A világtörténelem gyakorlatilag minden létező érájában a hatalom elsődleges célkitűzését jelentette a népszuverenitás, a szabad akarat, gondolat, cselekvés, vallásgyakorlás felszámolása. Ennek hol nyílt színi elnyomással, hol népirtással, máshol trükkökkel, demokráciával, koronavírussal igyekeztek érvényt szerezni, ám a végeredmény minden esetben ugyanaz maradt: össznépi behódolás helyett megosztottságot és még több káoszt sikerült generálniuk.
Évezredek keserű bukdácsolásait követően döbbent rá a hatalom, hogy nyílt színi terror, fizikai kényszer, vagy akár a lelkiismeret szisztematikus felszámolása sem elegendő a komplett társadalom betörésére és a feltétel nélküli engedelmesség kisajtolására.
Ennél többet kell tenni, s ami még fontosabb, fondorlatosabb, burkoltabb, titkosabb módon kell a társadalmat befolyásolni, hogy a láthatatlan zsinegeken rángatott emberiség behódolása szavatolható legyen.
Eme felismerés hatására indult hódító útjára előbb a századforduló környékén a propaganda, majd – tapasztalva annak mindent, ideértve az elitet is felemésztő erejét – a hidegháború idején a célzott információs hadviselés.
Miért szükséges harcolni az álhírek és tévinformációk ellen?
Az álhírek és tévinformációk elleni hadviselés egyetlen állításban összefoglalható. A hatalmi elit önkényes értékítélete szerint
nem lehet rád bízni a saját elméd.
Az információs hadviselés megalapozásának inspirációjául érdekes módon nem tudományos kutatások vagy politológiai eszmefuttatások szolgáltak, hanem egy verses mű. Wallace Stevens költő 1917-ben született „Thirteen Ways of Looking at a Blackbird” című költeménye 13 strófában fejti ki, a valóság mennyire különböző értelmezését képesek megalkotni az emberek akár egy szimpla feketerigó szemre vételezése által.
A hatalom fejében koppant a tantusz, hogy azért minősült sikertelennek mindennemű korábbi emberiség elleni hadműveletük, mert ahány ember, annyiféleképpen interpretálják az uralkodóik által kiadott utasításokat, rendelkezéseket. Sőt mi több, a kötelezően követendő ideológia és propaganda kapcsán egyaránt sajátos fogalomkészleteket és jelentés-értelmezéseket állítanak fel.
Annak érdekében, hogy az emberiség átállítható legyen a rendszer feltétlen imádatára, szükséges annak elérése, hogy nemhogy mindenki egy nyelvet beszéljen, de adott nyelven belül is a különféle fogalmak, definíciók, pártállami ukázok tökéletesen ugyanazon értelmezését tegye magáévá a népesség.
E folyamat politikai előkészítését jelentették az egyre specifikusabb törvények, melyek újabban oly tárgyilagosak, mintha percről percre kívánná szabályozni a hatalom, mikor mehetünk ki a vécére kakálni és mikor vehetünk levegőt. Persze amennyiben zavaros önkényuralmat kívánna megteremteni, azt is megtehetik, hogy salátatörvényeket fogalmaznak. A végrehajtó kar mindig úgy értelmezi ezeket, ahogy csak akarja, s ahogy megfelel az általuk aktuálisan érvényesíteni kívánt agendának, ami minden körülmények közt a totális kontrollra való törekvést jelenti.
A tudomány napjainkban ismert és egyetemeken tanított autista nyelvezete is ekkortájt bontakozott ki. Korábban sokkal kreatívabban, szabadszájúbban fogalmaztak a professzorok. Azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy nem épp egzakt területeket, mint lélektan vagy teológia tudománynak hívassanak.
Ám a törvények és beszűkült szcientifista dogmák erőszakolása nem elegendő a tökéletes kontroll átvételére. Bármikor előtörhet a sötétségből egy vakmerő tudományellenes gődényista antivaxxer, ki a szcientifizmus fogalomtárát felhasználván képes bizonyítani az akadémikus dogmavilág hiteltelenségét.
Szükség mutatkozik olyan intézményrendszerre, mely nem kizárólag a szavak jelentése, tények önkényesen válogatott halmaza és fogalmak szűk definíció szerinti értelmezése felett gyakorol uralmat, hanem a hivatalos narratívának ellentmondó információk közlési lehetősége felett is ellenőrzést gyakorol.
Mindezt könnyebb mondani, mint végrehajtani, mert egy, a hatalom felháborodását előidéző mondat kimondása három másodpercbe kerül, s bárki a világon szabadon kinyithatja száját, hogy tanúbizonyságot tegyen a karhatalmi dogmákkal ellentétes valóságról. Ezért olyan univerzális, az élet minden aspektusára kiterjedő kontrollhálózatot szükséges kiépíteni, mely valós időben reagál a vakmerő igazmondók minden állítására és azonnal szankcionálja azokat, illetve visszatereli a sötétségben tartott lakosságot az egyetlen univerzális narratíva (=mese) imádata felé.
Az információs hadviselés hajnala
A második világháborút követően égető szükség mutatkozott egy, a tömegek tudatát tompítani képes propaganda-módozat bevezetésére, hogy még egy hasonló erejű vérengzés ne fordulhasson elő. Roppant sürgetőnek bizonyult a helyzet: a Szovjetunió felemelkedése és a hidegháború kibontakozása termékeny táptalajul szolgálhatott volna egy mindent elsöprő atomháborúnak.
A 40-es évek végétől a CIA berkeiben készítették elő az Operation Mockingbird fedőnévre keresztelt hadműveletet. Legfőbb célkitűzésnek számított, hogy az elérhető sajtóorgánumokat és azok tartalommal való feltöltését végző újságírók, riporterek, tudósítók politikai beszámolóit ideológiailag összehangolják a központilag kontrollált narratíva mentén.
Az egységes irányvonal célja, hogy a lakosság ápoljon ellenséges viszonyt a kommunizmussal és a Szovjetunióval szemben, hogy megakadályozható legyen a „vörös veszedelem” további terjedése. A később gúnyosan „red scare” (vörös riogatás) ragadványnevet kapott kormányzati politika egészen a vasfüggöny leomlásáig az amerikai kormány egyes számú propaganda-frontvonala volt, függetlenül az elnök személyétől.
Edward Bernays, a propaganda feltalálója azt javasolta az amerikai kormánynak, hogy a szovjet birodalom kapcsán kedélycsillapítás helyett inkább korbácsolják fel azokat, ám tegyék mindezt szorosan kontrollált módon. Indítson Amerika folyamatosan proxy-háborúkat és gazdasági hadműveleteket harmadik világbeli országok ellen, ám ne engedje, hogy a tömeg indulata egy újabb világháború óhajtásának irányába terelődjön.
Egyetlen, mindent elsöprő háború helyett évtizedeken át tartó, folyamatos harci készültség jellemezte a nyugati blokkot. Ez a permanensen fenntartott meddő feszültség kiváló segédkezet nyújtott a lakosság kifárasztására, engedelmességre kényszerítésére.
A hírszerző, megfigyelő és besúgó hálózatok CIA általi kiépítése csaknem valós időben volt képes a külvilágból származó információk ellenőrzésére. Hagyományos módon a pártállami propaganda elsöprő ereje azzal ellentétes irányú ellenpropaganda vagy partizánakciók által volt megfékezhető, mely akcióikért természetesen gyakorta fizettek életükkel az utókor részéről hősökként kikiáltott ellenállók.
Az amerikai propaganda nem tartotta fenntarthatónak az információs hadviselést. Nem a maguk agendáját kívánták minden erővel átütni a lakosságon. Merőben újszerű módon nem a szisztéma uralmával ellenkezők túlharsogása, vagy azok összekapkodása által kívánták saját hegemóniájukat megteremteni, hanem a központi narratívának ellentmondó információkra és azok közvetlen terjesztőire mentek rá. A valóban újszerű módszertan roppant hatékonynak bizonyult. Csakhamar a komplett államapparátus által elsajátított módszerré vált a hírelhárítás névre keresztelt tudomány, amikor a nem megbízható források nyomán felbukkanó híreket lehetőleg keletkezésük helyén és idejében csírájukban fojtották el.
1969-ben a Pentagon befejezte az ARPANET nevet viselő első internethálózat kiépítését. A nukleáris háború egyre fojtogatóbb veszélye arra késztette a hatalmat, hogy egy atomtámadást túlélni képes, tökéletesen decentralizált hírközlő hálózatot állítson fel. Az államok elkülönülő földrajzi területein üzembe helyezett számítógép-telepek összeköttetése által a hírek gyakorlatilag azonnal továbbíthatók voltak azok keletkezési helyén és idejében.
A számítógépes adattárolás töretlen fejlődése az elkövetkező évtizedek során lehetővé tette, hogy a lakosság mindennemű személyes rekordja központi adatbázisokba rendezhető legyen, ideértve azok pénzügyi és egészségi helyzetét, személyes adatait, lakóhelyeik és telefonszámaik nyilvántartását, illetve a magánvállalatok által fontosnak tartott átvilágítási tételek ellenőrzését. 1989-ben a komplett amerikai népességre bevezették a központilag nyilvántartott hitelképességi pontszámot, melyet minden, az Egyesült Államok területén működő bank szabadon lekérhet az ügyfelei minősítésére.
Innentől vált nyilvánvalóvá, hogy nem érdemes az ARPANET-et hét pecséttel őriznie a Pentagonnak. Nyugodtan ki lehet exportálni az internetet a globális népesség részére, s karba tett kézzel figyelni, ahogy minden interakciójukat, ideértve saját személyes adataik, jelszavaik, szabadidejükben művelt szokásaik és ismerőseikkel való kommunikációjuk megosztását öntudatlanul is beküldözgetik a titkosszolgálatoknak, kiknek nem szükséges többé kihallgatásokat, átvilágításokat eszközölniük a gyanús elemek kiszűrésére és a nép totalitárius kontrolljára.
Akad azonban egy roppant súlyos probléma az internettel. A hagyományosnak számító médiumok, mint tévé, rádió, hírlapok, könyvek, kiadványok az információszórás elvén működvén egyirányú kommunikációt tettek lehetővé a lakossággal. Az emberek nyugodtan fogyaszthatták a propagandatermékeket, ám nem véleményezhették azokat nyíltan és szabadon, illetve önálló információs termékek előállítására is roppant korlátolt lehetőségek mutatkoztak. Ugyanakkor – kvázi ennek ellentételezéseként – a hatalomnak sem állt módjában ellenőrizni, pontosan az előírása szerinti propagátumokat fogyasztja-e a nép, egyetért-e azok tartalmával, illetve befogadja-e elméjébe és szívébe feltétel nélkül az elméje átprogramozását szolgáló információkat, vagy pusztán legyint rájuk nagy rezignáltságában.