került.
Rendkívül sokat merített, s egyúttal profitált a széria ama manapság divatos szokásból, hogy mindennemű gátlás nélkül merítenek ihletet többféle műfajból, sőt, váratlan váltásokat is tapasztalhatunk egyik vagy másik kategória között. Az első évad egy ízig-vérig egzisztenciális dráma. A másodikban több átmenetet is láthatunk előbb családi drámából akciófilmbe, onnan politikai drámába, a végén pedig thrillerbe. Az utolsó évad pedig nyilvánvalóan egy politikai szatírától pszichológiai horrorig tartó ívet jár be.
A forgatókönyv első osztályú, a színészek játéka parádés, de persze egyáltalán nem tökéletes. Az első évadban még több kisebb baki csúszott a színjátszásba, melyekre a második szériától kezdve már jobban figyeltek. Ugyanakkor van egy sanda gyanúm, hogy a kritikus nézők által lehúzott jelenetek sem véletlen vannak úgy eljátszva, ahogy. Temérdek szituációban láthatunk ostoba és logikátlan döntéseket megnyilvánulni, a főszereplők, kiváltképp a két fiatal, Mira és Márk akciói során pedig temérdek bizonytalanságot tapasztalhatunk, mintha kissé megremegnének egy-egy alkalommal, vagy a szituációnak nem kellőképp megfelelő reakciókat adnának egyes helyzetekre.
A komplett sorozat eleddig összesen három alkalommal való végigzongorázását követően úgy látom, a színjátszási hibákként elkönyvelt jelenetek valójában nem is bakik, hanem hiteles emberi reakciók! Inkább az eddigi filmek nyomán belénk rögzült sztereotípiák tehetnek arról, hogy egy félelemben és paranoiában élő embertől minden körülmények közt elvárjuk a józan és racionális döntések meghozatalát, holott erre adott állapotban nyilvánvalóan képtelenek, vagy követeljük, hogy ne remegjen meg a figura keze vagy hangja, amikor egy nyilvánvalóan erőteljes módon szorongáskeltő akciójelenetbe csöppenti őt a sors.
Akár bakik ezek, akár nem, szerintem hitelesek a reakciók, ebből kifolyólag örömmel adok a tervezettnél is magasabb értékelést a műnek. Egyedül a szürke és túlontúl sötét látványvilág választja el az Aranyéletet a tökéletes tízes pontszámtól.
