A piac és az állam tovább folytatja az újfeudális status quo promotálását egész addig, míg a társadalom rá nem kényszeríti őket a közjó és az egyenlőség visszaállítására.
Az emberi törekvések három tartópilléréből – piac, kormányzat és társadalom – mindenki kizárólag az első kettő integritását tartja szem előtt. A társadalom, mint olyan nem is létezik a karhatalmi csinovnyikok fogalomtárában a választások környékén szokásos lózungok felböfögésén felül. Épp ezért a társadalmakat nem is tekintik jelentékeny erőt képviselő tényezőknek, szimplán a piaci és hatalomgyakorlási folyamatokra reagáló passzív objektumokként kerülnek elkönyvelésre.
Más szavakkal, a társadalom a gazdasági és politikai hatalom alárendeltje. Még a tömegek követendő divatjai, trendjei, szórakoztatóipari és kultúrharcos szokásai is kizárólag a piac és az állam vonatkozásában határozhatják meg magukat.
Ez a népszerű félreértés a hatalmi körökben a társadalom funkciója kapcsán rendre magával vonta a történelem folyamán a különféle uradalmi rendszerek és összeomlását és az elitek – akár erőszakos – leváltását, miután a passzív bábuként kezelt tömeg öntudatra ébredt.
A társadalmi változásoknak vajmi kevés figyelmet szentelnek az ún. szakértők és tankönyvek egyaránt, mivel eme – a felülről irányított rendszerekhez képest jóval organikusabb – folyamatok elemzése roppant összetett gondolkodásmódot kíván és leírásuk nem fér el egyetlen bekezdésben az agymosandó diákok elé tárt tankönyvekben. Általában véve egy szűk történész társaság, illetve a megelőző világkonfliktusból győztesen kikerülő hatalmak narratívája lesz az uralkodó irányelv a következő generációk létére vonatkozóan.
A szektás gondolkodás mindig visszahat annak kifundálóira is: habár papíron demokrácia uralkodik, a nép elé tárt közvélemény-kutatások, kérdőívek és egyéb felmérések szükségszerűen az uralkodó osztály narratívájának kedvező módon kerülnek megfogalmazásra. A bejelölhető válaszok listája oly mértékben manipulált, hogy a kérdező személy vagy intézmény profilozása nyomán egyből borítékolható is a többség által hangoztatott vélemény.
Népszerű szokás még a társadalom manipulálására a kézzel válogatott kontrollcsoportok betanított válaszának mint az egész ország álláspontjának propagálása, vagy egyes miniszterelnökök ama hallucinációja, hogy ők egymagukban tízmillió ember egyöntetű véleményét képviselik.
A mesterségesen kialakított és nagy műgonddal fenntartott, láthatatlan falak és drótkerítések övezte patyomkin-szabadság évtizedeken át fennálló regnuma ellenére a társadalom szövete szétfoszlóban van. Immár egyre jelentékenyebb erőt képviselő csoportok teljesen különböző valóságkörökben mozognak a propaganda és manipuláció bűvkörében vergődő lakosságtól.
Mindezt ragyogóan megláthattuk a kirobbantott COVID-riogatás példáján, amikor központi ukázra kívánták erőszakkal elfogadtatni a kitalált valóságképet 8 milliárd emberrel, hogy egy szem által nem látott, kéz által nem tapintott, orr által nem szagolt és tökéletesen igazolhatatlan létezésű KÜLSŐ ellenség tört az emberiségre, melytől való szabadulás kizárólag a különféle okkultista szokások és babonás kényszercselekvések felvétele mellett a testünk és elménk felett való kontroll ingyenes beszolgáltatása mentén lehetséges.
Hamarosan bárki felismerheti, hogy tényszerűen a gazdasági és politikai változások erednek a társadalmi folyamatokból, nem pedig fordítva.
A 60-as / 70-es évek során például, a kapitalizmus valaha volt legnagyobb válságának idejében a civil és nőjogi mozgalmak, illetve az environmentalizmus térhódítása ejtett csaknem halálos sebet a rendszer szövetében. S mindezen transzformációs folyamatokat a mai napig sem tanítják, mivel kívül esnek mind a közgazdaságtan, mint a politikai hatalom által értelmezhető fogalomkereteken. A transzformáció nem gazdasági jelleget öltött, így hát az egyetlen utólagos magyarázat a rendszer válságára a tőke és az állam által diktált feltételrendszereken belül képzelhető el.
A társadalmi mozgások sajátja, hogy mivel azok dinamikáit nem ismeri el sem a tőke, sem az állam, úgy azok kibontakozására is vak marad egészen addig, míg az összeomlás visszafordíthatatlanul be nem következik. Sem a piac, sem az állam nem változtatott volna jottányit sem a viselkedésén, amennyiben a környezettudatossági és nemi felszabadítási mozgalmak nem kényszerítették volna ki azt. Tökéletesen jó volt az államnak a nemi, faji apartheid diszkrimináció és az annak szellemében hozott törvények betartatása. A cégek is messzemenőkig örvendtek annak, hogy környezetpusztító viselkedésük következményeit bárminemű ellenkompenzáció nélkül rálőcsölhették a lakosságra.
A 70-es évek transzformációját jobbára nem a tőke, de nem is az állam, hanem a társadalom vezényelte le. A tőkések gyűlölték az individuális szabadságjogokat, mert azok felszámolták a profittermelés szempontjából kulcsfontosságúként értékelt tényezőt: az egyen kialakítású árucikkek tömeggyártásának igényét. Mondani sem kell, az állam még rosszabbul járt az egyéniség kibontakozásával: nem kezelhették többé a társadalmat egybefüggő masszaként, kiket előre kifundált propagandával hiba nélkül lehet egy emberként irányítani.
Persze az utóbbi évtizedek elhozták a spontán jött szabadság felszámolását és a népesség visszavezetését a hatalom karámja mögé, ráadásul sokkalta aljasabb módon, mint ahogy történt az korábban.
Mindez nem jelenti azonban, hogy a társadalom folyamatai lezárultak volna, s a beígért módon elérkezett volna a történelem vége.
A kibontakozóban lévő összeomlást a civil erkölcs hanyatlása, a szociális kohézió és a társadalmi szerződés felmondása okozza. A finánctőke dominanciája és a hiper-financializáció felfutása karöltve a céges kapzsisággal ebek harmincadjára juttatta ezeket az ősidők óta velünk lévő támaszokat.
Nem a piac szolgálja az ügyfeleket, ellentétben a kapitalisták hazudozásaival, hanem a lakosság alávetett szolgája a tőke diktátumainak – egy tökéletesen élettelen és mesterségesen generált mechanizmusnak. A tőkés és munkás kaszt között a korai vadkapitalizmusban sem tapasztalt egynlőtlenségi szakadék ékeskedik. A tőkések ingyen kapják a busás milliárdokat a jegybankoktól és portfoliokezelő cégektől, a munkás szája elől viszont a legutolsó megmaradt falatot is kiütik, kik a második világháború óta mérhető hatszoros termelékenységnövekedésük ellenére hogyhogynem méltatlanok az emberhez méltó fizetésre.
Amikor az élő kényszerrel szolgálja az élettelent, megszületnek a hatások, melyek visszaigazgatják a világot annak természetes helyzetébe.
Az elitek egyetlen törekvése napjainkban a világ minden mozdítható, vagy akár mozdíthatatlan javainak elrablása és a szerzett zsákmány örökké tartó bitorlásának bebiztosítása. Ez egyedülálló folyamat a történelem tükrében, ami mindig kizárólag a nagy birodalmak és világrendszerek összeomlása alatt bontakozott ki.
Mindennemű konszolidáció idején az elitek jól tudják az igazságot, hogy privilegizált pozíciójuk nem kizárólag a hatalmuk és szabadságuk, hanem felelősségük nagyságát is növeli. A társadalom támogatása nélkül, kik ellátják őket a busás vagyonnal és hatalommal nem is kerülhetnének kivételezett helyzetbe. Ezért aztán a korábbi korok grófjai és bárói igyekeztek a nép nyugalmát és biztonságát garantálni, sőt mi több, törvényes kötelezettségekkel tartoztak a jobbágyaik felé (pl. katonai védelem, miközben a jobbágyokat nem lehetett katonaként besorozni).
A kapzsiság kibontakozása a következő folyamatokat indítja be: az elitek mindennemű kötelezettsége megszűnik a társadalommal szemben, ugyanakkor a nép minden korábbinál nagyobb mellbedobással kénytelen szolgálni elnyomóit, kik a túlélésük szempontjából nélkülözhetetlen javakat erőszakkal kisajátították.
A magántulajdon által nem a szabad hozzáférés került bevezetésre, hanem annak felszámolása. A tulajdonjog bejegyzésének percétől fogva a világon minden más ember részére tiltva van, hogy egy adott területen tartózkodjon vagy egy alkalmatosságot a maga létfenntartására felhasználjon. Elzárásra kerülnek a létszükségleti javak a többségtől, kiknek egyetlen esélye a hozzájuk való jutáshoz a tulajdonos követeléseinek feltétel nélkül való kiszolgálása.
Innentől fogva az emberek kizárólag névleg birtokolják a hatalmat a létrejött kamukráciában, a neofeudális társadalom létének minden egyes mozzanatát az önkényesen kisajátított tulajdonnal rendelkezők szabályozzák.
A társadalmi mobilitás lajtorjája szétzúzásra kerül, néhány generáció leforgásán belül pedig a következő folyamat teljesül be: akik önkényesen harácsoltak össze mindenféle javakat, azok béresekké (adósrabszolgává, bérrabszolgává, bérletrabszolgává) teszik az utánuk következő generációkat, akiknek egyetlen esélyük a fedélhez és falathoz jutáshoz a birtokosok igényeinek kielégítése. Amihez ők szinte ingyen jutottak, azt unokáik vagy háromszoros áron bérelni kénytelenek, vagy ugyanilyen jellegű feltételek mellett adósodhatnak el örök életen át a bankoknak.
A keletkező inflációs buborék minden olyan területen megmutatja magát, melyek a hatalmaskodó oligarchia és a jobbágyként tengődő társadalom közti szakadék mélyítését szolgálják: a vagyoneszközök, részvények és ingatlanok ára az egekbe szökik, míg a munkaerő oly mértékben leértékelődik, hogy egy diploma letétele is deflációs hatást érvényesít a bérekre. Vagyis a magas végzettség perverz módon szintén a kisemmizett jobbágyok gazdasági süllyedéséhez járul hozzá.
A végeredmény, melyet napjainkban tapasztalhatunk, hogy az átvert, kisemmizett, elnyomott, hibáztatott, végül árokba rugdosott jobbágyhad kizuhan, kilép, vagy kiég a társadalomból. Amint a korábbi nemzedékek számára természetes életcélok (lakás, autó, család, gyerek, diploma) elérhetetlenekké válnak, az emberek végleg feladják az érvényesülésért vívott küzdelmet. Objektíve nem is tehetnek mást.
Mindennemű gazdasági és politikai következmény e társadalmi folyamatok eredménye: a külföldre vándorlás, a gyerekvállalás elmaradása, a népességet még megkötözöttebb rabszolgákká alakító gig economy, a depresszió, drogfüggőség és öngyilkosság felfutása, a demográfiai katasztrófa, a munkaerőhiány.
Most, hogy az összeomlás tagadhatatlanul folyamatban van, végre a közgazdászok és politikusok sem bizonyulnak vakoknak a történésekre. Nagy kár, hogy már késő. A rendszer helyrehozhatatlanul tönkre ment, annak utolsó halálhörgései harsognak csupán az éterbe, mielőtt végleg kileheli a „lelkét”.
Az elitek nagy tragédiája, hogy kizárólag úgy kapaszkodhatnak bele ebül nyert vagyonuk és az általa kikényszeríthető pozíciójuk biztonságába, ha akad egy tekintélyes méretű kiszolgáló sereg, akik hátsó feleiket buzgón nyaldosván mindennemű kívánságaikat teljesítik. Ehhez azonban feltétlen szükséges, hogy az emberek higgyenek abban a rendszerben, melyet feltétlenül szolgálnak, s aminek oltárán alanyi jogon áldozzák fel életüket, egészségüket, lelküket.
Az abszurd tőkekoncentráció egyértelművé tette mindenki részére, hogy a komplett bolygó kisajátításra került egy maroknyi pszichopata réteg által, a megmaradt semmiből pedig akkor sem részesülhetnek még egy kalyiba összetákolására elegendő arányban sem, ha halálra dolgozzák magukat. Innen már csak egy lépés a felismerés, hogy teljesen hiábavaló foglalatosság munkába járni, adósságot törleszteni, adót fizetni. A kártyavár a keményen dolgozó jobbágyok húsából és véréből tornyosul az egek felé. Ha megszűnik az utánpótlás, a kártyavárat egy lágy tavaszi szellő is könnyű szerrel fújja tova.
