Találtam egy roppant érdekes, elég régi írást, mely napjainkban is ugyanannyira aktuális, mint a maga korában.
Ez a mű arra reflektál, miképpen vált az agyonajnározott modern tudomány egy amolyan mindentudás-féle diszciplínából az egyre szűkebb és szűkebb részterületek vizsgálatának ideológiájává. Az ún. tudományos fejlődés nevében egyre beszűkültebb agyú és érdeklődésű tudósok hada a tényleges látható-tapasztalható-érzékelhető valósággal, valamint a világot ténylegesen mozgásra invitáló ideológiákkal végleg megszakította a kapcsolatot. Ezért a modern tudomány – eredeti céljával ellentétben – alkalmatlan arra, hogy az emberiség vezető rendezőelve legyen, mivel az egyes szűk részterületeken tett valós vagy vélt felfedezések semmiképpen nem erőszakolhatók rá a világ működésének egészére. Márpedig a mai tudósok pontosan ezt teszik, egyre hevesebben és hevesebben taszítva szeretett bolygónkat a pusztulás felé.
José Ortage Y Gasset – A tömegek lázadása (1929)
A szaktudományi barbarizmus
Tételünk szerint a XIX. század a tömegembert automatikusan hozta létre. Nem hagyhatjuk abba tehát általános ábrázolását anélkül, hogy ne vennők szemügyre egy sajátos esetben, e termelés gépiességében. Ε részről a tétel világossága kézzelfoghatóvá válván, nagyban növekedni fog.
Ez a XIX. századi civilizáció, mint mondottuk, két hatalmas kiterjedésében foglalható össze: a liberális demokráciában és a technikában. Vizsgáljuk most csak az utóbbit. A jelenkori technika a kapitalizmus és a kísérleti tudományok kapcsolatából ered. Nem minden technika tudományos. Aki, a kőkorszakban a kőfejszét feltalálta, nem volt tudós és, kétségtelenül, mégis valamiféle technikát teremtett. Kína hatalmas technikai fokot ért el, anélkül, hogy a legkisebb sejtelme is lett volna a fizika létezéséről. Csak a modern európai technikának van tudományos gyökere és sajátos karaktere, s határtalan fejlődési lehetősége erről a gyökérről sarjad. A többi technika, – a mezopotámiai, a nílusi, a görög, a római, a keleti, – a fejlődés egy bizonyos fokáig jut csak el, s ezen nem fejlődhetik túl, hanem alighogy ezt a fokot elérte, sajnálatos visszafejlődésbe kezd.
Ez a csodálatos európai technika tette lehetővé az európai emberiség mesés fejlődését. Emlékezzünk arra az adatra, amelyből ez a tanulmány kiindult és amely, mint mondottam, mindezeket az elmélkedéseket csirájukban tartalmazza. Az V. századtól 1800-ig Európa lakosságának a száma nem nagyobb 180 milliónál. 1800-tól 1914-ig több mint 460 millióra szökken. Az ugrás páratlan az emberi történelemben. Nem lehet kétséges, hogy ezt a tömegembert, a kifejezés mennyiségi értelmében, a technika nevelte, – a liberális demokráciával együtt. De e lapok azt akarják kimutatni, hogy a technika mennyire felelős is a tömegemberért, a szó minőségi és becsmérlő, pejoratív értelmében.
Tömegen, – mondottam az elején, – nem speciálisan a munkást kell érteni; itt ez nem társadalmi, hanem emberi osztályt, vagy válfajt jelent, ami ma minden társadalmi osztályban akad és ezért jellemzi korunkat, amelyben vezet és uralkodik. Nézzük meg mármost közelebbről.
Ki gyakorolja ma a társadalmi hatalmat? Ki nyomja szelleme bélyegét a korra? Kétségkívül a polgárság. Vájjon a polgárság között kit tartanak a legelőkelőbb csoportnak, a jelenkor arisztokráciájának? Kétségkívül a technikust, mérnököt, orvost, pénzügyi szakembert, professzort stb., stb. A technikusok között ki a nagyobb tekintély és előkelőbb? Kétségkívül a tudós. Ha egy asztrális személyiség megtekintené Európát és meg akarván ítélni, megkérdezné, hogy ez a lakosság melyik embertípusa után kíván megítéltetni, nem kétséges, hogy Európa, serényen bízva a kedvező eredményben, tudós embereit jelölné meg. A csillaglakó természetesen nem a kivételes egyéniségeket kérdezgetné, hanem a szabványt, a tudományos ember általános típusát, az európai emberiség csúcsát keresné.
Nos jó; természetes, hogy a mai kor tudósa a tömegember prototípusa. És nem véletlenül, nem minden egyes tudományos ember a maga saját külön fogyatékosságánál fogva, hanem mert maga a tudomány, – a civilizáció gyökere, – készteti őt automatikusan tömegemberré, vagyis primitívvé, modern barbárrá.
A tény az unalomig ismeretes: számtalanszor megállapítást nyert; de csak e tanulmány szerkezetébe illesztve kapja meg teljes értelmét és súlya egész jelentőségét.
A kísérleti tudomány Galileivel, a XV. század végén kezdődik, Newtonnal, a XVII. században bontakoznak ki a határai, és szerepe a XVIII. században válik teljessé. Valaminek a kibontakozása igen különböző lehet az alapjaitól és különböző feltételektől függ. így a fizika, a kísérleti tudományok együttes elnevezése, erős szintézist tett szükségessé. Ilyen Newton és kortársai munkája. De a fizika fejlődése aztán egy más, az unifikációval ellentétes folyamatba kezdett. A haladás kedvéért a tudománynak a tudósok specializálódására volt szüksége. A tudósokéra, nem pedig a tudományéra. A tudomány nem specialista. Ipso facto megszűnnék az igazsága. A tapasztalati tudomány, a maga egészében, ha elkülönül a matematikától, a logikától, a filozófiától, igaz. De ez a munka elkerülhetetlenül magával hozza a specializálódást.
Nagyon érdekes és még hasznosabb lenne, mint amilyennek az első tekintetre látszik, ha valaki megírná a fizikai és biológiai tudományok történetét és kimutatná a kutatók munkájában végbement mind nagyobb specializálódást. Megláthatnók, hogy a tudós mint válik nemzedékről-nemzedékre egyoldalúbbá, a szellemi elfoglaltság mint szűkebb körére zárva magát. De e történelemnek nem ez a tanulsága volna jelentékeny, hanem ennek az ellenkezője: a tudós minden nemzedékben, mivel munkája körének a szűkítésére kényszerült, mind jobban elveszítette kapcsolatát a tudomány többi részével, a mindenség egyetemes interpretációjával, pedig egyedül ez érdemesít az európai tudomány, kultúra, civilizáció nevére.
A specializálódás pontosan oly korban kezdődik, mely a civilizált embert „enciklopedistá”- nak nevezte. A XIX. század olyanok uralma alatt indult a maga útjára, akik enciklopédikusan éltek, noha munkájuk már a specializálódás jellemvonásait viselte magán. A következő nemzedékben a súlypont még jobban eltolódott és a specializálódás a tudomány embereinél kezdte az általános műveltséget kiszorítani. Mikor 1890-ben egy harmadik nemzedék vette át Európa szellemi irányítását, egy, a történelemben példátlan tudományos típussal találkozunk. Egy emberrel, aki mindabból, amit egy értelmes embernek tudnia kell, csak egy bizonyos tudományt ismer, és, sőt, ebből a tudományból is csak egy kis részletet, amelyben tevékeny kutató. Mint erényt kezdték hirdetni az érdektelenséget minden iránt, ami ezen a szűk területen, melyet speciálisan műveltek, kívül maradt, a tudás összefüggései iránti érdeklődést pedig d i l e t t a n t i z m u s n a k nevezték.
Az a helyzet, hogy a maguk szűk látókörének a területére zárva, valóban sikerült is új dolgokat felfedezniök és a maguk tudományát, mely azelőtt alig volt ismeretes, és ezáltal a gondolkodás enciklopédiáját is, melyet lelkiismeretesen nem ismertek, előbbrevinniök. Hogyan történhetett és történhetik meg az ilyesmi? Mert hangsúlyoznunk kell e tagadhatatlan tény különösségét: a kísérleti tudomány nagyrészt bámulatosan középszerű, sőt még a középszerűnél is silányabb emberek munkássága révén jutott előbbre. Azt jelenti ez, hogy a modern tudomány, a jelenkori civilizáció gyökere és szimbóluma, a szellemileg középszerű embernek teret hagyott és megengedte a sikeres munkát a számára. Ennek az oka, és ez egyúttal az új tudománynak és az egész civilizációnak, amelyet irányít és képvisel, nagyobb előnye és még nagyobb veszedelme: az elgépiesedés. Az elvégzendő feladatok nagy része, a fizikában vagy a biológiában, a gondolkodás gépies feladata, melyet bárki, vagy majdnem bárki elvégezhet. A rengeteg tudományos feladat elvégzésére az egész tudomány apró részekre osztható, melyek egyikébe el lehet merülni anélkül, hogy a másikkal törődni kellene. A módszerek biztos és fontos volta lehetőséget ád a tudomány ily átmeneti és gyakorlati szét- tagolására. Az ember úgy dolgozik e módszerek valamelyikével, mint egy gépezettel, és hogy az eredmények bőségét elérje, nem szükséges ezeknek a módszereknek az értelmében kétkednie és ennek alapján rigorózus gondolatokat felvetnie. így a tudósok legnagyobb része, általánosságban, a laboratóriuma cellájába, mint a méh a lép sejtjébe, vagy mint az igásló a járgány körébe zárva, viszi előbbre a tudományt.
De ez a körülmény a különösen furcsa emberek egy osztályát hozta létre. A kutató, aki a természet egy-egy új vonását felfedezte, ezzel lehetőséget nyert arra, hogy személyében a fensőbbség és biztonság tudatát érezze. Úgy látszott, hogy méltán olyan valakinek tarthatja magát, „aki tud”. És tényleg megvan benne valaminek egy darabkája, ami más meg nem lévő darabkákkal együtt valóban a tudományt alkotja. Ez a szaktudós, aki e század első éveiben érte el a maga legképtelenebb túltengését. A szaktudós kitűnően „tudja” a maga kicsiny helyét a világban; de sejtelme sincs mindarról, ami e kicsiny helyen nem fér el.
Íme ennek a különös embernek, akit különböző oldalairól és szempontokból meghatározni kívántam, a tökéletes példánya. Azt mondottam, hogy az egész történelemben páratlan ez az emberi figura. A szaktudós e fájta határozott felismerésére szolgál és újszerűsége egész túlságát képviseli. Mert azelőtt az emberek egyszerűen tudósokra és tudatlanokra/ voltak feloszthatók, többé vagy kevésbbé tudósokra és többé vagy kevésbbé tudatlanokra. De a szaktudós e két kategória egyike alá sem vonható. Nem bölcs, mert ami nem tartozik a szaktudományához, azt egyáltalában nem ismeri; de nem is tudatlan, mert hiszen „tudományos ember”, és a mindenségből a maga kis zugocskáját nagyonis jól ismeri. Tudós tudatlannak nevezhetjük és ez igen súlyos dolog, mert oly urat jelent, aki minden kérdésben, amit nem ismer, nem tudatlan módjára viselkedik, hanem teljes hivatkozással mindarra, amit a maga sajátos területén tud.
És a szaktudós viselkedése valóban ilyen. A politikában, a művészetben, a társadalmi és a többi tudományban vad, egészen tudatlan nézetei vannak; de önhitten, kétely nélkül, energiával hangoztatja ezeket, és, – ez a megdöbbentő, – éppen az illető tárgyak szakembereivel szemben. A civilizáció ahogyan specializálta, ugyanúgy hermetikusan és önelégülten határok közé is zárta őt; de éppen ez a belső önelégültség és erőtudat a specialistát arra készteti, hogy szaktudományán kívül is hangadó kívánjon lenni. Innen származik, hogy még ez az ember is, aki a kvalifikált ember maximumát, – a specializmust, – sőt a tömegember legélesebb ellentétét jelenti, az életnek szinte minden vonatkozásában kvalifikálatlanul és tömegember módjára viselkedik.
A hasonlat nem légbőlkapott. Mindenki megfigyelheti azt az ostobaságot, amivel ma még a tudományos emberek is, és természetesen köztük orvosok, mérnökök, pénzügyi szaktekintélyek, tanárok stb. gondolkodnak, ítélkeznek és cselekszenek a politika, a művészet, a vallás és az élet általános problémái között. A „nem-figyelés”-nek ez az állapota, a magasabb követelmények szolgálatának ez a megtagadása, amit ismételten a tömegember jellegzetességei gyanánt mutattam ki, éppen e részben kvalifikált egyénekben éri el a legnagyobb fokát, ök jelképezik és nagyrészt képviselik is a tömegek mai uralmát és az ő barbárságuk az európai erkölcsi süllyedés legközvetlenebb oka.
Másrészt a legvilágosabban és egészen pontosan ők példázzák, hogy a legutóbbi évszázad civilizációja, saját hajlandóságára hagyva, miként hozta létre a primitivizmus és barbarizmus e sarjadékát.
Ez egyenetlen specializmus közvetlenebb eredménye, hogy ma, amikor a „tudósok” száma nagyobb mint valaha, sokkal kevesebb a művelt ember, mint például 1750 körül. És a legrosszabb az, hogy a tudományos malomnak ezek az igáslovai nem egyszer a tudomány haladását biztosítják. Mert a haladás, időről-időre, mint a tulajdon növekedésének a szerves szabályozását, bizonyos rekonstitúciós munkát követel, valamint, ahogyan mondottuk, bizonyos egységesítő erőkifejtést, amely, ahogy a teljes tudás mind szélesebb területeire terjed, mind nehezebbé is válik. Newton megteremthette a maga fizikai rendszerét, anélkül, hogy sok filozófiát tudott volna, de Einsteinnek, hogy éleselméjű szintézisét megalkothassa, alaposan ismernie kellett Kant-ot és Mach-ot. Kant és Mach, – nevek, amikkel csak jelzem a filozófiai és pszichológiai gondolatrendszerek hatalmas tömegét, mely Einsteinre hatott, – Kant és Mach Einstein értelmének a felszabadítását szolgálta, megvilágította a felfedezéshez vezető utat. De Einstein sem elég. A fizika a maga történelmének még súlyosabb válságaihoz közeledik, és megmenteni csak egy új, e korábbinál is módszeresebb enciklopédia fogja.
A specializálódás, mely egy évszázad alatt lehetővé tette a kísérleti tudomány fejlődését, oly állapothoz áll közel, amelyben nem fejlődhetik tovább, hacsak nem bízza magát valamely alkalmasabb nemzedékre, hogy az új, erősebb vágányt építsen a számára.
De ha a szaktudós nem ismeri a tudománynak, amelyet művel, a belső természetét, még kevésbbé ismerheti a saját történeti fennmaradása feltételeit, vagyis azt, hogy miképen kell a társadalomnak és az emberi szívnek tagolódnia ahhoz, hogy a további kutatás lehetségessé váljék. A tudományos hajlamok ma mutatkozó hanyatlása, – és erre már céloztam, – nyugtalanító jelenség bárki számára, akinek világos fogalma van a civilizáció mibenlétéről s ez a fogalom hiányozni szokott a tipikus „tudományos ember”, – civilizációnk csúcsa, – gondolatköréből, ő is úgy gondolja, hogy a civilizáció egyszerűen „itt van”, mint a földkéreg, vagy mint az őserdő.
Jelen írás a „José Ortage Y Gasset – A tömegek lázadása” c. könyv „A szaktudományi barbarizmus” fejezetének változtatás nélküli utánközlése. A szerző könyvét 1929-ben publikálta, magyar fordítása pedig 1938-ban látott napvilágot.
