Akadnak játékok, amik valóban egyedi ötletek híján is az örök érvényű klasszikusok csarnokában díszelegnek. Aztán vannak olyanok, melyek történelmi mérföldkő voltuk ellenére eltűnnek a süllyesztőben. A Boiling Point az utóbbi kategóriába tartozik.
A kerettörténet papírvékony mélységű, de egy open world FPS-hez tán nem is szükséges kilenc felvonásos drámát szerezni. Hősünk, Saul Myers lánya oknyomozó újságíróként piszkos maffiaügyek után szaglászik Kolumbiában, mikor egyszer csak ismeretlen alakok rabolják el őt. Myers, miután fülébe jut lánya szomorú tragédiájának híre, személyesen utazik az angol verzióban Realiára átkeresztelt trópusi paradicsomba, hogy felkutassa őt, és mellékesen a család életére törő rejtélyes bűnözőkkel is leszámoljon.
Forróvérűsége már csak azért is hihető, merthogy Saul Myers katonai veterán, így rögvest elboldogul a keze ügyébe kerülő kézi csúzlikkal, ahogy egy-egy rövidke tutorialt követően a különféle katonai járművek vezetése sem jelent részére megugorhatatlan magaslatokat.
Világelső open world FPS-ről lévén szó megmutatkoznak a műfaj kiforratlanságából eredő gyermekbetegségek. Kvázi rögtön az első percektől fogva elcsángálhatunk akárhová, kivéve azon helyeket, melyek a történet előre haladása szempontjából kritikusnak számítanak. Mégsem járunk jól, ha egyből a nyakló nélküli mászkálgatás lehetőségét választjuk: amellett, hogy gigantikus bejárható területet kapunk, a dzsungel tele van olyan jellegű életveszélyekkel, melyek helyes kezelését csak fokozatosan sajátítjuk el a mindegy 50 órát kitevő játékidő alatt.
Ajánlatos mindennemű kísértés ellenére tehát sorrendben haladni feladatainkkal, s első körben a kezdőhelyszínként kapott Puerto Sombra városát bejárni. Ez a terület a kormány fennhatósága alatt áll, így jobbára biztonságosnak mondható.
Ahogy egy szabvány kalandjátéknál vagy RPG-nél, előbb ki kell kérdeznünk a helyi lakosságot lányunk holléte kapcsán. Betévedhetünk többek közt a rendőrörsre, a polgármesteri hivatalba, a helyi kocsmába, vagy akár néhány hústorony maffiavezér segítségét is kérhetjük némi ellenszolgáltatásért cserébe, amennyiben erre fanyalodnánk.
A kocsma kiváltképp fontos helyszínnek számít. Nem csupán mindig friss pletykákat kaphatunk fülvégre, de itt bizniszelhetünk az egymással egyébként meglehetősen ellenséges viszonyt ápoló frakciók képviselőivel. Róluk később még lesz szó.
Miután a szokásos kötelező köröket leróttuk, gazdagodunk egyrészt egy rakás feladattal és a lányunk hollétének zavaros nyomaival, de természetesen nem fogunk rögtön a legelső órában nagy boldogságban kettesben hazafurikázni.
Miután kinyílik számunkra a világ, választhatunk, hogy bejárjuk a jobbára kizárólag természetes akadályok övezte játékteret, vagy pedig azonnal belevetjük magunkat a mély vízbe, s hozzá fogunk kezdeti feladataink abszolválásának. Nagy szerencsénkre nem pucér seggel esünk neki a vadonságnak. Egy alap pisztoly mellett a városszéli kereskedésben kapható autót is beszerezhetünk kezdőcsomagként. Utóbbi egészen a játék végéig első számú közlekedési alkalmatosságunk lesz. A kezdetben rendelkezésre álló készpénzünkön vásárolható tragacsot a későbbiekben természetesen lecserélhetjük egyre fejlettebb modellekre.
A játékmenet rögtön az első percektől fogva nonlineáris vonalvezetést követ. Megérkeztünk pillanatában máris temérdek intézmény címe kerül bevésésre a személyes kis naplónkba, melyeken érdeklődhetünk lányunk hollétéről. A nonlinearitás nem pusztán a küldetések teljesítésének tetszőleges sorrendjében nyilvánul meg, de abban is, hogy egyáltalán nem szükséges minden ránk oktrojált missziót elvégeznünk.
Egyszerűnek hangzik a koncepció, pedig annál több csalafintaság bújik meg a színfalak mögött. Mint említettem, az RPG-kben régóta megszokottnak számító, ám akciójátékokban korábban nem igazán tapasztalt frakciórendszerben kell folyamatos bizniszeinket lefolytatnunk. Az általuk ránk ruházott feladatok hol közelebb visznek lányunkhoz, hol eltávolítanak tőle.
A legfőbb beszélgetőtársaink a kormány, a gerillák, a maffia, a helyi indián törzsek vagy a banditák emberei lesznek, de a CIA beépített ügynökei is jelen vannak a városban. Mind a hat frakció kiutal részünkre feladatokat, és biztosra vehetjük, hogy a stáblista lefelé gördüléséig mindegyikükkel szükséges lesz valamit közösen ténykednünk, hogy megtaláljuk lányunkat.
A probléma pusztán az, hogy ellentétben a csaknem két évvel később napvilágot látott S.T.A.L.K.E.R.-rel, nem választhatjuk az arany középutat jelképező semlegességet, hogy mindenkivel jóban maradjunk. Igazából a szituáció ennél is áldatlanabb: a hat frakció vérre menően gyűlöli egymást. Igazán reménytelen a viszony a három alapvető ellentétpár: kormány-gerillák, maffia-CIA és banditák-indiánok között. Amennyiben egyik frakció törekvéseit segítenénk, szükségképpen magukra vonjuk a másik haragját és ellenségeskedését. Mindez azt is jelenti, hogy az általuk kijelölt feladatokat hiába is végeznénk el, haragjuk dúlásának napjában az egyetlen céljuk szitává lyuggatni minket.
A frakciók szisztémája egy olyan mechanizmus kibontakoztatását keletkezteti, amire talán a zéró összegű játszma volna a legtalálóbb kifejezés. A leglámább szövetségesünk természetesen a kormányzat, akik hogyhogynem rendre képtelenek elfogadható nagyságú zsoldot fizetni teljesített feladatainkért, és még megfelelő lőfegyverekkel való ellátásunkra is magasról tesznek. Megesett, hogy pisztollyal küldtek ki gépfegyverekkel és RPG-kkel lövöldöző maffiózókra.
Mégis – s itt van elásva a tartós frusztáció magva – amennyiben ezekkel a szerencsétlen gyökerekkel összevesznénk, s inkább a gerilláktól vagy a maffiától várnánk kislányunk visszanyerését, miután a stratégiai fontosságú helyszíneket mind ők kontrollálják, gyakorlatilag ellehetetlenül létünk Realia szövevényes dzsungelében. Arról nem is beszélve, hogy ellenségeskedésig fajuló viszony esetén a komplett hadsereg is ránk vadászik majd páncélozott járműveivel és helikoptereivel. Roppant szívderítő. Viszont ha mellettünk maradunk, s mindent hivatalos úton intézünk, úgy bedarál minket a bürokrácia meg a korrupt, aljas rendőrség, hogy konkrétan soha nem találjuk meg a lányunkat.
Néhány óra játékidő után tehát ama faramuci helyzet áll elő, hogy ellentmondást nem tűrően kényszerítve leszünk a hat frakcióból legalább kettővel való alapos szembetűzésre, kik ettől fogva minden bokor és utcasarok mögött a létünk pokollá tételének lehetőségét lesik.
Nem volna nagy gond – hiszen ennek hathatós kezelésére szolgál a bőséges fegyverarzenál –, csakhogy lőszert szinte sehol nem találhatunk a pénzért való vásárlás lehetőségén felül, az meg ugyanazon elven működik, ahogy láttuk a Clear Sky-ban: olyan pofátlanul alacsony árat ajánlanak az általunk beszolgáltatott javakért cserébe, ők viszont olyan sokat kérnek, hogy konkrétan minden kereskedelmi tevékenység közönséges utcai rablásnak megfelelő érzetet keletkeztet bennünk.
A pénzügyi balansz (vagy inkább annak hiánya) oly béklyókkal kötöz minket, hogy félúton a játék során akár még az is előfordulhat, hogy teljesen kifogyunk a lőszerből, miután nem tudunk többet vásárolni. Ebből kifolyólag ellehetetlenül a küldetéseink végzése, mivel a vége felé járván már nem létezik feladat, melyet ne gépágyúval és páncélököllel a vállunkon kellene abszolválni.
Az is roppant „mókás” szituáció, amikor a történet egyszer csak megakad egy bizonyos pontnál, s az általunk kiszolgált frakciótól többé nem tudunk a lányunk felkutatását elősegítő feladathoz jutni, vagy az éppen oly nehéz, hogy képtelennek bizonyul a teljesítése.
Felmerülhet hát a kérdés, mit lehet tenni egy efféle patthelyzetben? Nos, el kell battyogni a kocsmába (itt a komplett játék legnevetségesebb húzása), hol halálos ellenségeink képviselői hajlandóak velünk szóba állni. Velük megbeszélhetjük, hogy bár előzőleg nagyon sok csúnyaságot követtünk el velük szemben (pl. lemészároltunk egy komplett gerillaosztagot, vagy szétrobbantottunk már legalább 6 katonai helikoptert), de szánjuk-bánjuk a dolgot, és szeretnénk, ha epés gyűlölködésig fajult viszonyunk rendezést nyerne.
Ekkor az alkesz muki két lehetőséget ajánl fel nekünk alku gyanánt: vagy fizetünk neki annyi pénzt, amennyi a pénztárcánkban sose lesz, s akkor eljár az ügyünkben (kvázi a semleges alapállapotra áll vissza a frakcióval való kapcsolatunk), vagy pedig elvégzünk a frakció részére egy olyan feladatot, melynek teljesítése alatt nemhogy ők maguk is lövöldöznek majd ránk, ha meglátnak, de még az akciónk által érintett másik frakciót is alaposan magunkra haragítjuk!
Na itt hagytam abba a játékot, kábé háromnegyedénél, miután 40+ órát elpazaroltam a mókuskerékben való futkosásra.
Mit is mondhatnék, nagyon komálom az alapötletet. A Boilong Point-ot annak idején úgy jellemezte a gamer sajtó, hogy GTA a dzsungelben, ám arról már elfelejtettek megemlékezni, hogy a soron következő Stalkert bő két évvel megelőzvén a legelső open world FPS-ről beszélhetünk. Apró kulisszatitok, hogy a fejlesztőcsapat nagyja a GSC-ből vált ki közvetlen a Codename Outbreak befejezése után, ez a mű pedig annak „Vital Engine” névre keresztelt motorját használja, persze alaposan tovább tuningolt formában.
A grafika lenyűgöző, ám mégsem mondhatom el róla, hogy mindenütt egyenletesen bámulatos környezetet láthatunk. A dzsungel abszolút perfekt, s ugyanezen megállapítás igaz a vízi környezetre, illetve a különféle kiemelt helyszínek kültereire is. Ugyanakkor a belső terek roppant egyszerűnek és ingerszegénynek, a karaktermodellek pedig baltával faragottak. Az egy évvel korábbi Far Cry néhány szempontból lepipálja a Boiling Point motorjának képességeit, mivel a Far Cry képes volt bump mapping alkalmazására és némi patchelés után HDR effekt prezentálására is, a belterek kinézetének pedig a Boiling Point nyomába sem ér.
A hiányos effektek és primitív belterek mellett kapunk dinamikus napszakváltást. 2005-ben még pont nem álltak készen a grafikus kártyák a teljesen dinamikus árnyékolás befogadására, így azok mind lightmapekként kerültek kirenderelésre. Ez annyiban hátrány, hogy nem változik az árnyékok iránya a Nap mozgásának megfelelően – jó két évvel később a Stalker, valamint a Crysis azért elhozta a Kánaánt ezen a téren is.
A játszhatóság a szabvány akciójátékoknak megfelelő, ugyanakkor a párbeszéd és inventory rendszer a kívánatosnál jóval kényelmetlenebb. Rendkívül súlyos probléma a fenti bekezdésekben gazdagon taglalt kiegyensúlyozatlanság, melynek köszönhetően rendkívül megnehezül, csaknem el is lehetetlenül létünk Realia dzsungelében.
A játékmenet még megérdemel némi elemzést. Összesen 625 négyzetkilométer (25×25 km) bejárható területet kapunk. Ez hatalmas, még a Fallout 3-nál is jóval nagyobb. Csakhogy a gigantikus terepet nem sikerült megtölteni felfedezésre méltó helyszínekkel. A két várostól és a szétszórtan elterülő frakcióközpontoktól eltekintve az égvilágon semmi nem található a dzsungelban, csak a lőszerünk és életerőnk csappan meg állandó jelleggel a moszkitókkal, kígyókkal és piranhákkal való folyamatos hadakozásunk közepette.
Néhány titkos helyszínt, rejtett dokumentumot, elhagyatott fegyvert mégiscsak sikerült elhelyezni itt-ott felfedezhető repülőroncsokban, ám ezért a pár papírosért meg csakhamar elavulttá váló csúzliért igazán nem éri meg a 10+ óra, amennyi időt a komplett térkép teljes körű bejárása igényel.
Szentelnék még néhány mondatot az élővilág jellemzésére. A vadonban a mozgó fáktól és bokroktól eltekintve nem sok mindennel találkozunk, a civilizáció által érintett helyszínek azonban telítve vannak érdekes emberekkel, s az élet is meglehetősen heves intenzitással zajlik.
Egyszer a hotelből kilépvén (időnként szükségünk van alvásra) egy maffiaháború kellős közepébe csöppentem a nyílt utcán, ahol csak úgy repkedtek a levegőbe az autók meg a szitává lyuggatott banditák! Mialatt az elhullt maffiózók fegyvereit szedegettem össze, az utca túlsó felén megláttam egy rendkívül zavarodottnak tűnő öregasszonyt, ki megkért, ha már arra jártam, hogy legyek szíves átkísérni őt a túloldalra. Így hát udvariasan átvezettem őt az utcán, miközben mellettünk folyamatosan suhantak a golyók és robbantak az autók. Roppant vicces volt még a híd peremén ugrásra készülő úriember – megpróbálhatjuk lebeszélni őt az öngyilkosságról, csak vigyázzunk, mert nem feltétlen a pszichológia szakon bemagolt retorikai fogások válnak be nála – próbálkozzunk inkább a Csernus módszerrel! 🙂
A modern Windows-szal való kompatibilitás megfelelőnek mondható, ám igényel némi kézi tweak-elést. A legfrissebb elérhető patch feltelepítése kötelező, anélkül egy teljesen más, szétesett és rendkívül bugos produktumot kapunk (éppen ezért is kapott a megjelenése idején lesújtó kritikákat). Érdekesség, hogy jó pár év elteltével a Boiling Point megjelent magyar felirattal, ami magában foglalja a patch tartalmát is.
A fentiek mellett ajánlatos a kompatibilitást Windows XP módra állítani, majd a config fájl felé vetni vigyázó tekintetünket, ugyanis kizárólag ebben állíthatunk be a játék által nem támogatott 4:3-as képaránytól eltérő felbontást, valamint aktiválhatjuk az élsimitást és a bloom effektet, melyek bekapcsolásának lehetősége a főmenüből hiányzik.
Idő közben napvilágot látott egy widescreen fix is, melyet szintén melegen ajánlok feltelepítésre, az ugyanis orvosolja a screenshotokon tapasztalható elnyújtott környezet problémáját.
