Hihetetlenül pozitív, rózsaszín-csillámpónis örömódát volt “szerencsém” meglátni a lassacskán minden üzletláncot megfertőző önkiszolgáló kasszákról:
Iparági adatok alapján momentán Magyarországon 3500 és 4000 közt lehet az önkiszolgáló kasszák száma, amelyek mára egyértelműen meghódították a hazai üzleteket, és ezzel együtt a vásárlók szívét is.
…a magyarok több mint harmada (34 százalék) jelezte vissza, hogy neki rendkívül szimpatikus megoldás az önkiszolgáló kassza, éppen ezért rendszeresen használja is, amikor teheti. A válaszadók közel ötöde (22) már valamivel szerényebb lelkesedésről számolt be, ők azok, akik a vásárlásnál, amikor fizetnek, hol a hagyományos, hol az önkiszolgáló kasszát preferálják. Szintén 22 százalék a határozott önkiszolgáló kassza tagadók aránya…
Az első kérdés, ami a fenti bekezdések nyomán igazán foglalkoztat, hogy konkrétan mit is akar jelenteni ez a “kassza tagadók” kifejezés? Amióta ez a vírustagadózás előkerült a kalapból, azóta mindenféle nem létező dologgal szkeptikusokat nagy divat lett ilyen meg olyan tagadózni, de most először olvasom, hogy konkrét, kézzel fogható objektum kapcsán merül fel a “tagadó” kifejezés. Mintha csak valamiféle kötőszóként alkalmaznák a tagadózás lehetőségét ezek a lassan írni sem tudó zsurnaliszták.
De hát mit csodálkozunk, a szabvány virológus egyes számú meghatározója a beszédképtelenség és saját szakmányának nem ismerése, mert mire a recés budipapírjával kikerül az egyetem falai közül, már minden kritika nélkül bemagolt propagandaanyagot el is felejtett.
Ahogy a fogyatékosok ott csücsülnek a tudományos világ csúcsán, ugyanilyen módon kizárólag azok gyakorolhatják a hivatásos újságírást, akik nem képesek egy egyszerű mondatot értelmes kifejezések mentén képernyőre vésni. Tragédia, de ez van.
Szóval mit is jelent egy kasszát tagadni? Valaki???
A Lidl Magyarország áruházainak több mint felében, 106 üzletben működik összesen több mint 600 önkiszolgáló kassza. Az önkiszolgáló kasszáknak köszönhetően megnőtt a pénztárak áteresztő képessége, és jelentősen csökken a várakozási idő fizetéskor.
Láttam ezeket a Lidl kasszákat. Olyan kicsi a hely, hogy szimpla kosáron felül semmi nem fér el mellettük – csakhogy a kosarakat évek óta kivonták a Lidl üzletekből. Ezekben a pénztárakban lehetetlen készpénzzel fizetni, csak kártyát fogadnak el, továbbá az “áteresztő képesség” javítását ugyanolyan módszerrel oldották meg, mint máshol: szépen bezárták a normális pénztárakat, így a vásárlókat szimplán rákényszerítik a használhatatlan szarok alkalmazására.
Így már egész könnyen lehet parádézni a “mindenki szereti az önkiszolgáló kasszákat” mantrájával, hiszen szegény lakosságnak egyébre sincs lehetősége, mint elfogadni őket. Szeretni kell a Nagy Testvért, ugyebár.
Ugyanakkor az Aldi változatlanul ellenáll, és hazai boltjaiban egyelőre nem alkalmaz önkiszolgáló kasszákat. Hogy miért? Az Aldi szerint a kasszáknál dolgozók náluk gyorsan és hatékonyan végzik munkájukat, így a vásárlóknak nem kell sok időt a fizetéssel tölteniük.
Igaz, hogy itt meg simán rád tolják a következő vásárló cuccait. De a Lidl-lel szemben még ennek is érdemes örülnünk. Ja, és az Aldiban van kosár.
A felsőfokú végzettségűek az önkiszolgáló kasszák legnagyobb rajongói: 43 százalékuk a műfaj egyértelmű híve.
Minden hülyeségbe ők mennek bele elsőként, ahogy az oltakozásba, most az önkiszolgáló kasszázásba. Ők a kibontakozófélben lévő új világrend egyes számú bégető birkái. Ők követelik a pénzügyi diktatúrát, CBDC-t, mindenkire három, boldog-boldogtalan részére átjáróházként üzemelő bankszámlát.
Ironikus annak fényében, hogy birkának rendre az ő fajtájuk hívja a kevésbé agyoniskolázott vidéki népességet, akiknek még nem pusztította el minden megmaradt agysejtjét az oktatás.
Egyértelmű, hogy központi megrendelésre érkezett a fenti agysejtpusztító marketing-litánia. Nem is tartottam volna érdemesnek a beidézésre, amennyiben ezzel csaknem tökéletes szinkronban nem érkezett volna egy másik, ugyanezen témát boncolgató írás.
A Slashdot hasábjain megjelent cikk szintén az önkiszolgáló kasszákról értekezik. Csakhogy pont ellenkező előjellel teszi azt a fenti, hányingerkeltően szirupos propagandához képest.
Amikor az üzletekben bevezették az önkiszolgáló pénztárat, sokan, köztük a Slashdot olvasói is, éljeneztek. Nem kellett többé várakozniuk az idős polgár mögött, aki nem emlékezett a bankkártyája PIN-kódjára. Szükségtelen lett hosszú sorokban ácsorogniuk, miközben igyekeznének elengedni füleik mögött a többi vásárló tartalmatlan csacsogását. Mostantól gyerekjáték lesz emberi interakció nélkül be- és kijutni. Csakhogy mindennek vágya nem teljesült.
A vásárlók számára az önkiszolgáló pénztárnak kényelmet és tempót kellett volna biztosítania. A kiskereskedők remélték, hogy ez a költségmegtakarítás új korszakát nyitja meg. Így gondolkodtak: miért fizetnénk hat alkalmazottat, amikor felvehetnénk csak egyet, aki felügyeli a vevőket kicsekkoláskor, miközben azok ingyen végzik a szkennelést és a pakolást?
Miközben az önkiszolgáló pénztár technológia elméletileg vonzó alternatívát jelent a fogyasztók és vállalkozók számára egyaránt, az többnyire nem teljesítette az elvárásokat. A vásárlók még mindig kígyózó sorokat alkotnak. Szükségük van az áruházi alkalmazottakra, hogy segítsenek a szkennelési hibák korrigálásában, vagy ellenőrizzék igazolványaikat a korhatáros termékek után. Az üzleteknek továbbra is szükségük van felügyelő dolgozókra, hogy segítsenek a vásárlóknak és karbantartsák a gépeket.
Na, e sorok már jóval több viszonyt ápolnak a valósággal.
Amikor a Tesco önkiszolgáló pénztárait bevezették, és igyekeztek idomítani a vásárlókat ezek használata felé a normális kasszák bezárásával, gyakorlatilag soha nem sikerült zavartalanul távoznom az üzletből.
Hol a termékek súlyát tételesen ellenőrizgető mérleg miatt csippant be a készülék és riasztotta a felügyelőt, hol nem akarta bevenni a vonalkódot, hol nem találtam meg fél óra keresgélést követően sem a zacskóba pakolt péktermék kódját. A legijesztőbb volt, amikor az apparátus zokszó nélkül benyelte a húszezresemet, majd elfelejtett visszaadni egy alig párezer forintos vásárlást követően. Még szerencse, hogy a kisegítő személyzet elhitte a “mesémet” a bekrepált készülékről.
A sorolt események óta megnyugtató módon rendeződött az önkiszolgáló kasszák problémája: nem járok többé Tescoba. Kizárólag akkor teszem be a lábamat oda, ha olyan cuccot kell vásárolnom, ami semelyik más boltban nem kapható, különben kerülöm, mint ördög a tömjénfüstöt.
Legutóbb már csaknem seggmotozást tartottak nálam a szekusok, merthogy felszerelték a kijáratot egy kapuval, ami csak a blokk felmutatását követően nyílik ki… és mellé egy biztiőrrel, aki a tisztességes vásárlókat vegzálja.
Hogy miért vált mindez szükségessé, arra az idézett cikk további bekezdései nyújtanak kielégítő magyarázatot:
Néha a technológia több bajt hoz, mint amennyi hasznot hajt. “Az ígéretek közül semmi sem teljesült” – mondja Christopher Andrews, a Drew University professzora és szociológiai tanszék-elnöke.
“Az üzletek ezt tekintették a következő határvonalnak: Ha el tudod hitetni a fogyasztóval, hogy az önkiszolgáló pénztár a vásárlás preferált módja, akkor csökkenthetik munkaerőköltségeiket. Ám azt tapasztalták, hogy az emberek segítségre szorulnak a pénztárak használatában, vagy egyszerűen ellopják a cuccokat. Rájöttek, hogy végeredményben nem pénzt takarítanak meg, hanem pénzt vesztenek.”
Tehát az önkiszolgáló pénztár a tolvajok mekkája. Ezért nem elég, hogy segítő személyzetet kell fogadni az azokkal nem boldoguló nyugdíjasokhoz, de mindenki mellé oda kell állítani egy spiclit is, aki szemmel tartja őt pakolászás közben.
Az angliai Tesco-kban már minden egyes önkiszolgáló pénztárat bekameráznak. Egy nagy képernyővel szemezvén bámulhatod magad, ahogy szerencsétlenkedsz a vonalkódokkal. Ez nemhogy kényelmetlen, hanem egyenesen megalázó.
Ráadásul ha zajlik a megfigyelés, akkor nyilván egy külön biztonsági szobában temérdek alkalmazottnak szükséges sasolnia a vásárlók mindennemű akcióit.
Ugyanolyan zajos siker lett az önkiszolgáló kasszák koncepciója, mint az önvezető autóké, melyek 100 milliárd lefolyóba öntött dollárt követően sem jutottak sehova. Közben halálra fenyegették szegény sofőröket és kamionosokat, hogy mindenki jól ki lesz rúgva, nem lesz munkája (ó, micsoda tragédia!), s mehet hajléktalannak.
Sikerült ugyan a lefolytatott szűk kísérletek során partvonalra üldözni a sofőröket, s lecserélni azokat a járműveket távirányítással vezérlő technikusokra meg informatikusokra. A probléma csupán, hogy minden egyes elküldött, szarul fizetett sofőrt másfél, magas jövedelmet követelő technikusnak szükséges helyettesítenie.
Nesze nektek technológiai szingularitás, meg MI-forradalom. 🙂
Temérdek kiskereskedelmi vállalat több millió – ha nem milliárd – dollárt fektetett be az önkiszolgáló pénztári technológiába, melyet először az 1980-as években fejlesztettek ki, és az 1990-es években kezdett megjelenni az üzletekben. Nem éppen olcsó mulatság beépíteni ezeket a boltokba: szakértők becslése szerint egy négykioszkos rendszer hat számjegyű cehhet von maga után (dollárban).
Egyes adatok azt mutatják, hogy az önkiszolgáló pénztári technológiát használó kiskereskedők vesztesége több mint kétszerese az iparági átlagnak.
2015 környékén, mikor megérkeztek az önkiszolgáló kasszák köreinkbe, a Tesco úgy védekezett, hogy a fokozatosan halmozódó veszteségek (a magyar Tesco nyereséges volt, de az angol már nem) végett rá vannak kényszerülve az önkiszolgáló kasszák bevezetésére.
Sőt, ennél is tovább mennek: azt hazudták, hogy ezek hadrendbe állítása egyben a vásárlók érdeke, mert az elbocsájtott pénztárosok nyomán olcsóbb termékekkel találkozhatnak a vevők.
Nem tudom, mikor legutóbb a Tescoban jártam (két hete), minden duplájába került a 2015-ös áraknak, s a termékek oroszlánrészének árszínvonala valahol a Coop szintjét verdesi. Az egykor legolcsóbb üzletlánc a legdrágábbá vált.
De legalább dolgozhatsz ingyen a Tesconak, hiszen a pénztáros munkáját már elvetted, amikor sorban álltál az önkiszolgáló kasszánál, hogy dupla árat fizethess mindenért.
Az évek múltán a vásárlók még mindig ott toporognak a kasszák előtt; várakoznak az áruházi személyzet segítségére, hogy azok korrigálják hibákat vagy jóváhagyják az életkor-ellenőrzéseket. Küzdenek a megvásárolni kívánt Walla Walla édes hagyma PLU kódjának betáplálásával.
Egy 1000 amerikai vásárló körében végzett 2021-es felmérésben a fogyasztók 60%-a mondta, hogy szívesebben használja az önkiszolgáló egységet a személyzettel ellátott pénztár helyett, mégis 67%-uk számolt be a technológia meghibásodásáról, miközben próbálta azt használni.
Andrews azonban azt mondja, hogy míg egyes üzletek megváltoztathatják stratégiájukat – amint azt a Dollar General és mások esetében is láthattuk -, sok nagy kiskereskedelmi lánc valószínűleg megtartja a kioszkokat az üzletekben az elsüllyedt költségek miatt. “Milliárdokat költöttek arra, hogy a boltokba bevezessék őket, és remélik, hogy még mindig rá tudják venni a nyilvánosságot, hogy vásároljanak velük” – mondja.
Tehát nem egyébről beszélhetünk az önkiszolgáló kasszák esetében, mint egy balga és immár teljes bizonyossággal kijelenthetően soha meg nem térülő befektetés végletekig való erőltetéséről. Szigorúan tilos beismerni, hogy az isteni rangra emelt, szent és sérthetetlen szabad piac apostolai hozhatnak értelmetlen, akár pénzügyi katasztrófába torkolló döntéseket. Hiszen komplett ideológiájuk ama mantrára épül, hogy ők ott odafent mindent jobban tudnak, ezért csücsülnek a trónon.
Nem baj, majd a takarító Manci meg a portás Józsi megfizet a felelőtlen üzleti döntésekért.
Azoknak az ügyfeleknek, kik úgy döntenek, maguk végzik el a munkát, van egy dolog, ami Andrews szerint nem fog változni. Bármennyire is mindenütt jelen van a technológia, bármennyire hozzászoknak a fogyasztók a kioszkok használatához, a vásárlók valószínűleg csalódottak és frusztráltak maradnak.
Ez egy nagyobb kiskereskedelmi kísérlet része volt, amelynek során megpróbálták rászoktatni az embereket a használatára. Viszont a vásárlók utálják őket.
A sorok egyben felfedik a közvélemény-kutatások eredendő részrehajlóságát. Akik gyűlölik az önkiszolgáló pénztárakat, nyilván nem mennek olyan boltba, ahol csak ilyennél lehet fizetni, viszont nem feltétlen mondanak véleményt. Így könnyedén visszaigazolható az önkiszolgáló kasszák imádatának ténye, hiszen csak olyanokat találnak meg egy ilyesféle alkalmatosság mellett pózoló vevők közül, akik nyilván elfogadják ezek létét.
Eredendően részrehajló adatokból csakis fals következtetéseket lehetséges levonni.
Zárjuk eme szeánszunkat az önkiszolgáló kasszák mögött megbúvó valós ideológiai incentívák leleplezésével. Miért ragaszkodnak ezekhez a “MUKOGGY!” okkultista mantrája mentén oly vehemensen a kapitalisták?
A fenti bekezdésekben gazdagon idézett Christopher Andrews professzor a “The Overworked Consumer: Self-Checkouts, Supermarkets, and the Do-It-Yourself Economy” című könyvében kifejti az önkiszolgáló kasszák lényegét, ami jobbára összhangban van az utóbbi évtizedek során elterjedt kapitalista machinációk sokaságával.
Az “Overworked Consumer” felfedi, hogy a vásárlók voltaképpen ingyen műszakot végeznek a kapitalisták részére, amikor egy alapvetően jövedelemmel bíró foglalatosságot alanyi jogon elvégeznek.
Ezen az összemosódó munka-szabadidő határmezsgyén a profitmaximalizáló lusta tőkések automatizált rendszerek bevezetésével önkiszolgálásra kényszerítik a fogyasztókat. Ezért viszont nem hogy jövedelmet nem kapnak, de még fizettetnek is velük a pénzkiadás lehetőségéért. Nem jár nekik sem ingyen, sem legalább olcsóbban a termék, csak mert ők ingyen dolgoznak.
A “fizess, hogy fizethess” vagy “fizess, hogy dolgozhass” szisztéma a tőkés szektor immár minden ágazatát keresztülszövi, a turizmustól az álláskeresésen át a bevásárlásig. Ám a legpofátlanabb működést rendre a bakszektor tanúsítja, kik úgy emelnének ki a zsebünkből alanyi jogon és havi szinten akár súlyos tíz meg százezreket, hogy azért cserébe voltaképpen semmit nem nyújtanak. Kivéve a bankszámlánk átjáróházként való megnyitását boldog-boldogtalan részére.
A pénzügyi sarlatánok erőszakkal követelik a központi szabadrablás szisztémájának elterjesztését. Ők maguk kifejezetten érdekeltek a kifosztott lakosság nyakló nélküli pocskondiázásában, azok tücskökként láttatásában, majd részükre túlárazott, totálisan használhatatlan, sőt mi több, átverés-szagú pénzügyi tanácsadások rájuk verésében.
