Egyes okos emberek kedvenc mondása, hogy a történelem ismétli önmagát. De mi van akkor, ha a szállingózó évek igazából nem az események ismétlődését, hanem változatlanságát vonják maguk után?
4 évvel ezelőtt írtam először az informatikushiányról, mely annak idején a Férfihangon került publikálásra. A kedves olvasók itt a Revolife-on is böngészhetik jóval igényesebben beszerkesztett formában a cikket, lényegében változatlan tartalommal. Azért döntöttem az írás érintetlenül hagyása mellett – szemben egyéb tartalmakkal, melyek aktualizálva lettek –, merthogy semmiféle átírni való nem akadt rajta. Annyira aktuális most is, mint volt négy évvel ezelőtt.
2015-ben még 22.000 hiányzó informatikusról papolt a sajtó, mostanra a számuk felugrott 30-40 ezerre. A válság megoldhatatlannak tűnik, az egymásnak kilincset adó HR-szakemberek versenyt értetlenkednek a jelenség láttán.
Eme szituáció kitűnő inspirációt adott nekem arra, hogy megírjam az informatikushiányról szóló cikkem folytatását. Merthogy az eltelt 4 év alatt nem hogy csökkent volna, hanem tovább gyarapodott a hazai munkáltatók, zsúrpubi vállalkozók bűnlajstroma. Az azért már nagyon durva, hogy a legtöbb informatikus 8-10 hónapnál tovább nem marad meg egy adott vállalati ültetvényen. Amíg az írás el nem készül – nyilván jó szokásomhoz híven nem fogom elkapkodni, fő az alaposság –, addig emlékeztetném a tisztelt szakmai közönséget arra, hogy amíg fejüket a homokba dugják és megpróbálják mindenféle csalafinta trükkökkel a saját problémáikat, illetve a rendszerszintű gondokat externáliaként láttatni, addig sok jóra ne számítsanak.
Gondolkodjanak el azon, az alig néhány hónapos gyorstalpalók vajon miért nem váltották meg a világot (ahogy azt eredetileg megjósoltam), miért nem javulnak a bukási arányok az informatikai-mérnöki szakokon és miért menekülnek tömegével külföldre a valamilyen úton-módon mégiscsak lediplomázott, kvalifikált szakemberek.
