Az a hír járja, hogy a mai fiatalság egy internet keltette virtuális buborékban él, és minden tőle telhető erőfeszítést megtesz, hogy soha ne kelljen visszagravitálnia a valóság világába. Mondják ezt azok, akik a tévé, rádió, napilapok és rosszindulatú pletykálkodások keltette virtuális buborékban nőttek fel, miközben mindennemű kapcsolatukat elvesztették a hús-vér valósággal.
A legelső TikTok trendek a középkor során indultak hódító útjukra, amikor a klerikália a maga értékítélete szerint “súlyos erkölcsi kihágást” elkövető személyek kivégzését vagy nyilvános megszégyenítését (kalodába zárás) az egész falu népe által boldogan kommentálgatott és lájkolgatott livestream-mé tette. Az emberek eztán hetekig örömittasan csámcsogtak a példás büntetést megérdemelten elszenvedett áldozat személyén. Eme médiamanipulációknak hála megtudhatták, mit nem szabad csinálni a hatalom türelmének felhergelésére. A nyílt színi példastatuálások következményeképp egy roppant joviális és a megfelelő személyek, érdekcsoportok kritizálását nagy bölcsen elkerülő milliós Facebook-közösség formálódhatott.
A középkori inkvizíció által feltalált cancel culture aztán rendkívüli reneszánsznak örvendhetett a reneszánsz korától fogva.
Az egyre tágasabbá váló nagyvilágot merő kalandvágyból bejáró utazó youtuberek élőben ismerkedhettek meg az új föld őshonos indiánjaival, Ázsia sokezer évnyi kulturális kincset felhalmozó népeivel. A hazaérkező Kolumbuszok és Vespuccik Twitter-bejegyzésekben kürtölték világgá az új földrészek felfedezésének híreit, miközben a Dél-Amerikából behozott paprikának, krumplinak és babféléknek hála a magyar nép is megindulhatott végre a globalizált világfaluhoz való csatlakozás útján – habár nálunk az utazó youtuberkedés soha nem vált divattá, helyette a törökkel vívhattunk igencsak parázs TikTok challenge-eket és válthattunk heves flame war-okat.
Az első kísérleti YouTube Live az amerikai polgárháború alatt zajlott, amikor az emberek gyakorta ültek ki a dombtetőkre spontán eszkábált lelátókon bámulni a csatát. Igencsak elcsodálkoztak, amikor alkalmasint feléjük tévedt egy-egy ágyúgolyó, vagy komplett lovashadosztály trappolt át a fejükön.
A virtuális voyeurködés kora azonban csak a XX. század elejére érte el igazán zenitjét, amikorra a háztartásokba bekötésre került a rádió, s kisvártatva a tévé is. Innentől fogva a platformok Zuckerbergjei kontrollálták az információ folyását, hiszen bármi, ami ellentmondott a központi narratívának, fake news-ként bélyegezvén már a hallgatók és nézők készülékeire való közvetítés előtt letiltható volt.
Akiknek a korabeli multimédiás csodák elérhetetlen távolságot jelképeztek, azoknak offline módban is bizonyult módjuk böngészni a sztárbloggerek bejegyzéseit különféle napilapokban, melyek hasábjain a falusi Facebook-üzenőfal legvidámabb bejegyzéseit is olvashattuk.
Az első globális flame war időszakában a gődényista háborútagadók minden erejükkel igyekeztek a hadműveletek sikerét szabotálni, miközben a hiteles és megbízható fősodratú média ígéretét adta, hogy mire lehullanak a falevelek, addigra mindannyian szeretett családtagjaink ölelő karjainak melegségét élvezhetjük.
A harci szolgálatra jelentkező fiatalság a többek közt gimnáziumokba kihelyezett oltópontokon toborzóirodákban büszkén ölthette magára a becsületes oltakozás hazafiság jutalmát jelképező elegáns egyenruhát.
A gyerekeket a hadsereg nagy becsben álló tisztjei mellett tanáraik és családtagjaik egyaránt buzdítottak a bevonulásra. A húzódzkodó ifjakat fehér tollal szégyenítették meg a leányok, hogy a közösségi irányelvek betartásának elmulasztása végett garantáltan ne tehessék be a lábukat nyilvános helyekre, nehogy a szükségszerű áldozatot meghozó embertársaik fáradozásának mellőzésével éljenek odahaza.
A kivonuló Insta-celebek meglehetősen ízléses (szépia) filterrel tarkított szelfiket posztolgattak odahaza maradt családtagjaik részére.
A harctéri bakák a Zeppelin vállalat által üzembe helyezett felhőtárhelyekről nyerték a napi frissítésű Google Maps adatokat, így az ellenség mindennemű mozgolódásáról könnyű szerrel tudomást szerezhettek.
A globális flame wart egy roppant súlyos COVID-válság követte, melynek ideje alatt robbanásszerű felfutást vett egy újfajta termékcsoport, a kriptók és NFT-k kereskedelme. Mindkettő alapelve szerint a különféle JPEG-figurákkal tarkított papírfecnik valami fura varázslat hatására többmillió dollár értékű vagyoneszközökké avanzsálnak, amennyiben az ember hajlandó azokkal kereskedni. A kriptók és NFT-k lufijának leeresztése a globális háborús gazdaság két acélvölgye, Németország és Magyarország dotkom-zeppelinjének a kipukkanását hozta.
A válságot követően a weimari Németország feslett asszonyai Tinder-randik felhajtásával kívánták búbánatukat kompenzálni, így csakhamar megteremtődött az igény a tradicionális-konzervatív úriemberek részéről egyfajta példás rend visszaállítására. Így a korra jellemző bábeli zűrzavar felszámolására a populisták Donald Trump-ot választották meg, ki január 6-ai híres-neves ostromával jól be is vette a német Kapitóliumot.
A második nagy flame wart már élő YouTube és TikTok-közvetítésekben követhették figyelemmel a hálózati gladiátorok, miközben a rádiós riporterek az eseményeket 24/7-ben elemző podcasteket gyártottak, hála az újonnan bevezetett és elterjedt LW protokollnak.
A háborús tiktokkerek egy Blitzkrieg nevezetű klipkészítési taktikával 15 másodperces városfoglalásokat elevenítettek meg.
Eddigre kiépítésre került az elharapódzó közösségi indulatok kontrolljára hivatott Reddit-moderátor had, kik valós időben figyelték, mely bomlasztó elemek merészelnek kedvezőtlen megjegyzést tenni a szent vezető ellen. A renitensek véleménybűne nem maradhat megtorolatlanul!
A korabeli mémek, melyeket a kor szellemének megfelelően propagandaplakátoknak hívtak, szintén megindultak hódító útjukra. Ezeket a fiatalság örömmel reposztolta a maga Facebook-profiljára, hadd lássa őket ország-világ, de a nyílt Facebook-csoportok kedvelt beszédtémájaként is óriási sikert arattak a nagy zsidó világösszeesküvést feltáró Qanon-isták.
A második flame war idejére igencsak hatalmasat lendült előre a videójátékok grafikai megjelenítése és teljesítménye egyaránt. Míg 1918-ban a kor komputereinek viszonylagos fejletlensége végett csak roppant szegényesen textúrázott zárt bunkerek és lövészárkok megjelenítését győzték a kor GPU-i, addig a “World War II” nevet elnyert MOBA milliós lélekszámú gamer klánok egyidejű összecsapását tette lehetővé.
Immár semmi nehézséget nem jelentett Sztálingrád vagy Berlin kaliberű nagyvárosok pályamodellezése, ahogy a fő -és mellékküldetések terén is jóval változatosabb feladatoknak örvendhettünk választott karakterünktől függően. A kémkedéses, partizánkodós, gyűjtögetős (vagonírozás minijáték), a korábbinál jóval kiforrottabb tankvezetős, harci repülős és hadművelet-tervezős feladatoknak hála garantáltan nem unatkoznak a játékosok!
A technikai fejlettségnek köszönhetően végre levegőben és vízen egyaránt Michael Bay-i robbanás-effekteket megszégyenítően látványos ütközetekbe bonyolódhatunk.
Szárazföldi csaták terén már elkövettek a fejlesztők egy-két negatív fogadtatásra lelt baklövést, melyeknek hála a hat éven át szinte monopolpozíciót élvező MMO játékosai 1945-re mindegy szálig elpártoltak a terméktől. Az egyik az élethűség olyan dimenziója, amely már-már teljesen valós fagyott lábujj-élménnyel, a horrorisztikus játékmenet keltette heveny félelmekkel és a végletekig élethű háborús atmoszférának betudható paralízissel ajándékozta meg a playert. A másik, hogy a fejlesztőcsapat bevezette a résztvevőkre a permadeath intézményét, ami azt jelenti, hogy ha az általunk irányított karakter a véres tűzpárbajban elhalálozik, azt többé nem éleszthetjük újra, sem nem generálhatunk másikat a következő rundó alkalmával.
Nem véletlen, hogy az elhibázott játékmechanizmus-ökonómiának hála előbb-utóbb kifogytak a játékosok a rendszerből, pedig csaknem félidőben a köztudottan konzol-fanatikus japánok, továbbá a Counter Strike-on edződött oroszok is nagy örömmel vetették bele magukat az online csatározásokba.
A “World War II” online szervereinek lelövése napján egy atomcsapással felérő látványshow-val búcsúzott a fejlesztőcsapat a fanatikusan harcoló játékosoktól.
A globális flame warok alatt vagy azokat követően mindenki Facebook profilt nyitott, mintha csak muszáj volna, hiszen eddigre az online kapcsolattartás népszerűsége oly szinteket ostromlott, hogy senkinek nem volt ildomos kimaradnia a Rakoshi, Inc. közösségi szolgáltatásának igénybe vétele alól.
Bár eddigre “Cold War” címszó alatt egy újabb MMORPG kívánta meghódítani a játékosok szívét, melynek kifejlesztésénél szemlátomást okultak a fejlesztők a kissé brutállá hangolt “World War II” termékükből, az újfajta élvezetet néhány kérészéletű felfutástól eltekintve senki nem kívánta igazán magáénak tudni. Ehelyett kisebb, változó intenzitású közösségi MMO-k (Proxy Wars, Space Race, Iron Curtain, Counter Culture) váltak a népesség kedvenceivé.
Hasonlóképp alakult sorsuk a szociálismédia-oldalaknak. Eddigre minden létező felületet ellepett a központi tényellenőrzés, a felhasználók tartalmait pedig fel-alá glasszáló szűrő-algoritmusok tartották kontroll alatt (kiket a kor szlengje nyomán besúgóknak hívtak). A szabad diskurzus gyakorlatilag megszűnt, mindenki visszahúzódott a maga kis csigaházába, és csak legszűkebb ismerősi körével osztotta meg gondolatait. Habár időnként ezeket a privát diskurzusokat is elérte az online cenzúra szele. A közösségi irányelvek elvétői akár permabant is kaphattak ajándékba a rendszertől.
A hidegháború korának jellemző trendjévé ezért egyre inkább a DM-ezés vált. Felhasználók tömegei állították privátra addig nyilvános Facebook-oldalukat. Ehelyett titkos üzenetekben, Signal, Telegram vagy Whatsapp letöltésével folytatták szigorúan privát cseverészéseiket embertársaikkal, de szomszédok közt az élővideós kapcsolattartás lehetőségét szavatoló Zoom platform is népszerű maradt.
A roppant elfoglalt városi háziasszonyok akár Skype-on is átszólhattak egymásnak, hogy egyeztessék találka-időpontjaikat. A feltűnési viszketegségben szenvedő pletykás vénasszonyok kedvenc platformja viszont a Twitter maradt, ahol boldog-boldogtalan részére örömmel szórhatták ki megmondásaikat a világ dolgairól, akár igényelték ezt mások, akár nem.
A kor renitensei, kiket legfeljebb alkoholista vagy léhűtő páriákként fogadott be a rendszer, a kocsmákban Snapchat-ezvén lelhettek megértő és viszonylag biztonságos hallgatóságra. Bár az algoritmikus tartalom-moderáció veszélye itt is felütötte fejét, a Snapchat működési elvének hála a vígan borozgató emberek viszonylag röviden tudtak csak beszélni, amit meg elmondtak, az másnapra elfelejtődött.
A magukat roppant hipszternek képzelő hippik körében terjedt el a marginális BeReal alkalmazás, mely néhány országban szerzett magának ideig-óráig kiugró letöltési számokat. A BeReal koncepciója szerint minden egyes nap az app által meghatározott időben el kell lőnünk egy spanglit, hogy hasonszőrű társaink által posztolt reakciók nyomán kedélyes diskurzust folytathassunk le a hamarosan eljövendő világbékéről. Ha mégsem ezt tették, akkor a Tinder, Spotify vagy VR-sisakjuk bepöccintésével kerestek a maguk részére ideig-óráig tartó örömöket.
A hippik által teremtett woke ellenkultúra végül kérészéletűnek bizonyult. Képviselőik csakhamar visszatértek a vállalati szférába dolgozni és adót fizetni, úgyhogy roppant bölcsen aktualizálták a LinkedIn-profiljukat, kikozmetikázván belőlük a csúnya elhajlásaikból eredő többéves lyukakat.
Az alternatív platformok – hála a központi tartalomcenzúrának – robbanásszerű népszerűség-növekedésnek örvendhettek. Ezek nem mindenki részére váltak elérhető alternatívákká, mivel a Szabad Európa Bitchute-csatornáját csak VPN-nel lehetett elérni, a hatalom által veszélyesnek ítélt ebook-okat pedig kizárólag illegális másolással lehetett beszerezni, mit sem törődvén a szerzői jogokkal.
Hála az alternatív platformoknak és a központi fact checking minden pénzt felemésztő voltának, a közösségi felületek központi cenzúrája csakhamar összeomlott, visszatérhetett a nagy platformokra a hőn áhított szólásszabadság.
Érdekes, honnan jöhetett a Metaverzum ideája, hiszen virtuális valóságok eddig is gazdagon voltak.
Az 1200-as években állt fel Svédországban az első bányásztársaság, melyet a mai virtuális valóságok elődjeként tisztelhetünk, ám valójában a brit Kelet-Indiai társaságot tartjuk számon mint legelső metaverzumot.
Ennek példáját aztán az évszázadok során milliónyi más metaverzum követte, ám vezérelveik mindegy szálig egy kaptafán alapultak.
Játsszuk el, hogy nem vagyunk részesei a valós világnak, ehelyett ún. korlátolt felelősségű társaság címszó alatt virtualizáljuk működésünket. Amikor számon kérnének minket mondjuk gazdasági bűncselekményekért vagy az élővilág elpusztításáért, bőszen hivatkozhatunk a tényre, hogy az általunk keletkeztetett károk voltaképpen gazdaságon kívüli externáliák.
Ugyanígy, a tulajdonosi kör virtualizálásával és személyi felelősségek felszámolásával szavatolható a károkozásunk megtérítésének hiánya. Ha csődbe jutunk, csupán alapítunk egy másik metaverzumot, és lakunk ott. A virtualizáció korlátok nélkül folytatható, miközben az általunk megvezetett, kizsákmányolt, kifosztott, tönkre tett emberek a valóság világában lesznek kénytelenek szembesülni tetteink következményeivel.
Csupa jogosultság, semmi kockázat. Ez a részvénytársaság-metaverzum fő esszenciája!
