Logan Futása után ismét egy teljesen elfeledett klasszikust van szerencsém szemlézni, mely méltó helyet foglal az utókor által felemelt kult-klasszikusok listájában.
Rupert Pupkin egy 40-es éveit taposó lúzer, kinek elméje egyetlen gondolat körül forog minden egyes, anyja pincéjében töltött ábrándos félóra alkalmával: ő szeretne lenni a stand up komédia királya, kiért példaképéhez, a milliós nézettségű late night show-t vezető Jerry Lewis-hoz hasonlóan megőrül a világ.
Alternatív terve, vágya, gondolata nincsen, mivel a híressé válás egyetlen alternatívája saját maga és gyakorlatilag minden hasonszőrű sorstársa részére a láthatatlanul munkálkodó leprások szerepe, kiknek a házsártos és folyamatoson hájasodó feleségén, illetve a pálinkás pohár mélyén felül egyéb életöröm nem jár.
Az 1982-es mozifilm keletkezése tökéletes párhuzamot vonultat fel a kor Thatcher és Reagan-féle neokon diktatúrájával, kiknek tömegekkel sikerült elhitetniük az egyéni érvényesülés és felelősségvállalás hazugságát: kizárólag rajtad múlik, mire viheted életed során, a felszámolt szociális háló és a gazdagok radikális adócsökkentése nyomán minden akadály elhárult az össztársadalmi felfelé mobilitás lehetősége alól.
Minden idők legnagyobb rendszerpuccsa és legótvarabb átverése kapcsán persze eleinte roppant kevesen pedzegették, hogy a valós folyamatok csakhamar az ígéretekkel ellentétes irányt vesznek. Kizárólag olyan filozófiai zsenik érthették megfelelő időben a kibontakozó neoliberalizmus szellemi lényegiségét, mint Martin Scorsese, jelen boncalanyunk rendezője.
Rupert Pupkin tehát híres és elismert komikus szeretne lenni, s ehhez minden rendelkezésére álló lehetőséget be is vet. Amikor csak alkalma nyílik rá, szorgosan gyakorol és finomítgatja poénjait, rendkívüli lelkesedéssel küldözgeti demókazettáit a tévétársaságok részére, folyamatosan igyekszik bővíteni kapcsolati listáját és keresni a a már befutott és a szakmány terére való bejutás ajtaját erélyesen őrző humoristák kegyeit.
Pupkin persze nem az a hétköznapi nyárspolgár figura, aki 40-es éveire belerohadt a reménytelen bérrabszolgaságba és a megfizethetetlen hitelek törlesztésébe. Töretlen optimizmusa és a fejében egyeduralkodó ideológiaként dívó kitartás, szorgalom és tehetség korlátlan lehetőségeinek doktrínája segít életben tartani a kiapadhatatlan lelkesedését tápláló lángot.
Akkor sem esik kétségbe, mikor a századik kiküldött kazettájára sem kap a „majd értesítjük” mantrán felül semmi reakciót, mikor a huszadik recepció előtt való afférjánál is elírja a portás néni az úriember nevét, mikor tova illanó életévei minden egyes percét elrabolják az őt órákig előszobáztató, majd megaláztatva elküldő fontoskodó titkárnők meg biztonsági gorillák.
Egy szerencsés véletlen alkalmával sikerül beférkőznie a stúdióból épp távozó Jerry autójába, akit hosszas faggatózást követően meggyőz arról, hogy adjon egy esélyt neki a műsorában.
Mint aztán kiderül, Jerry kizárólag a lerázása érdekében ígért meg neki fűt-fát, valójában esze ágában sincs a tévében szereplésére akár a puszta esélyt megadni.
Itt kopogtat az ajtón a tehetség, ki nem mutatja híját lelkesedésnek, szorgalomnak és pozitív hozzáállásnak, mégis kikosarazza őt a rendszer.
Eddig nem említettem, de a film két, egymástól teljesen eltérő műfajú és hangulatú félidőre tagolódik. Első körben láthatjuk Pupkin hiábavaló és terméketlen próbálkozásait a befutásra, ám a cselekmény vonala és vele a mű hangulati foka csak a második félidőben hág igazán tetőfokára.
Szóval Jerry felülteti Pupkint, s a hajdanvolt lelkes, örök optimista, a tehetség és szorgalom doktrínájában feltétel nélkül hívő hiperaktív lúzer fejében koppan a tantusz, hogy tán mégsem oly eleganciával működik a rendszer, ahogy azt a kígyónyelvű politikusok, marketingesek, szülők, tanárok, barátok és rokonok megkérőjelezhetetlen igazságként bemeséltek neki.
Mintha a siker nem függne sem igyekezettől, sem tehetségtől, hanem valami sokkalta szubjektívebb és kaotikusabb fokmérce alapján kerülnének a szórakoztatóipari, gazdasági és politikai elit képviselői kiválogatásra.
Annyira intenzívvé válik az egyben kapuzárási pánik jeleit is mutató Pupkin ébredése, hogy attitűdje enyhe túlzással egyetlen képkocka alatt vesz 180 fokos fordulatot, s kezd totál elmebeteg Jerry-rajongó havernőjével, Mashával együtt bosszú forralásába Jerry és a tévétársaság ellen.
Nem kell Pupkint félteni, igencsak eszes és kreatív módozatot talál ki Jerry tőrbe csalására és a tévécsatorna kényszerítésére, hogy öt percre tegyék be őt is a műsorba.
Ennél a pontnál szokott beütni egy valódi drámában a krach, hogy a főhős kénytelen lesz szembesülni a rossz döntéseiből fakadó abszolút mélyponttal. Nem úgy a Scorsese istápolta Pupkinnál: miután előadta oly régóta dédelgetett műsorszámát, s szerepel egy jót a tévében, végre elérhető közelségbe kerül részére a oly vágyott s jól megérdemelt hírnév.
A kvázi bűnözővé vedlett Pupkin sztorija happy enddel zárul, szociopata viselkedését siker koronázza.
Mindenki azt hiszi, ez a film egy bekattant és elmebeteggé váló proliról szól, holott valójában a 99% életéről. A mű a rendszeres, szünet nélküli megaláztatás lélektanát meséli el nekünk, aminek depresszív béklyója alatt az abszolút többség sínylődni kénytelen.
Mialatt a rendszer előadja a maga meséit, hogy kizárólag az egyéni ambíció, tehetség és szorgalom a siker valódi fokmércéi, valós sikere kizárólag annak lehet, aki vagy felrúgja ezeket a szabályokat, vagy jó időben jó helyen tartózkodván esélyt kap a felemelkedésre – akár más, náluk tehetségesebb szerencsétlenek ellenében.
Még csak nem is a hiábavalóan hajszolt hírnév a lényeg ebben a színműben. Egyszerű, hétköznapi, szimplán tisztességes megélhetésre vágyó emberek is ugyanilyen jellegű tortúrákon esnek keresztül, mint Pupkin. Aki megtekintené e remekművet, nyugodtan képzelje Pupkin helyébe saját magát, s cserélje fel szituációit a maga által átélt megaláztatásokkal, s a film üzenete jottányit sem változik.
Ez a film igazából annak történetét meséli el, mi lenne, ha tényleg rendre óramű pontossággal érvényesülnek a rendszer által előadott hazugságok. Ha valóban automatikusan érvényesülne a tehetség és szorgalom, ha nem állnának mindenütt áthatolhatatlan kapuőrök, kik a szabályokkal körülbástyázott reménytelenségnek őrséget állítanak.
Nem véletlen, hogy tele van a Joker című remekmű A Komédia Királyára való utalásokkal. Ha úgy tetszik, az amerikai álom hazugságának hanyatlása szempontjából Rupert Pupkin a kezdet, s Joker a vég. A két darab radikálisan szembesítő attitűd mentén nyitja meg, majd zárja le a neoliberális vadkapitalizmus korszakát.
Közbe lehetne még vetni az 1993-as Összeomlás (Falling Down) műdarabot, s ez a mesteri trilógia kronológiába szedve tökéletesen leképezi az elitek, a középosztály, végül a proletariátus szellemi, mentális és erkölcsi hanyatlásának korszakos történetét.
