Óriási az agónia a Netflix háza táján, miután a videóstreaming-platform történelmében első ízben csökkent az előfizetők száma. A részvényárfolyamok természetesen rögvest be is zuhantak a bejelentést követően, a huhogó propagandamédia pedig dögkeselyűként köröz a vállalat feje fölött, akik alig várják már, hogy a megtépázott cég tetemének húsából lakmározzanak egy jót. Kiváltképp miután a bebukott COVID-narratívát követően nem maradt miről cikkezniük.
Pedig a tavalyi évben egész jól futott a Netflix szekere a saját gyártású műsorok terén, hiszen a két legemlékezetesebb és legtöbb vitát kiváltott filmet / sorozatot, a Squid Game-et, valamint a Ne Nézz Fel!-t ők terjesztették.
Hol van hát a kutya elásva, mi a tényleges oka a Netflix térvesztésének?
Létezik egy olyasféle, ráadásul dogmatikus attitűddel hangoztatott kapitalista tévhit, mely szerint a termékek és szolgáltatások mennyiségének növekedése egy üdvös és mindenki részére előnyös folyamata a „szabad piac” által biztosított földi Kánaánnak. A szabadon választható szolgáltatások változatossága fokozottabb versenyre kényszeríti a vásárlók kegyeinek kiszolgálásáért kezüket-lábukat tördelő cégeket.
Na, eddig lóghatott bilibe a kéz következmények nélkül.
2018-19-ig a Netflix gyakorlatilag komolyan vehető konkurenciától mentesen örvendhetett a kvázi monopóliumának. A legtöbb film ezen keresztül vált legálisan elérhetővé, ráadásul baráti, tíz dolláros havidíjért. Jött azonban a Disney+, a Peacock, meg megannyi, a nagy filmstúdiók konyhájában fortyogó egyéb szolgáltatás, és a betonbiztosnak hitt Netflix pozíciója inogni kezdett. Több stúdió, melyek saját streaming-platformjukat fejlesztették ki, ki is vonultatták a Netflixről saját filmjeiket és sorozataikat. Megindult a fragmentálódás, a kapitalizmus kétszáz éves működéséből már jól ismert konkurenciaharc.
Ahogy általában véve a kapitalista közgazdászok minden teóriája, úgy az áruválaszték bőségének doktrínája is megbukott annak minden hozzácsatolt dogmájával együtt. Tavaly az egyre több választható alternatíva ellenére a Netflix növelni kényszerült előfizetési díjait, mely árat egyre fogyatkozó mennyiségű és romló színvonalú filmre válthatjuk be.
Ugyanakkor a többi, újonnan született alternatíva sem igazán fürdőzik népszerűsége növekedésének fényében. A korábban Netflixről visszavont produktumaik ugyan elérhetők náluk, viszont a többi, hasonszőrű módon elszaporodott konkurens platform termékei nem.
Míg korábban elegendő volt egyetlen tízdolláros Netflix-előfizetést beváltani szinte korlátlan mennyiségű kiváló mozifilm élvezéséhez, az alternatívák megjelenésének köszönhetően az egy platformra eső választék lecsökkent, az árszínvonal pedig megemelkedett.
Homlokegyenest ellenkező valóságát tapasztalhatjuk a húgyagyú kapitalista dogmáknak.
Ez még hagyján, de a díjak növekedése nem az egyetlen hátulütője a kapitalizmus által nyújtott „bőségnek”. Mivel a platformok fragmentáltak, és mindegyik egyedi felhozatallal rendelkezik, a legtöbb felhasználó immár több szerződést is kénytelen kötni ahhoz, hogy kedvenc mozijai elérhetők és élvezhetők maradjanak. Amihez néhány éve elegendő volt egyetlen szolgáltatás, ahhoz most akár három-négy előfizetői szerződést is kell kötni, és még így sem marad minden az étlapon korábbról.
A legtöbben vagy nem győznek ekkora kiadást, vagy a rabszolgasorsuk következtében idejük nem marad arra, hogy ilyen rossz ár-érték aránnyal bíró szolgáltatásokat fenntartsanak. Így hát a felhasználók folyamatosan sodródnak vissza a rég elfeledettnek hitt kalózkodás felé, a streaming platformok, de kiváltképp a Netflix pedig egyre fogyatkozó számú előfizetőt tudhat maga mögött.
Láthatjuk, hogy a kapitalizmus térhódítása a népszerű dogmatikus tévhit ellenében egyre drágább és egyre rosszabb minőségű termékekhez, valamint szolgáltatásokhoz vezet.
A fragmentáció következtében jelentősen csökken az egyes platformok profitja (ennek köszönhetően kénytelenek árat emelni). A számtalan alternatíva elburjánzása nem kizárólag az „étlap” terén biztosítja a színvonalromlást, de a konkurenciaharc és a szükséges infrastruktúrát felépíteni, leprogramozni, valamint karbantartani képes munkaerő szűkös mennyisége azt is kikényszeríti ezekből a cégekből, hogy egymásnak tegyenek alá, illetve egymástól szipkázzák el a tudásmunkásokat egyre nagyobb fizetések ígérvényével, mely folyamatok szintén gerjesztik az árszínvonal inflációját és a minőség további hanyatlását.
Minél több az egymással konkuráló résztvevő, annál inkább csökken az egymást szabotáló vállalatok profitja. A milliárd dollárnyi ingyen pénzekből létrehozott felesleges infrastruktúra a kapitalista anyag -és költséghatékonyság jegyében a szétrohadás felé halad. A felhasználók nem tudnak ennyi értelmetlen szolgáltatást egyszerre fizetni, így előbb-utóbb bedől ez a homokra épített légvár-rendszer, és a piaci „konszolidáció” természetesen megint az átvert és tönkre tett lakosság kilakoltatását, valamint öngyilkosságba kergetését fogja eredményezni. Már amennyiben hagyjuk.
