Algobeszél: az újbeszél szótár digitális kiadása

Online életünk lassan minden aspektusát az algoritmusok irányítják, melyek nem pusztán azt befolyásolják, mit nézzünk meg az interneten és hogyan gondolkodjunk, de könnyedén lakatot verhetnek a szánkra vagy cenzúrázhatják összeírt gondolatainkat.

Az algoritmikus befolyásolás egy újfajta életstílust hozott be az online térbe. Ennek lényege, hogy voltaképpen nincsenek egyértelmű és megismerhető szabályok, törvények, de még az egyes platformok követendő etikettjéről is kizárólag homályos irányvonalak nyomán értesülhetünk.

Viszont amennyiben nem felelünk meg ezeknek a nem taglalt, kiismerhetetlen, sötétségbe burkolózó szabályoknak, melyek betartatását az antiszociális médiumok mérnökgárdája az algoritmusokba plántálta, automatikusan, könyörtelenül, ellentmondást nem tűrően, jóvátehetetlenül és a fellebbezés bárminemű lehetősége nélkül szankcionálásra kerülünk. Tartalmaink nem látszanak többé a keresőkben, az Instagram elsüllyeszt minket a feledés homályába, a YouTube nem dobja többé fel tartalmainkat az ajánló algoritmusában, TikTok profilunk száraz sivataggá válik.

Voltaképpen egy olyan diktatúra bontakozott ki az online színtéren, mely nem kizárólag láthatatlansága és kiismerhetetlensége végett mutatkozik egyedinek a hagyományos autoriter rendszerekhez képest, de lottósorsolás-szerűen határoz arról, jogosultak vagyunk-e megélhetéshez jutni tartalmaink monetizációja, termékeink és szolgáltatásaink promóciója által, vagy pedig éhen halunk, mert az algoritmus beszünteti számunkra a láthatóság, s így a létezés jogát.

A libertárius „szabadságeszmény” szerint a szólásszabadság nem jelent egyben elérési szabadságot. Ha mondandónkat csak egy senki által nem hallható süketszobában adhatjuk elő, azzal a rendszer eleget tett a demokratikus szólásszabadság kielégítésének.

Az internet szabadságáért küzdő, furamód elsősorban baloldali indíttatású értelmiségiek ezt nem így látják.

Képzeld el, hogy főnököd egy olyan munkaszerződést tol eléd, melyben semminemű konkrét megegyezés nem szerepel a munkavégzés követendő módja kapcsán. Viszont magánál tart egy brossúrát, melyet te sosem láthatsz, s ennek alapján minden hónapban levon a béredből egy véletlenszerű összeget arra való hivatkozással, hogy te itt meg ott nem teljesítetted a munkaszerződésben vállaltakat.

Pontosan ilyen valóságban képtelenek vergődni korunk tartalomgyártói, kik annak reményében vágtak bele az utóbbi évtizedben egyre nagyobb számban az internetes üzletbe, hogy ott majd nagyobb szabadságfokkal és teljesítményüktől függően magasabb jövedelemmel rendelkezhetnek.

Sokan az örök munkanélküliség fenyegető réme elől menekültek az online publikáció felé. A 2008-13 közti válság alkalmával tömegeket rugdaltak ki munkahelyeikről, fenyegettek meg a „van száz másik a helyedre” dumáikkal, kukázták válasz nélkül a legalább féléves munkanélküliséget szerepeltető önéletrajzokat, vagy tartottak virtuális seggmotozást az emberek Facebook-profilján a HR-es csitrinek nem tetsző politikai véleménynyilvánítás vagy a főnök személyiségével inkompatibilis hobbitevékenységek után kutatva.

Így indult hát be az online tartalomgyártás gőzhengere. Akiket a rabszolgatartók halálra ítéltek, nem volt más esélyük, mint előre menekülni egy olyan virágos rétre, melyet még nem sajátított ki magának a magántőke és az őshonos lakosságot nem kergette el onnan tűzzel-vassal.

De a válság után már a kapitalisták is látták, hogy az online életmód leigázása nélkül elvesznek. 2014-től fogva fokozatosan megindult a szélsőséges politikai propaganda internetre exportálása. Putyin és Hillary Clinton egyaránt egyetértettek abban, hogy az újonnan felfutó szociálismédia-platformok, mint a Facebook és Twitter parlamenti választásokat, vagy akár háborúk kimenetelét döntheti el.

A több billió dollár ingyen pénznek köszönhetően, melyet a zéró jegybanki kamatok és mennyiségi könnyítés kettősének köszönhetően ömlesztettek a jegybankok és államok a kapitalistákra, csakhamar bevásárolhatták magukat a sebesen bukdácsoló hagyományos analóg médiumokat üzemeltető vállalatok a virtualitásba menekülő lakosságot istápoló szolgáltató platformokba, s meglehetősen rövid időn belül azok belső szabályzata felett is teljes körű kontrollt gyakorolhattak.

Az első körben illegális tevékenységek és copyright-trollok, második hullámban az „álhírek és tévinformációk” elleni küzdelem jegyében a magántőke és államhatalmak kettőse egy olyan szabályrendszert erőszakolt ezen platformokra, ami tökéletesen betarthatatlan, sőt mi több, kiismerhetetlen. A cenzúrázó algoritmusoknak hála nem kizárólag a már elérhető információk szűrése zajlik ama fokmérce szerint, hogy azok sértenek-e törvényt. A hatalom ukázának ellentmondó tartalmak már a publikálás pillanatában eltüntethetők a kíváncsi szemek elől, hogy soha senki meg ne találja őket.

A jogérvényesítési törekvéseket végleg megakadályozza a platformok ama védekezési módozata, hogy ők maguk az egyértelműen illegális tartalmak kivételével semmit nem cenzúráznak. Minden munkát, melyet korábban alkalmazásban álló cenzorhad végzett, a tökéletesen semleges és személytelen algoritmusok vesznek kezelésbe.

Sok felhasználó gyakran észre sem veszi, hogy tartalmai elérését korlátozza vagy megakadályozza a Google, Twitter, Facebook, YouTube, Instagram vagy TikTok. Az algoritmusok rendszeresen oly finomhangolásokon esnek át, hogy azok feltételezett súlyuk szerint rangsorolhassák az ugyan nem törvénysértő, de a hatalom számára kényes tartalmakat. Ezeket az algoritmus egyszerűen hátrébb sorolja, kevesebb emberhez juttatja el, de nem akadályozza meg a hozzáférést azoknak, akik ismerik a profilunk felé vezető utat.

Mivel ily alattomosak az algoritmusok, legtöbben az elérés nagy fokú ingadozásait természetesnek veszik, pedig a folyamatosan update-elt algoritmusok forgatják fel gyakorlatilag heti szinten a tartalmaink elérhetőségét.

Ha nagyon rossz fát tennénk a tűzre, ún. shadowban-t is kaphatunk ajándékba, ami kompletten beszünteti a profilunk és tartalmaink láthatóságát a felhasználók részére. Ez egy borzasztóan aljas húzás, mivel az elérésünk automatikus nullára redukálását nem követi tartalmaink és profilunk teljes körű betiltása, így az üzeneteink közvetítését ellehetetlenítő platform nyugodtan védekezhet azzal, hogy eleget tettek a szólásszabadság követelményeinek. Hiszen nyugodtan és bárminemű korlátozás nélkül kurjanthatjuk sirámainkat egy végtelen, légüres fekete lyukba.

Az algoritmikus cenzúra alkalmazása egy totálisan kiszámíthatatlan és a legtöbb ország törvényeinek messze menőkig ellentmondó önkényuralmi szisztéma kiépülését keletkeztette, ahol senki által nem ellenőrizhető, fellebbezés, jóvátétel, retorzió lehetőségétől mentesített módon, egyirányúan élet-halál ura lehet egy adott platform a felhasználók megélhetésének.

A kibontakozó online totalitarizmus társadalmi hatásáról már temérdek alkalommal értekeztem, most vizsgáljuk meg a kérdést egy másik nézőpontból is, a tartalomgyártók és független médiumok szempontjából.

Az online diskurzus egyes számú ideológia bázisa volt az eredetileg háromszereplős modell – szerző, kiadó, fogyasztó – kétszereplőssé redukálása. Senki ne szólhasson bele abba, mit publikálok. Az online platformok előre törése mit sem változtatott az ideológián, sőt, eleinte üdvösnek tűnt a Facebook, YouTube és Instagram felfutása mindenki részére. Ahol milliárdnyi ember gyülekezik össze szerte a világból, ott nagyon könnyű új olvasókat, hallgatókat, nézőket szerezni!

A fojtogató kapitalizmus lényegi működése viszont az enshittifikációs modellen alapul, s ezt nézték be végül a korai internetben felszabadulást látni vélő apologéták.

A kezdetben milliárd dollárnyi kockázati tőkéből fenntartott, hosszú éveken át veszteségesen üzemelő online platformok először nagyon jól viselkednek a felhasználóikkal: hagyják nekik, hogy szabadon hassanak, alkossanak, gyarapítsanak a felületeken.

Amint kialakul egyfajta függőség, például éveken át tesznek közzé az emberek különféle fényképeket, bejegyzéseket, bírnak sokszázezer követőt magukénak tudó rajongói oldallal, a platformok elkezdik ezek elérhetőségét és publikálási lehetőségeit szép lassacskán visszanyesni, a keletkező űrbe pedig betódulhatnak a magánvállalatok, nagy médiakonglomerátumok és dúsgazdag celebek.

Ezután a platform az idegen tőkéhez lesz nagyon joviális, ám a magánszemélyek és független kisvállalkozások médiumait lekorlátozza. Kisebb hozzáférés, kevesebb bevétel. Ha továbbra is szeretnéd tartalmaidat láttatni a feliratkozóiddal, hát fizess paraszt. Közben a milliárdos tőke átveszi az irányítást online hírfolyamunk felett.

Ám itt sem áll meg a hanyatlás: a zabolázatlan marketing-tevékenységük által függővé tett tőkéseket is elkezdik abuzálni a platformok. Még alaposabban visszanyesik az elérést, még több reklámpénz fizetésére kötelezik a vállalatokat. Végül a tömegek, kik az egész platformot használhatatlannak tartják immár, vagy elmenekülnek, amint rendelkezésre áll egy vállalható alternatíva, vagy annak híján fenntartják ugyan profiljukat és alkalmasint fel is lépnek, de nem folytatnak többé interakciót a hirdetések által rájuk erőszakolt tartalmakkal.

Ekkor azonban az abuzált felhasználók pénzügyi kizsákmányolhatóságának lehetősége is megszűnik, a reklámok egyre hatástalanabbnak mutatkoznak. Végül a platformok képtelenek vagy előfizetési díjat szedni, melyet ép elméjű ember nem csenget ki egy olyan ócska szolgáltatásért, mint a Facebook vagy a Twitter, vagy pedig szépen megindul az online diskurzust ledomináló antiszociális médium a biztos pusztulás felé.

Minden piramis-szisztéma addig marad fenn, amíg annak alapját a két vállán tartja a milliárdos plebs. Amint tömegek menekülnek a piramis aljáról, a komplett szerkezet kártyavárként dől össze, s az önkényuralkodókkal együtt maga alá temeti a megmaradt joviális szolganépséget is.

Az antiszociális médiumok választásokat és háborúkat eldöntő hatásmechanizmusának tényét tovább szőhetjük a tartalomgyártók felé. Ha valakinek a megélhetése függ az önkényesen vagy véletlenszerűen fel-le rangsorolgató, vagy akár tartalmakat eltüntetgető algoritmusoktól, nyilván a szemfüles felhasználók ezek kicselezése felé igyekeznek lépéseket tenni.

Ennek nyomán a demokráciát és háborúkat korrumpáló hatás mellé odahelyezhetjük még a nyelvújítás lefolytatását is. Köszönhetően a cenzúra-algoritmusoknak, a tartalomgyártók és kommentelők teljesen új kifejezéseket, vulgáris szavak újféle analógiákkal való helyettesítését találják ki, melyek immár átcsusszannak az ellenőrző algoritmusok lézerkapuin.

Az algobeszél névre keresztelt jelenségről egyből George Orwell és az ő Újbeszél szótára jut eszünkbe. Az Újbeszél, mint a modern diktatúrák akadémia által megformált nyelve arról szól, hogy gyomláljuk ki nyelvünkből a hatalomnak nem tetsző szavakat, vagy helyettesítsük azokat egy semlegesebb kifejezésmódot lehetővé tevő újjal. Az Újbeszél irányvonalát kontrolláló Angszoc párt szerint amit nem tudsz kimondani, arra nem lehet gondolni sem. A szókincs alapos visszanyesése által megvalósítható a tökéletes diktatúra, melyben mindenki csak azt mondhat és arra gondolhat, amit a párt a maga könyvecskéjében engedélyez.

Az online Újbeszél analogikusan tökéletesen megfeleltethető az orwelli elképzelésnek annyi különbséggel, hogy míg a nyelv megvágását itt is egy totalitárius diktatúra kényszeríti ki, a kitalált helyettesítő kifejezések a nép ellenállásának, furfangosságának és ravaszságának megtestesülését mutatják.

Mivel a depressziós és öngyilkosságra hajlamos emberek pátyolgatása érdekében egyes platformokon tilos beszélni a halálról, vagy a halál szót magában foglaló tartalmakat közölni, a felhasználók helyettesítik azt az unlive-val (nemélet). Ez Orwell szótárában megfeleltethető a „rossz” szó kitörlését követően bevezetett nemjónak. Duplapluszjó.

Ezzel szemben az algoritmusnak persze könnyű dolga van, majd jól betiltja akkor az unlive szót is. De mi a helyzet akkor, amikor egy kifejezés egy eddig is létező, ám alapvetően teljesen más jelentéssel bíró szóval kerül felcserélésre? A pénisz és annak egyéb vulgáris megnyilvánulásai helyébe mindenütt az „eggplant” (padlizsán) kerül, ami ugye egy széles körben ismert zöldségféle. Ha betiltják a padlizsán szó használatát az interneten, az azt jelenti, hogy minden egyes receptoldal létjogosultsága megszűnik létezni, a kertészeti blogokról nem is beszélve.

Vagy mi történik akkor, amikor hirtelen komplett népek felkapott étkévé és a Google trendeket figyelő ajánló algoritmusok kedvencévé válik a fűszeres padlizsán (=vibrátor)?

Az algobeszélnek komplett szótára fejlődött ki az utóbbi évek során. A tartalomgyártóknak egyéb lehetőségük nincs, mint ilyen módon az algoritmusok kedvében járni, hiszen a betevő falatjuk függ a rendszer sorompóinak nyílását szavatoló gondolatok és jelszavak skandálásától, a nem megfelelő kifejezések kerülésétől.

Lássunk néhány igencsak elterjedt kifejezést a folyamatosan formálódó és alakuló Algobeszél szótárból:

Az algobeszél leginkább TikTokon prominens, hol az algoritmus szó szerint élet-halál ura a felhasználói tartalmaknak, mivel azok felfutását teljes mértékben az algoritmus kontrollálja. Organikus tartalom-hozzáférés gyakorlatilag nem létezik. Oly mértékben igaz ez, hogy egy csatornára való feliratkozásunk sem kötelezi a TikTokot arra, hogy annak bármely újabb videóját felénk közvetítse. A feliratkozás leginkább csak ajánlás a TikTok részére, hogy kíváncsiak vagyunk a készítő tartalmaira, de semmiképp nem kötelezvény.

A TikTok felhasználók egymás közt is közreadnak folyamatosan bővített titkos dossziékat, melyekben a gyaníthatóan büntetett hashtag-eket listázzák. Mivel lehetetlen pontosan tudni, mely hashtag-ek alkalmazása tilos, a tartalomgyártók a saját és mások videói nézettségi trendjeinek összehasonlítása által igyekeznek mintázatokat keresni, mely roppant időigényes, s persze nem feltétlen nagy pontosságú folyamat.

Nem kizárólag az online tartalomgyártók megélhetését teszik tönkre az algoritmusok, azokat a szabvány kapitalisták is előszeretettel vetik be a dolgozó emberek létének pokollá tételére.

Nemsokára debütál az Amazon a Shout Outs névre keresztelt chat appjával, melyet kifejezetten a raktári dolgozók és futárok munkájának koordinálására fejlesztettek ki. Ennek kapcsán máris publikált az Amazon egy listát a tiltott kifejezésekről, melyben olyan szavak szerepelnek, mint szakszervezet, zaklatás, sérelem vagy igazságtalanság.

Azt hihettük volna a jobboldali körök riogatása nyomán, hogy az 1984 világa a kommunizmuson át fog betolulni a hálószobánk ajtaján. Ám mint gyakorlatilag minden esetben, most is a kapitalizmus látja meg a vissza nem térő lehetőséget egy újabb totalitárius intézmény bevezetésében.