A modern hadviselés célja, hogy az életszínvonal növelése nélkül elhasználják a gépek által előállított termékeket. A XIX. század vége óta lappang az ipari társadalomban annak problémája, mihez kezdjünk a felesleges fogyasztási javakkal. Amióta a gép először megjelent, nyilvánvalóvá vált minden gondolkodó ember számára, hogy az emberi robotolás, ebből kifolyólag a társadalmi egyenlőtlenségek szüksége nagyrészt eltűnt. Amennyiben a gép szándékosan e célból működne, az éhínség, túlóra, piszkosság, írástudatlanság és betegség néhány generáción belül eltüntethető volna.
És tényleg, anélkül hogy szándékosan e célra használták volna őket, a gépesítés révén automatizált folyamatok – olyan termékek előállításával, melyekre aztán kénytelenek voltak vevőt keresni – nagy mértékben növelték az átlag ember életszínvonalát mintegy ötven éven keresztül, egészen a XIX.-XX. Század fordulójáig.
Ugyanakkor az is tisztán látszik, hogy az anyagi helyzet általános növekedése a hierarchikus társadalom elpusztításával fenyeget – néhány esetben ez meg is valósult. Egy olyan világban, ahol mindenki kevés munkaórát dolgozik, ugyanakkor van mit ennie, fürdőszobával és hűtőszekrénnyel felszerelt házban él, autót vagy akár repülőt birtokol, az egyenlőtlenség legnyilvánvalóbb és talán a legfontosabb formája mostanra eltűnt volna. Ha egyszer megszokottá válik, a vagyon többé nem jelenthetne megkülönböztetést.
Minden kétség nélkül lehetséges volna elképzelni egy társadalmat, melyben a vagyon, a személyes tárgyak és luxus szempontjából egyenlő elosztásra kerülne, a hatalom mégis megmaradna egy szűk privilegizált csoport kezében. Ám a gyakorlatban egy ilyen társadalom nem maradna sokáig stabil. Amennyiben a biztonságot és szabadidőt mindenki egyformán élvezhetné, a normál esetben szegénység révén elhülyített tömegek írástudókká válnának, és elkezdenének önállóan gondolkodni; amint ezt megteszik, előbb vagy utóbb rájönnének, hogy a privilegizált kisebbségnek nincs funkciója, és elsöpörnék azt.
Hosszú távon a hierarchikus társadalom kizárólag a szegénység és tudatlanság talajára építhető.
Visszatérni az önálló gazdálkodáshoz, ahogy azt néhány XX. század eleji gondolkodó elképzelte, nem vált használható módszerré. Ez ellentétben állt a folyamatos mechanizációra való törekvéssel, mely kvázi ösztönös folyamattá vált szinte az egész világon. Ráadásul bármely ország, amely iparilag elmaradott maradt, katonai értelemben védtelenné vált és közvetlenül vagy közvetve, de fejlettebb ellenségei dominanciája alá került.
A tömegek szegénységben tartása a kibocsátás korlátozása révén sem bizonyult kielégítő megoldásnak. Ez történt nagyjából a kapitalizmus utolsó fázisában 1920-40 között. Sok ország gazdaságát hagyták stagnálni, a termőföldek kiestek a művelés alól, a tőke nem gyarapodott, a lakosság nagy csoportjai részére megtiltották a munkát és állami segélyekkel tartották őket félig-meddig életben. Ám ez szintén meggyengítette az országok katonai erejét, a mesterségesen generált nyomor pedig értelemszerűen szükségtelen volt, így előbb-utóbb várható volt az ellenállás megjelenése.
A problémát az jelentette, hogyan tarthatnák az ipar motorját mozgásban a lakosság vagyonának növelése nélkül. A javakat meg kell termelni, ám nem szabad őket eladni. Gyakorlatban ennek egyetlen módjává a folyamatos hadviselés vált. A háború lényegi célja a pusztítás, nem feltétlenül emberéleteké, hanem a munka által létrehozott javaké. Így lehetett burkolt módon szétzúzni a megtermelt felesleget, vagy a sztratoszférába kiontani, tengerek mélyére süllyeszteni azon javakat, melyek különben az embereket túlzott kényelemmel, hosszú távon magas intelligenciával vérteznék fel. Még ha a háborús fegyverek nem is kerülnek mind megsemmisítésre, azok előállítása még így is megfelelő módja a munkakifejtés növelésének anélkül, hogy fogyasztásra alkalmas termékek születnének. Példának okáért egy úszó erőd annyi munkaerőt kötött le, mellyel több száz teherhajó volna előállítható. Végül a projektet kukázták elavulásra hivatkozva, soha nem hozván materiális előnyt bárki részére, ám még több munkás bevetésével újabb úszó erőd építésébe fogtak bele.
Elviekben a háborús erőfeszítéseket úgy tervezik, hogy minden felesleget elpusztítsanak, melyek a lakosság legminimálisabb szükségletein felül esnek. A gyakorlatban a lakosság igényeit rendre alábecsülik, ennek eredményeképp krónikus hiány keletkezik a szükségleti javak feléből; ám ezt előnyként aknázzák ki. Akaratlagos cél, hogy még a kiválóságokat élvező csoportok is a nélkülözés peremén egyensúlyozzanak, mivel a hiány általános állapota kiélezi az apróbb privilégiumok fontosságát, és így a különbségeket egyik vagy másik csoport között.
A kora XX. század normái szerint még a bennfentes párttagok is aszkéta, dolgos életet éltek. Mindazonáltal a kevés számú luxus, melyet nagy, jól berendezett lakásaikban élveznek, ruháik minőségibb anyaga, ízesebb ételeik, italaik, dohánytermékeik, két vagy három komornyikjuk, privát autójuk vagy repülőjük egy más világba helyezte őket a külsős pártemberektől, akik hasonló előnyöket élveztek összehasonlításban a lesüllyedt tömegektől, akiket proletároknak hívunk. A társadalmi környezet olyan, mint egy ostromlott városban, hol a lóhúshoz jutás esélye jelenti a különbséget a gazdag és szegény közt. Ugyanekkor a háborúban, ezáltal veszélyben élés tudatának fényében a teljhatalom jogának áthelyezése egy szűk kaszt kezeibe a túlélés természetes, elkerülhetetlen feltételének tűnik.
