Egyre több techvállalat követel pénzt, vagy vet be oldalágon pénzért kiváltható extrákat ama szolgáltatásokért, melyeket az emberek eddig is kizárólag azért használtak, mert ingyen rendelkezésre álltak.
Az antiszociális média platformoknak jogalapjuk sincsen előfizetési díjat követelni felhasználóiktól, mivel azok a személyes adataik és mindennemű adataik beszolgáltatásával már befizették az ellentételezést. Arról nem is beszélve, hogy a tartalom-előállítók, kiket a techmágnások szintén alaposan meg kívánnak fejni, minden egyes komment, emoji, mém meg egyéb hülyeség beküldésével ingyen dolgoznak a platformok részére, melyek aztán kisajátítják, majd önhatalmúlag kontrollálják a felhasználói tartalmak hozzáférhetőségét.
Azt hihetnénk, valami újszerű financiális trükk keretében a tech-kapitalisták a jó öreg profitmaximalizálás elvét alkalmazzák saját termékeikre, csakhogy a valóság ennél jóval komplexebb és borzalmasabb. A big tech platformok ugyanama folyamaton mennek keresztül, mint tették azt a korabeli „aranykori” kapitalizmus gigantikus gyáregységei, majd később a természetes monopóliumokra épülő totalitárius energiavállalatai.
A folyamat a következő: beetetik a népet, hogy a kapitalizmus egy újféle innovációt hozott el az emberiség részére, melyeket mindenki szabadon és korlátoktól mentesen használhat. A kapitalizmus hajnalán úgy működött egy jellegében ezzel megegyező szisztéma, hogy a szabad parasztokat, iparosokat, kereskedőket becsábították a nagyvárosokba, hogy az ott felépült óriási üzemekben a kapitalistáknak dolgozzanak. A hívó szó, melyre gyakorlatilag mindenki ugrott az volt, hogy a gyáripari termelés jóval magasabb életszínvonallal kecsegtet a dolgozók részére, mint odakinn a falun lapátolni a trágyát. Az első évtizedekben így is történt, az emberek feladták vidéki egzisztenciájukat, házaikat, jószágaikat eladták, és a magasabb fokú jólétért elmentek alkalmazottnak dolgozni.
A nagyjából három évtizedet átölelő „aranykori kapitalizmus” alkalmával sikerült a népesség nagy részét a nagyvárosi gyártelepekbe csábítani. Ahogy egyre többen próbáltak szerencsét a szmogos külvárosi ipartelepeken, elkezdett túlkínálat kialakulni a hadra fogható munkaerőből, miközben a vidéken hátrahagyott telkek és építmények egyre inkább áron alul voltak csak eladhatók, ha egyáltalán.
A folyamat végeredménye a következő: az emberek mindennemű létbiztonságukat elvesztették, örökségüket elkótyavetyélték, cserébe dolgozhattak vadidegeneknek vadidegen körülmények között, létperspektívájuk pedig legjobb esetben is a következő havi fizetés végéig terjedt ki, merthogy bármikor szabadon elhajthatta őket a munkáltató, ők maguk e folyamat ellen semmit nem tudtak tenni.
Amint elegendő számú parasztot lehetett bepalizni, hogy szabad emberből alakuljon át tökeinél fogva rángatott bérrabszolgává, a kapitalisták elkezdték a reáljövedelmeket csökkenteni, a rabszolgákat pedig ama mantra mentén helyükön tartani, hogy amennyiben nem rabigáskodnak továbbra is szorgosan a kifosztóik részére, maholnap máris éhen halnak vagy halálra fagynak az aluljáróban. Visszamenni nem volt hová, mert ugyebár a falusi élet felszámolásra került, az embernek meg nem maradt jövedelme visszavásárolni ebek harmincadjára juttatott telkét, mert a biztos menedéket felcserélte egy havonta fizetendő albérletre.
A közművesítés csak tovább súlyosbította a függőség mértékét: innentől fogva a havonta érkező csekkek még inkább megerősítették az önkéntes rabszolgaság intézményét, a kapitalisták pedig visszaigazolást nyerhettek arról, hogy a lakosságnak semmi más vágya és célja nincs nyolcvan éveken át az életben, mint legutolsó halálhörgésük órájáig feltétel nélkül szolgálni az elit réteget.
Diadalmaskodott a szabad piac, annak szereplői pedig elnyerték a modern korok követelményeihez igazított új titulusokat. A rabszolgatartó jóságos munkaadóvá alakult, a rabszolga szorgos munkavállalóvá, a napi szintű rendszerfüggőség liberális szabadsággá, a munkáltatói önkény kereslet-kínálattá.
Újabb évtizedeken át zakatolt önfeledten a kapitalizmus mozdonya, mígnem a folyamatos reálbér-csökkenések oly mértéket vettek, hogy az aranyozott kornak (gilded age) hívott századvégre a munkások kisebb fizetést vihettek haza, mint amennyiből a maguk létszükségleteit fedezni tudták. Hab volt a tortán, hogy ugyanaz a munkáltató szúrta ki szemüket a létfenntartáshoz elégtelen jövedelemmel, aki a munkások szállásait és élelmiszerüzleteit is mint monopolkapitalista működtette, merthogy a munkásoknak tilos volt bejárniuk a városközpontokba, melyeknek az ő alázatos kemény munkájuk termékeit élvező polgárság kávéházakban dorbézolt meg agymosó hírlapok nyomán hirdette a kapitalizmus dicsőségét.
Mindezekkel párhuzamosan bontakozott ki az egyre termetesebb hatalomra szert tevő tőkés kaszt erőszakuralma a rendszer hegemóniájának bebiztosítása érdekében. Radikálisan megnövekedett a munkaidő, a teljesítmény-követelmények az eget verdesték, testi fenyítést kezdtek alkalmazni. Gyerekmunkásokat dolgoztattak, hogy a béreket letörjék. Az USA-ban visszavezették az ekkorra létjogosultságát vesztett intézménynek számító rabszolgaságot. A munkások testét és lelkét egyaránt kizárólagos módon birtokolta a munkáltató.
Mivel a munkások léte ellehetetlenült, szerte a világon tömegével robbantak ki a munkássztrájkok, melyeket az iparmágnás kapitalisták felbérelt magánhadseregekkel verettek le.
A folyamatokat innentől már tudjuk: előbb pénzügyi, majd világgazdasági válság, nácizmus, kommunizmus, háború, végül a kapitalizmus újbóli konszolidációja, mely tartott nagyjából a vasfüggöny lebomlásáig.
Amint a kapitalizmus újfent konkurencia nélkül maradt, megkezdte a tőkés kaszt az egy évszázaddal korábbi állapotok visszarendezését: a munkaerő jogfosztása, kizsákmányolás fokozása, a napi szintű rendszerfüggőség végletekig való felpörgetése, végül a rendszert életben tartó jobbágyok utcára hajigálása, egzisztenciális ellehetetlenítése.
2008-at követően a felfutóban lévő technokráciára vetült a világ figyelme. Ők azt ígérték, hogy az erőszakkal felszámolt valódi közösségi terek helyett virtuálisan fogják helyreállítani az emberi kapcsolatokat és a közéleti diskurzust.
Ahogy a korai kapitalizmus, ez is ragyogóan indult. Az első két évtized elhozta a szabad verseny felfutását, majd felszámolódását. Kialakultak a gyakorlatilag természetes monopóliumokként funkcionáló tartalomszolgáltatók és antiszociális médiumok.
A harmadik évtized során (2010-es évek) mind azt ígérték a tönkre tett és kisemmizett jobbágyok részére, hogy elvesztett életörömüket majd pótolják a virtuális Facebook-barátaik, a csücsörítős Instagram-képeik, a YouTube cuki kiscicás videói, meg a Twitter globális nyilvánosság előtt zajló politikai és társadalmi vitái, melyekbe mindenki szabadon és elvárások nélkül becsatlakozhat.
Egészen a COVID-hazugság elterjedéséig rendkívül fontos szerep hárult a népek modern ópiumát előállító techvállalatokra, ezért hát nem is nagyon zaklatták őket hagyományos fináncoligarcha elvárásokkal, minthogy jó volna valamiféle profitabilitást felmutatni, vagy racionalizálni a dolgozói létszámot.
Eme évtized alatt az antiszociális média által csepegtetett virtuális örömök elterelték figyelmünket a háttérben zajló valódi folyamatokról. A kapitalisták az egész bolygó feletti hatalom átvételét (magántulajdon totalitarizmusa), az élő ember magántulajdon sorba taszítását (kötelezően imádandó fenevad rendszere és annak jobb kézre vagy homlokra helyezett bélyege), illetve az álörömöktől, virtuális népszerűségtől és influencer-jövedelemtől függővé tett fiatalság egzisztenciális megzsarolását (cenzúra, tiltogatás, figyelmeztetés, hamis erkölcsi értékrend erőszakolása) készítették elő.
Ahogy a nagy próféták előre jelezték: az utolsó időkben a Sátán nem kizárólag azt fogja elvárni az emberiségtől, hogy feltétel nélkül szolgálja őt, ahogy évszázadokon át eljártak az emberek dolgozni az ő gazdagodására, hanem azt is, hogy térdre borulva imádják őt, hódoljanak és hajlongjanak előtte. Magyarán egyértelműen kinyilvánítsák, hogy Isten országa helyett a Sátán (alanyi jogon halálra ítélt) birodalmához kívánnak csatlakozni, mégpedig szabad akaratukból és önálló elhatározásukból.
Miután az ember önként és dalolva szolgáltatta be a teste, elméje és lelke feletti magántulajdon jogát a feljebbvalói részére, ahogy a kísérleti COVID vakcináknál, úgy az eljövendő technokrata diktatúránál is aláírásával, majd a fenevad bélyegével szükséges szentesítenie feltétlen hűségét és hódolatát a rendszer felé. Eztán az ember individualitása, identitása, gondolati, érzelmi és mozgási szabadsága tökéletesen megszűnik létezni, mindennemű cselekedetét, gondolatát és erkölcsi érzékét a személyes agyi impulzusaira hangolt MI-istenség utasításai fogják szabályozni, mégpedig másodperc pontossággal.
Mi más szolgálhatna a folyamat látványos és egyértelmű megpecsételéséül, mint valamiféle implantátum vagy nanochip felvétele, melyek összeköttetvén virtuális pénztárcánkkal és személyes egészségügyi feljegyzéseinkkel elvégzik az erkölcs, törvénykezés, illetve büntetés-jutalmazás antikrisztusi kívánalmaknak megfelelő elferdítését és kiforgatását.
Az új erkölcsi rend jegyében nem azok fognak a fejükbe ültetett mikrochip által generált neurológiai impulzusok révén véget nem érő gyötrelmekben, fejfájásban, depresszióban szenvedni, akik lopnak, csalnak, hazudnak, gyilkolnak, paráználkodnak, hanem aki nem követi feltétlenül a kaptárelme utasításait, mint három havonta besétálni a rendelőbe vakcinaalapú szoftverfrissítésért, kitiltani felebarátját a virtuális közösségi tereken való megnyilvánulás lehetőségéből, vagy főbe lőni saját apját, amiért az makacs módon nem hajlandó felvenni az adott esztendőre előirányzott negyedik dózis vakcinát.
A modern tech-szektor és korai kapitalizmus közti párhuzam tehát: beetetéssel olyan jólétet és életszínvonalat vetítettek elő részünkre, melytől való függővé tételünk nyomán eszközölhetik a testünk, lelkünk és elménk feletti kontroll feladását, s ezek beszolgáltatását az uralkodó oligarchia részére. A kapitalizmus infantilis korszakától eltérően nem alkalmaznak nyílt erőszakot; ehelyett a körülményeket alakítják olyan módon, hogy a technikai eszközeink nélkül garantáltan ne legyünk képesek létezni, s a függőségünket bebiztosító alkalmatosságoktól, appoktól való szabadulás automatikusan vonja magával a társadalomból, s így a létezés jogából való kizáratásunkat.
Az áremelések azt jelzik, sikerült a függőségbe taszítás, innentől fogva a függőségük kielégítése érdekében kénytelenek lesznek az emberek saját maguktól és egyéni elhatározásukból azt tenni, amit a techmágusok követelnek. A feltétlen imádat, hódolat és szolgálat mellett a büntetésekkel és tiltogatásokkal való folyamatos fenyegetés mentén a gondolataink, érzelmeink és cselekedeteink kapcsán egyaránt mélyen elgondolkodunk majd, mit közöljünk a nagyvilággal és mit hallgassunk el örökre.
A totalitarizmus legvégső foka, mikor az ember folyamatos önvizsgálatot tartván cenzúrázza és fékezi saját magát, nehogy véletlen megorroljon rá a Nagy Testvér.
