Mivel már mindenki a Squid Game-ről beszél – sőt mi több, részben le is csengett az azt körbevevő hype –, megspórolnám a terjengős bevezetőt, és egyből a lényegre térnék. Mindennek következménye, hogy erről a sorozatról az elejétől kezdve nem fogok spoilermentesen értekezni, úgyhogy a teljes kritika innentől fogva több helyütt spoilereket tartalmaz.
A Squid Game, mint hivatalos Netflix-sorozat keletkezéstörténete összhangban van magának a filmnek a lényegével. A sorozat agytrösztjeként, illetve forgatókönyv-írójaként tisztelt Hwang Dong-hyuk a 2008-as válságot követően fogott bele a kapitalizmus keserű valóságának filmbe ültetésével. Röpke tíz évébe telt, mire a 2010 környékén a kapitalizmus helyrerázódásával kapcsolatban még optimistán vélekedő (és az ezzel ellentétes szólamokat elhallgattató), ötletét visszautasító filmstúdiókkal szemben a Netflix meglátta a filmben rejlő potenciált, hisz időközben a kapitalista rendszer is egyre inkább jól látható módon idomult annak üzenetéhez.
Az alapszituáció szerint 456, a rendszer szempontjából vesztes, eladósodott, tönkre ment ember önkéntesen feliratkozik egy olyan vetélkedőre, melynek versenyszámai rendre a legtöbbek gyerekkorából (Koreában) ismert és vidáman művelt gyerekjátékok másai. Egyetlen sarkallatos különbség mutatkozik meg derűs gyermeki korszakunk rózsás emlékeihez képest: e versenyszámok a Squid Game-ben véresen komolyan zajlanak! A 456 játékos azon feltétel mentén kénytelen vetélkedni egymással, hogy aki kiesik a játékból, az végleges eliminálásra kerül. Vagyis főbe lövik.
Természetesen nem kísérjük végig mind a 456 játékos tragédiáját, hogy mi vezette őket a vetélkedőre való benevezésre. Pusztán az utolsó 3 kört megérő 16 „győztes” sztorija kerül részleteiben is kibontásra.
Természetesen a nyertes Szong Gihun nevű főhős életútja mutatkozik meg legrészletesebben (ebből kifolyólag rögtön az első részt követően lehet sejteni, ki lesz a vetélkedő nyertese). Az eladósodott, munkanélküli (hikikomori) lúzernek adnak egy esélyt, hogy minden adósságát törlessze a Squid Game-be való beszállással. Előtte persze maga mögé kell utasítania mind a 455, hozzá hasonszőrű játszópajtását.
Így kezdi meg a Squid Game első versenyszámát 456, szerződéses alapon kiválasztott, vesztenivalóval már nem igazán rendelkező földönfutó. A belépéshez egyetlen aláírás elég úgy, hogy annak pillanatában sem az nem derül ki, mik a szabályok, sem a szerencsés talpon maradt által elnyerhető összeg nagysága nem szerepel. Mégis szignózzák a papírt, mivel eleve értelmetlen és nyomorúságos életük nyilván már nem lehet rosszabb.
Kiválóan párhuzamba állítható az ismeretlenbe való beleugrás szerződés révén a 2000-es évek elejének sevizahitel-csalásával, mellyel komplett generációk életét tette tönkre a szélhámos gyilkos bankszektor ama (persze kizárólagosan szóbeli, kígyónyelvvel előadott) ígérvény mentén, hogy a hitelfelvevők a kedvező és stabil árfolyamok révén garantáltan jól járnak.
A csatlakozó játékosokat egy furgon viszi el a játék színhelyére, melyben altatógázzal is elkábítják őket, nehogy megjegyezzék az útvonalat.
Mire Gihun ébredezni kezd, csakhamar megkezdődik a legelső, akár selejtezőnek is nevezhető versenyszám. Mielőtt a mutatvány elkezdődne, Gihun meglepetten veszi észre, hogy egyik gyerekkori haverja, a szorgos és tanult Cho Sang-Woo is a játék részese lett (hogy konkrétan milyen okból, természetesen napvilágra kerül a későbbiekben).
Szóval egy kis alukálást, majd készülődést követően a 456 szerencsét próbáló úrfit és úrnőt egy hatalmas udvarra terelik, melynek másik végében egy óriási dolly baba ácsorog. Ez a figura be is vezeti őket a játékszabályokba: Amikor a baba elfordul a fal felé, majd azt kiabálja: „Zöld lámpa!”, a játékosoknak azonnal szaladni kell előre, közvetlen a baba elé felfestett célvonal irányába. Ám mikor a „Piros Lámpa!” kurjantás hangzik el, azonnal meg kell állni, és moccanni sem szabad! Aki megmozdul a piros lámpa alatt, eliminálásra kerül. A játékra időlimit is vonatkozik (5 perc), melynek elteltével a célt el nem érő játékosok szintén kiesnek.
Természetesen mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően értékeli a játék komolyságát (ekkor még nem tudják, hogy az elimináció egyben halált is jelent). Szépen felsorakoznak, majd a rajtjelzést követően a két legstréberebb játékos máris utcahosszal veri a többit. De ó jaj, mi történik! Szélsebes hasítása végett az élen szaladó fiatal képtelen időben stabilan megállni a lábán, így ő lesz a lámpás játék első számú eliminált vesztese: kapja a golyót a fejébe. Második helyezett haverja, ahogy közelít hozzá az újabb zöld lámpa alkalmával, eleinte azt hiszi, csak szórakozik a cimbi, ám ő ekkor egy öblös adag vért öklendez fel a szájából.
Mikor kiderül, hogy ebben a játékban vesztesnek lenni egyet jelent a halállal, óriási felfordulás kerekedik. Szinte mindenki sikítozva igyekszik a bereteszelt kijárat felé, de már késő. Akik menekülnének a rendszerből, sorban kapják a golyót a fejükbe.
A műsorszámot követő értékelésnél megtudhatjuk, hogy 255 játékos egyből kiesett, és 201-en kaptak esélyt arra, hogy a céges pozíciókra felvételt nyerjenek. A többieket, kiknek nem sikerült csakhamar kifürkészniük a kapitalizmus abszolút következetlen és aberrált szabályrendszerét, szeretettel várja a temető.
A sorozat ennél a brutális jelenetnél el is éri a csúcspontját. Ami eztán következik, az nagyrészt nem is fogható a kezdetben optimista lelkesedéssel megáldott pályakezdő fiatalok brutális lemészárlásához.
Állítsuk csak analógiába a jelenetet a rendszerrel: aki tényleg beveszi, hogy itt maga a verseny a lényeg, és az nyer, aki először ér célba (a két nagyon előre szaladt, elsőnek kiesett játékos), az rögtön mehet is a süllyesztőbe. Nem kell nekünk, kapitalistáknak olyan, aki ekkora buzgósággal és akaraterővel felvértezvén magát majd veszélyt jelenthet a mi jövőbeli hatalmunkra. Takarodó hajléktalankodni!
Eztán eszmélnek a többiek, hogy valami nagyon nem stimmel a rendszerrel, de ekkorra már késő. Születésüktől fogva nem tehettek mást, mint hagyták, hogy jó háziállatok módjára idomított rabszolgái legyenek a szisztémának. Mire felnőnek, a butítási, züllesztési rendszer már meg is fosztotta őket mindennemű alapvető, életrevalóságukat biztosító képességtől. Egyetlen elsajátítható tulajdonságként marad részükre a szolgaszellem.
Persze, versenyezni kell, meg időben beérni a célba, de az egymás taposás tempóját is a bársonyszékben pöffeszkedő kapitalisták diktálják. Versenyezzetek férgek, de csak a kivetett ukázunkra, mikor mi elkurjantjuk magunkat, hogy új „álláslehetőségek” nyílnak ültetvényeinken! Különben meg pofa be. Nálunk a pénz, mi diktáljuk a feltételeket, ti meg a gyerekkori álmaitokat szépen húzzátok le a vécén. Így válik az ártatlan gyerekjátékból véresen komoly élet-halál küzdelem.
Mikor a többség rádöbben arra, hogy mennyire átvágta őket a rendszer, hiába menekülnének, hiszen az indoktrináció sikerrel végződött, és a sok elbutított, haszonállattá tett peon eleve nem is volna képes önálló életet élni. Maradék kevéske életképességüktől a fojtogató és létezést ellehetetlenítő törvények, valamint a pénzdiktatúra révén fosztják meg őket véglegesen. Menekülnének, de mindhiába. Az ajtók záródnak, visszamenni a gyerekkorba a hazugságok helyre hozatalára lehetetlen, és a rendszerből menekülni szándékozókat könyörtelen mód lövi főbe a NAV, a rezsiszámla, az albérleti díj, meg a BKV bérlet. Ha lejár az idő, és véget érnek a butítási rendszerben eltöltött értelmetlen évek valamiféle recés budipapír megszerzése nélkül (diploma, OKJ, érettségi), szintén viszonlátás. A legutolsó mocskos állati sorban való vergődés jogáért is keményen meg kell ám küzdeni, nem tudtátok? Végezetül a beküldözgetett életrajzaikra választ nem kapó, reménytelen fiatalok agyveleje is loccsan a földre.
Akik kiesnek, amellett, hogy nem ismerték meg a sehol nem ismertetett szabályrendszert, a következő főben járó bűnök valamelyikének elkövetése révén ásták meg sírjukat: nem úgy fogalmazták meg önéletrajzukat, ahogy az a HR-es bolygóállásoknak megfelelő napi szintű hangulatának megfelelne; fél éves lyuk szerepel az önéletrajzában; van hobbija; egynél több, a cég által megkövetelt roppant marginális és értelmetlen szakterületen kívül másban is otthon van (roppant veszélyes!); fizetési igénye meghaladja a minimálbért; szakmai tapasztalata nem három évnél több, de négynél kevesebb; heti 60 helyett csak 50 órát szeretne vállalni a 40 órás szerződéssel, stb.
Aki tehát menekülne a rendszerből, azt kicsinálják. A rendszer mételyében fuldoklókat, haldoklókat, segélykérőket hátra kell hagyni. Aki túl jó, azt ellehetetlenítjük. Aki lemarad, azt kivégezzük. Aki az általunk random és következetlen mód diktált tempóban szalad fejetlen csirkeként a cél felé, azt örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert dinamikusan fejlődő cégünkbe.
A „pályakezdő fiatalság” fedőnevű tömeggyilkos hadművelet a fiatalság gödörbe lövésének első számú és legfontosabb terepe. Alapvetően kétféle ember élheti túl a férgesült létet megkövetelő rendszert: aki messzemenőkig alkalmazkodik, vagyis úgy nyer a genetikai lottón, hogy pontosan a rendszer által elvárt „ideális” tulajdonság-csomagot tudhatja magának megfelelő mértékben (átlagos fizikai és kicsivel átlag alatti kognitív képességek, szolgaszellem, szolgaerkölcs, a földi szabályokhoz, tehát a Sátánhoz alkalmazkodó attitűd), a többieknek viszonlátás. Marad nektek oroszlánrészül az alkoholizmus, a hajléktalanság, vagy az öngyilkosság, mert az univerzális terrorszisztémából önerőből nem létezik kiút. Vagy rabszolga leszel, vagy halott. Ígyis-úgyis megdöglesz, ez a lényeg.
Miután véget ért az első játék, megtudhatjuk végre a belsős szabályokat. Korábban csak az „írd alá itt” volt az egyetlen megkövetelt mozzanat. Arra is fény derül végre, mennyit nyerhetnek a vállalati ranglétra csúcsára jutott győztesek: minden kieső után 100 millió dél-koreai Won kerül a malacperselybe, a teljes megnyerhető összeg tehát körülbelül 45 milliárd Won-nak (12-13 mrd Ft) megfelelő pénz. Aki eddig túlélte, annak már igazán nem ildomos kiszállni ebből a busás gazdagságot ígérő kapitalizmusból!
A játékosok mégis ezt teszik. A 255 főbe lövést követő sokk még az ő gyomrukat is megfekszi. Lehetőséget kapnak arra, hogy demokratikus szavazás révén elhagyhassák a játékot. Végül ez meg is történik, mindenki visszakerül oda, ahol eredetileg élt: a mamahotel pincéjébe.
Néhány napon át élvezhetik visszanyert szabadságukat. De jaj, jön a villanyszámla, itt vannak a végrehajtók, ki akar dobni a főbérlő, következik a menetrendszerű mentális összeomlás… nincsen ténylegesen választható alternatíva a halálon kívül. „Jaj, most pang az üzlet, sajnos nem tudunk fizetni” – hangzik a fél falu lakosságát foglalkoztató kisvállalkozó szájából a rólunk lemondó nyilatkozat.
A kinti élet maga a pokol – hiszen azt 100%-ban ugyanazok kontrollálják, mint a bentit. Viszont az utcán farkastörvények vannak. A bírósági végrehajtó kidob a házadból és hajléktalanná tesz, de az uzsorás meg eltöri a kezed. Melyik a rosszabb?
Nyilvánvaló, hogy a modern kapitalizmus maga a szervezett bűnözés és gyilkolászás rendszere. Az ilyeneket, akik kapitalizmust játszanak, jól fel kell jelenteni, és meg kell büntetni! De a panaszkodókat jól kiröhögik a rendőrségen, miután elmesélik, hogy ismeretlen, sötét, maszkos alakok gyakorlatilag biztos halállal végződő játékot játszattak velük, mégis élve kerültek ki belőle. A világ legtöbb áldozattal járó bűncselekménye, a kapitalizmus teljesen legális. Nem azonnal öl, hanem 80 éven keresztül folyamatosan nyiszatolja a kést a nyakunkon. Mivel nem konkrét személy, megnevezhető bűnöző követi el azt, mindenki alanyi jogon részese. Mindenki bűnöző. Ha pedig mindenki bűnrészes, akkor senki nem tudja kívülállóság hiányában elítélni a másikat, hiszen akkor magát is rács mögé kéne pakolnia.
Így aztán rövid, egyrészes kitérőt követően a játékosok több mint 90%-a (187 a 201-ből) visszatér a vállalati szamárlétra alá! Nagyon szar rendszer a kapitalizmus, de azért jó nekünk itt az óbégató pszichopata főnök védernyője alatt, meg különben is, ez a választható földi rendszerek legjobbika. Mégiscsak jobb minden időnket a halál és pusztulás szolgálatába állítani, mint megtartani azt a rendszeren kívül ránk váró ugyanilyen fajta halál és pusztulás elérésére.
Az elkóborolt barikák tehát folytathatják tovább karrierjük építését, miután józan ésszel rájöttek, hogy mégiscsak jobb soruk van a karámon belül. Következik a második játék, melyet korporatív tréningnek neveznek. Itt már békésebb a hangulat. A szerencsésen álláshoz jutott egyedek, kik a halálos hibákat nem vétettek a jelentkezésnél (féléves lyuk az önéletrajzban, 60 órát is tudnak vállalni, stb.), végre megkezdhetik tevékenységüket. De szó sincs ám stabil és biztos megélhetésről! Itt folyamatos továbbképzés zajlik olyan marginális szakterületekre, melyeknek az égvilágon semmi értelme. Különben jön a főbe lövés. Egyetlen hónap kiesik, és a beérkező villanyszámla, albérleti díj máris olvassa ránk halálos vádbeszédét.
Mostantól kezdve a munkaerő élete napi szintű veszélyben van. Akik nem teljesítik maradéktalanul az ad hoc elvárásokat, azokat várja az alkohol, a hajléktalanság, vagy az öngyilkosság. Szerencsére a hierarchia itt már jobbára megszilárdult, fluktuáció sem nagyon van, úgyhogy idillikusabb mederben folyhat a játék szervezésének további menete.
Hogy a további túlélés biztosítva lehessen, kialakul a klikkesedés. Összefognak a munkások, hogy ha már nincs menekvés a rendszerből, legalább együttes erővel álljanak ki a zsarnoki tőkésekkel szemben és követeljék jogos jussukat. Egészen a játék kezdetéig működik a szisztéma.
Második feladatként az alkalmazottaknak be kell állniuk a számukra szimpatikus, 4-féle emblémával vértezett ajtók valamelyike elé. Az ajtók előtt látható jelek: háromszög, négyzet, csillag, esernyő.
Miután eldöntötték, ki melyik pozícióra szeretne előléptetést kérni, megkapják a részükre kiszabott felvételi feladatot: Véssék ki tűvel egy kör alakú törökmézből a választásuknak megfelelő jelet. Nem szabad, hogy a törökméz széttörjön a farigcsálás közben!
A feladvány jelrendszerének kettős szerepe van: jelképezheti, hogy mindig csak azt mondjuk (tojáshéjakon táncolva) a főnöknek, amit szeretne hallani, folyamatosan a seggét nyalva, különben éktelen őrjöngés mellett véghez vitt kirúgás lehet a jutalmunk. Persze minden főnök egyedien diktatórikus és zsarnoki késztetésekkel megáldott, ezért mindnek más az ingerküszöbe. Valakivel könnyű megtalálni a közös hangot (háromszög), másnál szinte lehetetlen a kompromisszum (esernyő). Kinek milyen főnök jut a feje fölé, olyan nehézségű lesz feljebb lépnie. Szimbolizálja egyúttal a jelrendszer a kapitalizmus roppant igazságos voltát is, melyben mindenki egyenlő esélyekkel indul. Hiszen egy esernyőt végtére is ugyanolyan egyszerű kifaragni, mint egy háromszöget.
Aki tehát esernyőt (szarházi főnököt) kapott, az jól megszívta, mert gyakorlatilag automatikusan jár részére a főbe lövés. A túlélők viszont elégedetten csettinthetnek: működik a meritokrácia!
A törökmézből megfelelő alakú figura faragása önmagában véve bajos feladvány: jelzi, hogy mi kapitalisták kizárólag szubjektíven kiválasztott képességeket veszünk csak figyelembe, a többi nem érdekel. Aki ennek az egy követelménynek a kielégítésében jó, az alkalmas menedzsernek. Akinek más, kiaknázható képességei volnának, nem pont a törökmézfaragás, amit megkövetelünk, annak irány a sírgödör. Persze választhatja még a hajléktalanságot, vagy az alkoholizmust is.
Ennél a pontnál egy másik kaszt életébe is bepillanthatunk. Ők a szabvány munkaerőtől elszeparáltan élnek, máshogy öltözködnek, máshol mozognak, más napirend alapján ténykednek, mégis állandó jelleggel a játékosok életét és versenyszámait rendezik – ők a közhivatalnokok, az államapparatcsikok. Funkciójuk a játékok előkészítése (törvénykezés, hivataloskodás), a játékszabályok (törvények, jogszabályok, rendeletek) betartásának ellenőrzése, valamint a kiesett játékosok főbe lövése (végrehajtás, bürokratikus terror). Szemlátomást nagyobb hatalmuk van a játékosoknál, ám ténylegesen mégsincs sokkal jobb soruk náluk. Egyetlen előny részükre, hogy a verseny nincs megkövetelve. Alkalmazkodniuk kell viszont egy roppant szigorú napirendhez, az utasítások pedáns rendben történő végrehajtásához, valamint az állandó megfigyeléshez.
A játék vége felé egy túszdrámának is szemtanúi lehetünk. Az egyik játékos rátámad az egyik őrre, kitépi kezéből fegyverét, majd arra kényszeríti, hogy vegye le a maszkját, mutassa meg arcát. Egy rendkívül fiatal férfi bújik ki a maszk alól, mely jelenet annak allegóriája, mikor egy célok nélküli fiatal, ki még naivan hisz a rendszer és a hatalom jóságában, besoroztatja magát katonaként vagy rendőrként az apparátus alá. A Squid Game szervezője azonban lelöveti a fiatal őrt, mivel a szabályzat szerint az arcát felfedő őrt halállal kell sújtani. Amelyik kegyetlen, számító, rideg bürokrata merészeli valahogy felfedni, hogy ő is emberből van, az ilyen nem maradhat meg az államapparátusban.
Itt jelenik meg a cselekményben a feketézés, a fusizás intézménye. A játékosok gátlástalanabbik fajtája összejátszik a korrupt bürokratákkal, s így előnyhöz juthatnak a versenyben (megtudhatják, mi lesz a következő játék). Ám csakhamar el is nyerik méltó büntetésüket: a verseny „eredendő tisztaságát” bemocskoló bürokratákat fellógatják, s a munkásosztály elé vetik őket: „Látjátok, milyen tisztességes a mi játékunk? Még felsőbb körökben sem úszhatják meg a szabályok ellen vétők!”.
A következő játék előtt 108-an maradtak meg a szamárlétrán, a többieknek sok szerencsét az alkoholizmushoz, hajléktalansághoz vagy öngyilkossághoz.
Ekkorra már nagy a felfordulás: a munkásosztály összefogása megbicsaklott, hiszen oly megosztások mentén választották el őket egymástól, ami megakadályozza az egységes érdekérvényesítést. Beköltözött viszont a veszély az üzemen belülre. Jól kitör a balhé: az egyre kevesebb koncért hajlongó munkások egymást túrják ki az ültetvényről, hogy a gátlástalanabb, a pofátlanabb, a bűnözőbb bent maradhasson.
Ételosztásnál szándékosan szórnak ki kevesebb kaját, hogy az igazságtalanság ellen felháborodó munkások ezért is egymást kezdjék el gyilkolni. Az egyéni érdekérvényesítés itt már turbó fokozatra kapcsol, s ki-ki a maga eszközeivel kapaszkodik a felülről rángatott hierarchikus rendbe: egyesek szimplán eltávolítják a másikat az útból, mások a háttérben szürke egérként megbújva igyekeznek elkerülni a bajt, megint mások a golddiggerkedés vagy az erősebb „védőszárnya” alá való behízelgés révén kívánják tartani pozíciójukat. Igazából itt kezdik csak el megismerni egymást, s végre a neveiket sem titkolják.
Következő nap egy csapatjáték kerül megrendezésre. A túlélőknek 10 fős csoportokba kell szerveződniük. Természetesen senki nem sejti előre, mi lesz a versenyszám, úgyhogy a korrupt bürokratákkal lepaktáló gengszterfőnök tudja csak a játék nevét, aki ebből kifolyólag igyekszik a legerősebbeket maga köré gyűjteni. A többi csapat kölcsönös szimpátia alapján szerveződik.
A versenyszám pedig: kötélhúzás. Hát itt bizony megszívták a gyengék.
Bár a gengszter és társai örvendhetnek, körülöttük is egyre inkább fogy a levegő. A velük összejátszó bürokratákat felakasztják, s a gengszerfőnök fülébe ültetik a bogarat, hogy hamarosan majd a saját sameszai fogják eltenni őt láb alól, akik most még hízelegnek neki, vagy akiket korábban kihasznált.
A létszám megfeleződését követően folytatódik tovább a menet: most kétfős csapatokat kell alkotni. Természetesen mindenki a legjobb barátját választja társul, akivel már összeszokott. Nyilván minden játék élvezetesebb, ha együtt játsszák.
A feladat pedig, amit kapnak: mindenki kezébe kap egy kis zsákot, benne tíz üveggolyóval. Ki kell találniuk rá egy játékot, amelynek eredménye, hogy valamelyikük elnyeri a másiktól az összes üveggolyót. Aki veszít, azt főbe lövik.
Itt már egyértelműen a közép -és felső vezetői pozíciókért zajlik a küzdelem, ám a rendelkezésre álló üres helyek száma sajnos roppant szűkös. Az idő próbáját kiálló baráti társaságok, klikkek, csoportok is felbomlanak már ennél a pontnál, hiszen a vezető pozíciókért járó plusz juttatások és tágasabb iroda miatt el kell hagyni az egymást eltaposni nem kívánó lúzerek zónáját.
Újabb lecke és tanítás következik a játék alapján: a kapitalizmus zéró összegű játszma. A kiesett vesztesek javait (üveggolyók) megkapják a nyertesek.
A felsővezetésben már csak 16 bársonyszékben foglalhatnak helyet a játékosok. Azonban innen is van feljebb: megnyíltak a pozíciók az igazgatói székbe, ám az abba való beszálláshoz egy igazán kemény próbát kell kiállnia az eddigre testileg-lelkileg tönkre ment pályázóknak.
Az utolsó előtti műsorszámra való felkészülésképp számozott mezeket kapnak a játékosok, melyekből mindenki tetszőlegesen kiválaszt egyet-egyet. Természetesen nem tudják, mire való a számozás, hiszen senki nem sejti előre a játszandó játékot. Ebből kifolyólag az egyik szereplő elkéri a főhős 1-es számot viselő mezét azzal a felkiáltással, hogy ő egész életében megalkuvó, a sor végén kullogó, a kihívásoktól rettegő személy volt, s most először szeretne hősies bátorságot tanúsítva első lenni.
A versenyzők egy hatalmas, mély szakadékkal tarkított terembe lépvén megtudják a feladatot: egy hosszú, két sávos hídon kell átvergődniük üvegpallókon való átugrándozás révén. De akad egy csalafintaság: az üvegpallók minden sorából egy tartja csak meg őket, a másik beszakad alattuk. Hát bizony nagyon csúnyán megjárták az első mezek közül válogatók, a gyáva férfi pedig igazán balga döntést hozott, hogy merte végre tehetségét és bátorságát fitogtatni a főnökség előtt.
Az igazgatói pozíciókért való vetélkedés lényege, hogy meg se próbálj első lenni! Még csak az kéne, hogy egy ilyen törtető szarcsimbók majd kikosarazza a válogatást végző főnököt a bársonyszékből. A legjobb, ha az efféle stréberek azonnal a szakadékba potyognak, ahogy az meg is történik a jelenetben kb. az első tíz játékossal, akik véletlenszerűen kívánnak átugrani a busás jövedelmet és magas fokú társadalmi megbecsülést nyújtó igazgatói székbe.
A pozikért versenyben van természetesen a korábban csalás révén előnyhöz jutó főgengszter is, ki a végén valóban arra a sorsra jut, amit korábban elhintettek neki: az általa kihasznált és kikosarazott golddigger nő rántja magával a sírba. A másik, nyerésre esélyes szereplő hajdanán üvegesként dolgozott, kiváló szakmai portfolioval rendelkezik tehát, ami alkalmassá teheti őt a győzelemre. Át is vezeti magát meg a sorszámban utána surranó csapatot majdnem a híd végéig. Ám ekkor nem várt dolog történik: közbelép a játékmester, így a játéktéri világítás lekapcsolásra kerül, s az igazgatói pozícióra hiábavalóan pályázó mérnök immár nem tudja megkülönböztetni a kétféle üveget egymástól. Önfeláldozó zuhanásával a leghátsó három játékos teljesíti a kihívást, akik egy kiadós lakomát követően a legvégső harcra készülnek: egy valakit vár a vezérigazgatói szék!
A női játékos eddigre nagyon elgyengül a piaci versenyben, úgyhogy a két egykor jó barát, a lumpen Gihun és a példás tanuló Dong-hyuk kelhet versenyre a győzelemért. Jutalmuk nem mindennapi, hiszen a mintegy 13 milliárd Forint mellé a Forbes legbefolyásosabb embereinek listájára is beférkőzhetnek.
Nem titok, az elejétől fogva sejthető, hogy Gihun lesz a győztes, aki bár busás vagyonra tett szert, nem tudja azt igazán kiélvezni: túl sok egykori kollégáját látta vérben fürdeni, amint egy állásinterjún alulteljesítettek, lelkileg az egymást folyamatosan kitúró, klikkesedő kollégák vágták agyon, győzelméért pedig még egykori jó barátját is gödörbe kellett lövetnie. Meglett, amire vágyott, megvan a busás jövedelem, de immár nincsen azt mire elverni, mert amire érdemes volna pénzt költeni, az a fene nagy versengésben, taposásban mind elveszett. Ennyi sok véráldozat, mégis hiába: elmarad a megváltás.
A Squid Game a XXI. századi vadkapitalizmus keserű valóságában még egy jelentésréteggel felvérteződik: a fiatalokkal megetetni kívánt gamifikációval, ami az elmúlt néhány évben tört igazán utat. Egy olyan rendszert, melynek haszonélvezői élet-halál urai és minden szálat ők rángatnak (persze annak illúzióját keltvén, hogy kizárólag a játékosokon múlik minden) játékként eladni igazán vérmes és gusztustalan aberrációra vall.
