Napjainkban egy soha be nem jelentett, újféle rendezőelv alapján igazgatja a hatalom az életünket – vagy inkább a nyomorunkat. Az anarcho-diktatúra névre keresztelt szisztéma alig 30 éves múltra tekint vissza. Szemben az egyéb filozófiákkal és politikai szisztémákkal, nem eredeztethető ókori vagy távol-keleti filozófiákból, mivel létére, vagy akár elképzelhetőségére nem mutatkozott korábban precedens.
Az anarcho-diktatúra a 90-es évek Amerikájából származtatható, ahonnan napjainkra szinte a teljes bolygóra kiexportálásra került, hol korábban a liberalizmus és / vagy a parlamenti demokrácia számított az elfogadott politikai rendszernek.
A szemlátomást egymásnak ellentmondó kifejezéseket magában foglaló jelzőt Samuel T. Francis konzervatív író hívta életre. Definíció szerint egy olyan szisztémát takar, melyben az állam vagy valamely hatalmi ág szigorú, gyakorlatilag betarthatatlannak bizonyuló törvényeket, szabályokat oktrojál az elnyomottakra, azok érvényesítésére viszont vagy képtelen, vagy nem fűződik hozzá érdeke, ezért az eleve aberrált és életellenes szabályrendszer be nem tartásából eredő büntetéseket kizárólag azokra rója, akikre ő maga az érdekei mentén akarja.
Ha felhasználható valamely törvény egy politikai ellenféllel vagy a miniszterelnök uraság által nem kedvelt személlyel szemben, a végzet pörölye irgalmat nem ismerő módon csap le az áldozatra. Amennyiben a törvényszegő renitens a hatalom jó barátja, egyszerűen figyelmen kívül hagyják a büntetés kirovását.
Az anarcho-diktatúra eredeti neve anarcho-zsarnokság, de véleményem szerint a diktatúra behelyettesítése a zsarnokság helyébe világosabban mutatja e szisztéma lényegét. A fogalomnak több definíciója létezik, legrészletesebb ezek közül az alábbi:
„Napjainkban a legtöbb nyugati kormány az autoritarizmus egy más jellegű, aljasabb formáját műveli, melyet nevezhetünk mondjuk anarcho-zsarnokságnak.
Az anarcho-zsarnokság fogalma egy joguralom nélküli fegyveres diktatúrát takar. Hegeli dialektika alapján olyan rendszert jelöl, melyben a hatalom a polgárai életét törvények és jogszabályok által elnyomó módon befolyásolja, ám azok szintén törvénybe foglalt jogait már nem tudja vagy nem akarja érvényesíteni. Másképp megfogalmazva, akkor törvénykeznek, mikor az agendájuknak kedvez, amikor pedig nem, akkor „megfeledkeznek” a különféle jogszabályok és paragrafusok betartásáról.
Mindez kombinálva a demokrácia illúziójával megakadályozza a zsarnokság áldozatai haragjának és frusztrációjának levezetődését. A hatalom szétdobálja az emberek közt a felelősséget a maga érdekének megfelelően, így az igazságtalanság következtében az embereket egymásnak tudja ugrasztani [megj: hisz a hatalom érinthetetlen, így mindenki az általa elérhető legközelebbi áldozatra fogja minden gyűlöletét ráereszteni]. A feszültség különösebb módosítás nélkül hosszan fenntartható.”
E rendszerben a hatalom a népességet törvények szövevényes hálójával sújtja, valamint erőszakmonopóliumot tart fenn velük szemben. Ám mikor a törvények ellenkező céljáról, az áldozatok, ártatlanok és hamisan megrágalmazottak védelméről esne szó, a lakosságnak semmiféle esélye nem marad a jogos sérelmei mentén való kiállásra, mivel a törvényeket a hatalom kizárólag megfélemlítés és elnyomás céljából tartja fenn.
Az Urban Dictionary további kiegészítését adja a fogalomnak:
Az anarcho-zsarnokság koncepciója szerint az állam inkább a polgárai kontroll alatt tartásában érdekelt, akik így nem akadályozzák a(z államigazgatási) menedzseri elit munkáját, miközben felhagynak a valós bűn üldözésével. A törvényeket szelektíven tartatják be annak alapján, közülük melyek szolgálják éppen az uralkodó elit érdekeit.
Végül a Wikidata is hozzáfűz egy-két adalékot az ismertetett definícióhoz:
(Az anarcho-diktatúra) a kormányzati diszfunkció állapota, melyben az állam anarchiába torkolló módon mutatkozik reménytelennek nagy ügyek képviseletében, viszont gátlástalanul zsarnoki módon érvényesíti a kisebb törvényeket és jogszabályokat.
Nevezett definíciók alapján lehetetlen nem észrevennünk, hogy a mai Magyarország, de a nyugati világ nagy része is az anarcho-diktatúra béklyója alatt sínylődik.
A fogalom létrehozója, Samuel T. Francis az amerikai Chronicles c. folyóirat hasábjain 1994-ben publikált cikkében szemléltető példákon keresztül mutatja be az anarcho-diktatúra kibontakozásának mozzanatait.
1993-ban, ahogy számos más országban, az USA-ban is kötelezővé tették a biztonsági öv használatát. Már a törvény bevezetésének napján rendőrök glasszáltak minden úton és autópályán, hogy az egyik napról a másikra bűnözőkké lett polgárokat elmeszeljék.
Ám nem kizárólag félreállításokkal és bírságtömbbel igyekeztek a renitenseket megregulázni. Hatalmas botrányt keltett egy Észak-Karolinában zajlott eset. Egy B.W. Sanders nevű autózgató férfit összesen 70(!) rendőr rohant le. Csakhamar Észak-Karolina kormányzója is a helyszínre sietett, ki lefényképeztette a szabálysértőt, hogy fotóját minden állambeli médiában mutogatván az ő példája által szemléltessék a „súlyos törvényszegés” következményeit.
A kormányzó akcióját követően tömegével sereglettek a helyszínre a média munkásai: újságírók, híradósok, riporterek, hogy a spontán boszorkányégetésen keresztül vert férfit az ország minden médiájában közszemlére tegyék: lám, itt a világra szóló bűnöző, aki nem tartja be a szabályokat!
Ezzel párhuzamosan szavazott meg Észak-Karolina kormányzata egy törvényt, melyben jelentősen korlátozták az állami börtönökbe zárható bűnözők számát. A rendelkezés következményeképp több tucat elítéltet kellett feltételes szabadlábra helyezni, hogy teljesüljön a törvény által előírt kvóta. Csakhamar 14 szabadon bocsájtott elítélt került vissza a kóterba gyilkosság miatt. Az egyik gyilkos szabadulásának tényét arra használta ki, hogy exbarátnőjével, majd saját magával is végezzen.
A legalább valami nemű értelemmel felvértezett egyének leleplezhetik a törvénykezés mögött megbúvó dinamikát: a kisebb szabálysértőket nyilvánosan megszégyenítik, majd felnégyelik, míg az életellenes bűnöket elkövetőket akár jutalmazzák is az anarcho-zsarnokok.
A szerző szándékosan taglal egy szélsőséges példát is, hogy kiugrassza a szöget a zsákból, s feltornássza az anarcho-diktatúrára vágyakozó söpredék tömegek vérnyomását.
Keith Jacobson egy idős farmer és iskolabuszsofőr volt, ki igazán bűnös élvezetekkel töltötte magányos szabadidejét otthon a sötétben: gyerekpornót nézegetett. Mindezek ellenére mintapolgárnak számított lakhelyén, és kifejezetten gusztustalan perverziója ellenére soha nem követett el kihágást, még szabálysértésért sem ítélték el soha.
A számára izgalmas tartalmakat postán rendelte, s el is ment a csomagokért a helyi hivatalba. Ám egyik nap inspektorok fogadták a háza előtt, kik rögtön le is tartóztatták: mint kiderült, a csomagot ezúttal a posta készítette elő részére csalinak, hogy tetten érjék.
Az addig köztiszteletben örvendő Jacobson úr egyik napról a másikra minden barátját, megélhetését, de még házát is elvesztette, melyet a perköltségei fedezésére kellett áldoznia. Végül felmentették a tőrbe csalt öregembert, ám eddigre életének gyakorlatilag vége szakadt.
Tudni kell, hogy ebben az időszakban, egészen a 80-as évekig több országban legális volt a gyerekpornó (komolyan!), így nem okozott komolyabb gondot az efféle tartalmak sorozatgyártása Belgiumban és Dániában. Import cikként természetesen tiltottak voltak eme termékek.
Nem az úriember bűne szorul magyarázatra jelen szituációban, hanem a hatalom viselkedése. Nyilvánvaló, hogy az illegális importok sokaságából csempészek generációi gazdagodtak meg, az elrabolt vagy elcsalogatott gyermekek tömkelege pedig örök mentális és lelki sérüléseket szedhetett össze. Mégis, a felvételek Mr. Jacobson tevőleges hozzájárulása nélkül is elkészültek, a kazetták legyártódtak, és a hatalom szemlátomást mit sem törődött az illegális ellátóláncok sokaságát működtető bűnözőkkel, csak a fogyasztókkal, kik mélyen rejtező, fojtogató késztetéseiket efféle termékek beszerzése révén enyhítették, hogy a maguk környezetében ne vetemedjenek a kisgyermekek megrontására.
Eredetileg nagyon fontosnak számított ám a bűnök értékelése azok súlyaránya alapján! A jelen példában mégis fordított a viszonyrendszer: egy szerencsétlen, viszont jobbára ártalmatlan aberráltat rituálisan kivégeztek, míg a nála százszor gátlástalanabb és förtelmesebb bűnözőket derogál a hatalomnak kézre keríteni, vagy legalább a disztribúciós láncot felszámolni, mert az komoly erőfeszítéssel jár. Ráadásul egyetlen összehangolt, szövetségi szintű akció eredményeinek propagandája legjobb esetben hónapok leforgásán belül elsorvad, míg napról napra újabb bűnös fogyasztók bedarálása a rendszerbe fenntartja a média érdeklődését, kik folyamatosan szállíthatják az újabb meg újabb légynek sem ártó, keresztre feszítendő latorok kézre kerítéséről szóló híradásokat.
A polgár megnyugszik, hogy a hatalmi gépezet folyamatosan dolgozik. Egész addig, míg nem jön érte is a fekete autó valami mondva csinált mulasztás ürügyén.
Ami a fentebb taglalt két példa után következett, az minden eddiginél gusztustalanabb. A 90-es évek második felétől kezdve az amerikai rendőrségek folyamatosan srófolták fel létszámaikat. A bűnözőket rendszerint generálták, a rendőrségeket pedig versenyeztették, hogy ki tud több bírságot beszedni az adott héten.
Megfordult a prioritás: nem bűnözőket kell bírságolni, hanem bírságolni kell, hogy keletkezhessen elegendő számú bűnöző, akiket meghurcolhat és mutogathat a hatalom az alattomos, söpredék nép előtt, kik a Krisztust keresztre szögelik, Barabást pedig szabadlábra helyezik.
Egyszerű a hatalom működése, mint a faék: a kisebb ellenállás irányába fordulnak. Egy valódi, törvényeket szembe köpő bűnöző kézre kerítése nehézkes és kockázatos. Vadásszunk ehelyett ártalmatlan polgárokra, kik törvényektől való félelmük okán nem ellenkeznek, nem állnak ellen, még csak nem is szólalnak fel, mikor hasraütésszerűen megbírságolja őket a Biztos Úr.
Az ártatlanok bűnözőkként való megbélyegzése folytatódott a kis mennyiségű könnyű drogot birtoklók bebörtönzésével, valamint tulajdonuktól való megfosztásával, illetve további vérmes rendőri túlkapásokkal, mikor a gátlástalanságától megrészegült hatalom immár sorozatgyilkosságokat is elkövethet – saját magára nézve bárminemű következmény nélkül.
Samuel T. Francis cikke említ egy konkrét esetet. Egy Los Angelesben élő férfi ajtaját berobbantotta az LAPD. Az álmából riadó ember egyből azt hitte, hogy fegyveres banditák törnek az életére, így reflexből gépfegyvert ragadott. Mire rájöhetett volna tévedésére, már késő volt, mivel szitává lyuggatta testét a 30 fős különítmény.
Azért hajtották végre a pénzügyi szempontból is totál irracionálisnak minősülő akciót, mert gyanú szerint a férfi feleségével együtt drogot fogyasztott, valamint terített is. A házkutatás végeztével semmit nem találtak a lakásban.
Néhány hónapja jött velem szembe a következő hír: Új-Mexikóban egy feltételes szabadlábra helyezett személy elszökött, ezért hajtóvadászatot indított ellene a rendőrség. Gyanú szerint egy házba menekült be az ember, melyet néhány füstbomba szélnek eresztését követően egyszerűen felgyújtott a kommandós alakulat. Miután a ház leégett, s a szakasz behatolt az épületbe, sikerült is kihozni onnan egy holttestet – egy 14 éves kisfiúét.
Természetesen magyar példák is gazdagon akadnak horogra az anarcho-diktatúra tényének visszaigazolására. Anarchisztikus zsarnoki terrorról beszélhetünk, mikor a COVID-riogatás alkalmával nincstelen kisnyugdíjasokat bírságol meg a hatalom félmillió Forintokra a fosos pelenka helytelen hordásáért ama mantra mentén, hogy a hajléktalanná tételükkel és éhen döglesztésükkel megvédjük a sérülékeny időseket a csúnya járványtól. A rendeleti kormányzás módszerét pedig bármelyik abszolutista diktátor megirigyelhetné.
Nem kizárólag a központi hatalom, hanem gyakorlatilag bármely tekintély (kikből kitekint az éj) indukálhat a maga kezdeményezése alapján anarchista zsarnokságot. Ilyen jellegű intézkedés a celebvirológusok makogása, hogy az egészséges oltatlanokat ki kell zárni a társadalomból, felszólalási jogaikat megvonni, személyüket pedig veszett gúnyolódás tárgyaként kezelni (ez azon kevés terrorisztikus rendelkezések egyike, mely végül a visszájára sült el).
Anarcho-diktatúra tombol, mikor feljelentésre a NAV egyetlen hétvége alatt átvilágítja magát, majd nem talál a működésében semmi törvénysértőt. Mikor ugyanezen intézmény sokszázezres mulasztási bírságokat ver ránk, miközben ők maguk legalapvetőbb törvénybe foglalt kötelezettségüket sem teljesítik, lebukásuk esetén pedig legfeljebb a „bocs, tévedtünk” mantrát szórja az áldozat pofájába ahelyett, hogy fizetnék áldozataiknak a milliós kártérítéseket, ahogy ők maguk azt megkövetelik a kisemmizett, földönfutóvá tett adófizetőktől.
Anarcho-zsarnokság alatt tengődünk, mikor Kövér László milliós bírsággal sújtja a felszólalni merészelő ellenzéki képviselőt, mikor a hatalom alanyi jogon ver ránk mindenféle fiktív TB meg adótartozásokat, mikor kötelező népszámlálásra akar minket kényszeríteni, mikor a maguk kis média-pitbulljaival marcangoltatják szét a felszólalás jogával élni merészelő polgárokat.
Az anarcho-diktatúra rendszerének több köze van napjaink elnyomó szisztémájához, mint hinnénk. Nyilván a hatalom is rájött, hogy elmebeteg és totálisan aberrált intézkedéseik sokasága mit sem tesz a bűnözők megrettentése érdekében. Leginkább kizárólag a tisztességes polgárok rottyantják össze gatyájukat és válnak diszfunkcionálissá a terrorhatalom törvénykezései következtében.
A hatalom idővel taktikát is váltott, ám nem az anarcho-diktatúrát számolták fel, hanem szofisztikáltabbá tették a büntetgetést és végrehajtást. Bevezették az inkasszó és foglalás intézményét, hogy azonnali hatállyal és spontán módon tüntethessék el egyik pillanatról a másikra a polgárság vagyonát. Mindent titkosítanak, hogy a lakosság ne tudhasson a magán -és maffiózó zsebekbe elsíbolt pénzek sokaságáról. Emellett a törvények is egyre specifikusabbak, szigorúbbak és népnyomorítóbbak lettek. Ennek köszönhetően a lakosság létezését megakadályozzák, a bűnözők viszont nem hogy rács mögött nem csücsülnek, de egyenesen kormányzati pozíciók busás garmadáját kapják ajándékba.
Megvalósult, ami a rendszer célja volt kezdetektől fogva. A bűnözők kerültek uralomra, a nép pedig választhat, hogy egy marék száraztésztáért, vagy egy kiló krumpliért cserébe fogja be örökre a pofáját és hajbókol a miniszterelnök úr előtt.
Az anarcho-diktatúra hatékonyságának megsegítéséhez csatlakozik be a képbe a 80-as évek óta pedzegetett dosszié-társadalom. A legkisebb mulasztásaidat, vélt bűneidet is örökkön örökké nyilván tartják, lekérdezhető adatbázisba rendezik. Az elmúlt évtizedek informatikai fejlesztései lehetővé teszik a tomboló viktátorok nedves vágyálmának beteljesülését: a szociális kreditrendszer létrejöttét, melyben a törvényfélő, tisztességes és szófogadó megbillogozott szarvasmarha-állomány levegővétele is kartoték adattá formálódik, a népirtó bűnöző pszichopaták pedig mesterkulcsaikat lobogtatják a rabszolgává tett népesség előtt.
A anarcho-diktatúra célja nyomorulttá, reménytelenné és életképtelenné tenni minket, minden energiánktól megfosztani, s közben védőhálót nyújtani a bennünket kifosztó, legyilkoló pszichopatáknak, kik a meggyötrésünket mint napi szintű rutint korlátok és határidők nélkül végezhetik.
„A társadalom egy újféle szolgaságot fog bevezetni, mely bevonja annak felszínét bonyolult szabályok szövevényes hálójával, melyen az eredeti elmék és a legtehetségesebb egyedek nem tudnak áthatolni. Nem alkalmaznak majd nyílt zsarnokságot, hanem préselnek, enerválnak, kimerítenek, elhülyítenek, amíg az egész társadalom egy félénk és szorgos nyájjá nem válik, melyben a juhász az állam.” – Alexis de Tocqueville
Egyetlen módon vergődhetünk ki az anarcho-zsarnokság halálos csapdájából: többé nem vonatkoznak ránk a gyilkos terrorhatalom aberrált törvényei, szabályozásai. Mint Jézus, kiállunk Pilátus elé, és azt mondjuk neki: „Nincs fölöttem hatalmad”, s a hatalom rabigája ripityára törik.
„Ha egy törvény igazságtalan, az embernek nem pusztán joga, hanem kötelessége azt megszegni.”
– Thomas Jefferson
Ahogy régebbi korokban is tették, elkezdhetik üldöztetni a felszabadultakat, ám a hajtóvadászat lefolytatása oly mértékű erőkifejtést és anyagi áldozatot követel meg a hatalomtól, mellyel napjainkban már nem rendelkeznek. Egy-két hulladék barom állattól eltekintve senki nem fogja vállalni, hogy fekete autóztasson, körmöt tépkedjen, padlást söpörjön, vagy Krisztusokat pakoljon fel a keresztre. Folytathatják a fenyegetőzést, ökölrázogatást, de az anarcho-diktatúra és annak éltetésében aktívan részt vevő gyilkos söpredék tömeg sorsa előre meg van írva: jussuk a kihalás.
