Itt a világvége! Mind meghalunk! Gyorsan irány oltakozni!
A világvége-hisztéria soha véget nem érő mételyének iróniája, hogy csak addig működik a mesterségesen felfokozott rettegtetés és pánikkeltés, amíg a bűnbakként kikiáltott jelenség nem idéz elő tényleges életveszélyt. Amint ugyanis valós katasztrófa érné a földet, nem pusztán a narratíva és a pártállami ukáz illuzórikus hatalma illanna tova rekord gyorsasággal, de a gondosan megtervezett, közösen végzett katasztrófa-elhárítás folyamata is percek alatt hullana porba. A félelemben, bénultságban tartott emberiség egyből felfordul, amint nem várt, kiszámíthatatlan jelenség mérne csapást a Föld bolygóra.
Hogyan lehet akkor elkerülni a felénk közelítő világvégét? Legjobb, ha mindenki marad ott, ahol van: a hírcsatornák rettegtetnek, a bohém lelkek kicsapongnak, a kocsmatöltelékek még egy felest letolnak az apokalipszis tiszteletére, majd csillogó szemekkel bámulnak az ég felé, miközben füstölgő húsuk fokozatosan ég le az arcukról, pusztán egy megmerevedett csontvázat hagyván hátra.
Ezt a szentimentalista világvége-várást kívánja meglovagolni a „Ne Nézz Fel!” című film a maga szatirikus módon kikarakírozott valóság-ábrázolásával.
Kétséges, hogy a nevezett alkotás mondható-e egyáltalán filmnek, tekintve hogy semmiféle forgatókönyv, komolyan vehető színészi játék vagy speciális látványvilág nem játszik szerepet az alkotás filmnek való megnevezhetősége terén. Elegendő volna pár mobiltelefonnal megáldott TikTok-celebet körbeutaztatni a világban, mely folyamat eredményeképp pontosan ugyanilyen végeredmény születne.
Mielőtt tovább mennénk a film lényegének boncolgatásában, ismerkedjünk meg kicsit az általa vázolt alapszituval.
Csillagvizsgáló tudósok egy hatalmas nagy üstökösre lelnek a sötét égbolton, mely az elvégzett számításaik szerint éppen a Föld felé tart, s bele is fog csapódni. Az esemény által egy kihalási folyamat generálódik, mely az emberiség földfelszínről való leradírozódását vonja magával.
A felfedezést tevő tudósok hakniznak egyet a nagyvilágban, elsőnek az ovális irodában, majd a médiában is megteszik a maguk körét. Ám mindezzel mit sem érnek, mivel az összes agyalágyult gyökér a nagyvilág színpadán kizárólag a maga szerepének játszásával van elfoglalva. A miniszterelnök-asszony a pár hét múlva esedékes választásért aggódik, a média a nézettség megtartása érdekében kikarakírozza és súlytalanná teszi a tragikus hírt, az autista techmágnás az emberi kontaktus maradékának telefonnal való helyettesítésén bíbelődik, és így tovább.
Mindenki játssza a maga részére kirótt szerepet a lehető legnagyobb tökéletességgel, ám azon felül semmi másra nem képes. A legfontosabb kérdések a gyakorlatilag bizton bekövetkező halál előtti időszakban: Befolyásolja-e a közelgő kihalásunk a tőzsdei árfolyamokat? Vajon lesz-e Superbowl? Még a tudósok körében sem teljes az egyetértés, hiszen az aszteroida létét egy részük konteóként, másik felük rémhírkeltésként tálalja.
Minden és mindenki megbukott: a média, a politika, de még a tudomány is.
Az egyetlen folyamat, mely ideig-óráig reményt csepegtet a közelgő halál tudatával mételyezett értelmiség fejébe, az a hatalom által gründolt közös ellenség képzete. Itt a csúnya, rossz, gonosz külső ellenség, mely mindannyiunk elpusztítására törekszik, de itt és most mindannyian összefogunk, hogy megállítsuk a katasztrófát! Aki nem hisz vezéreink szavában, és nem követi azt feltétel nélkül, az eretnek / zsidó / kulák / vírustagadó! A sikeres hadműveletet követően a média folytathatja a valóságferdítést, a politika a hazudozást, a tudomány a sarlatánoskodást, vagyis mindenki visszatérhet régi, jól bejáratott szerepének játszásába.
Nagy megdöbbenésünkre a közös ellenséggel vívott árnyékharc meghiúsul, amikor az elpusztítandó aszteroidáról kiderül, hogy olyan ritkaföldfémek kifogyhatatlan tárházát tartalmazza, melyre a kapitalista rendszernek és benne a technológiai iparnak égető szüksége van. Így válik a közös halálos ellenség képéből busás gazdagságot hozó jó barát, aki csak arra vár, hogy a „minden idők legjobb rendszere” kapitalizmus jól kiaknázhassa a benne rejlő lehetőséget, mindemellett több millió munkahelyet hozzon létre a soha vissza nem térő lehetőség. A szabad piac érvényesülése az aszteroida felett pedig igazán minimális áldozatot követel: csupán hagyni kell azt becsapódni a Földbe, megvárni, míg az emberiség kihal, és máris ömlenek a dollárbilliók a szemfüles és innovatív vállalkozók magánzsebeibe.
A Squid Game után ez a második legzseniálisabb kapitalizmus-kritika, amit valaha láttam. Végre-valahára egyre többen kezdik kapiskálni a rendszer tényleges, hazug ideológiától és nedves vágyálmoktól mentesített működésének lényegét.
További fontos mozzanatok zanzásítva: az aszteroidával vívott harc kizárólag akkor kivitelezhető, amennyiben az beilleszthető a párt választási programjába. A kialakult káosz dúsan termő táptalajt biztosít a különféle fasiszta és migráns-ellenes nézetek kibontakoztatására, melyet a hatalom szintén felhasznál az emberiség karámban tartására. Végül, a legateistább tudós is rádöbben arra, hogy sorsunk determinált, mindannyian Isten kezében vagyunk, kizárólag benne bízhatunk. Az aberrált rendszer rábírása a szituáció kívánta működésre teljesen reménytelen egyéni, de még akár közösségi szinten is.
Jó nagy pofont kapott az egyéni felelősségvállalás hamis és hazug kultuszában hívő imposztorsereg.
A film tényleges filozófiai üzenete – amellett, hogy gyakorlatilag a saját szemüvegén keresztül mindenki azt lát bele, amit akar –, hogy a tényleges és objektív valóság, melynek eszményképét az otromba tudósok igyekeznek elménkbe erőszakolni, egyszerűen nem létezik. A történetmesélés során mindvégig egyéni, vagy legfeljebb kisközösségi vágyképek fogalmazódnak meg, mindezek objektivitása pedig kizárólag attól függ, mennyien hisznek feltétel nélkül a mások által kitalált ostobaságban. Példának okáért egy politikus jóval több embert képes a kollektív hallucináció medrébe terelni, mint egy sima tudós, ugyanakkor az önálló hatalmi ággá terebélyesedett média olykor még a politika befolyása fölé is képes kerekedni a milliárdnyi háztartás falán belülre közvetített tele-vízió révén.
A film végére megfogalmazódott bennem a sanda gyanú, hogy az aszteroida-becsapódás és vele az emberiség kihalása nem tényszerűen megtörténő esemény, hanem pusztán az élet elviselhetetlen terheitől megfáradt, az igazságkeresésben eltévelyedett, a hazug színjátszásból kiábrándult emberiség vágy-fantáziaképe, mely a kollektív tudatalattiból keletkeztetett úgymond önbeteljesítő jóslat. Magyarán a reménytelensége tudatában saját kihalását őszintén és tiszta szívből kívánó emberiség közös haluja a becsapódó meteor.
Amennyiben ebből az aspektusból tekintünk kicsit a filmre, olyan az egész, mintha a végletekig groteszk valóság-ábrázolás és a dialógusokat átható maró szatíra ködfátyol-felhője mögül az egyik legmagasabb szintű spirituális beavató / tanító alkotás kukucskálna kifele.
Hogy magáról a filmről is essen néhány szó így a végén: a véleményem szerint, bár maga a próbálkozás ígéretes és egyedi, mégis arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a szatíra egyáltalán nem illik össze a katasztrófafilmmel. Lehetséges, hogy a forgatókönyv csiszolásával meggyőzőbb eredmény születhetett volna, így azonban az elfuserált forgatókönyvnek, valamint átlagos látványvilágnak köszönhetően pusztán a színészi játék és a filozófiai üzenet viszi el a hátán az egész filmet. Ez azért baj, mert a legtöbben egyáltalán nem kíváncsiak semmiféle levonható tanulságra, így a tömegek tetszésének elnyerése szempontjából egyedül a színészi teljesítmény marad meg emlékezetes motívumként.
Ennek köszönhető, hogy a filmbe tényleg mindenki azt lát bele, amit akar. Egyesek a minden szóba jöhető indulatot felkorbácsoló koronavírus-riogatás létjogosultságát, mások pedig (mint pl. én) a felfokozott riogatás feleslegességét és értelmetlenségét, hiszen az eljövendő, ránk váró sorsot úgysem lehet megváltoztatni. Ilyen a világ, ilyen a rendszer, egyéni szinten az ember vagy alkalmazkodik ehhez, vagy passzívan kicsatlakozva várja az előbb-utóbb megérkező kegyes halált, csak ne kelljen többé az álnok rendszer meg a pofátlan karhatalmi terroristák elnyomása alatt tovább sínylődni.
Ennyi az élet a kapitalizmusban, a demokráciában, a világban: passzív szenvedés, vergődés, sodródás, melynek végén vár a temető. Fellázadhatunk ugyan, de ezzel csak meggyorsítjuk utunkat a koporsó felé, mivel a kollektív valóság-hallucináció gyilkos sodrása jóval erősebb mindennemű tényleges igazságnál.
Ez az alkotás igazán hatásos fricskát mutat az egyéni felelősség hazug kultuszában hívők részére, kik azt képzelik, hogy majd az aberrált rendszer hozzá fog idomulni a keserű hús-vér valósághoz, amennyiben az alatta sínylődő egyének változnak. Egyértelmű, hogy a rendszer(anti)logika határozza meg a világ folyását, és annak más mederbe terelése kizárólag a rendszer megdöntése révén volna elérhető. A rigid szisztéma megváltoztathatatlan, alakíthatatlan, elviselhetetlen, a rendszerhívő milliárdnyi birka sodrása semmiféle valódi világmegváltó kezdeményezésnek nem ad teret. A rendszer maga a halál, és aki a rendszert élteti, az a halált pátyolgatja.
